Nehéz helyzetbe hoztál, kedves barátom! Merthogy hetven éves lettél, és most nekem jutott osztályrészül, hogy köszöntselek. Nagy megtiszteltetés ez számomra, de hát nem én volnék a legméltóbb erre a feladatra. Nem lévén zenész, se muzsikustársad, se tanítványod nem lehettem, és ez utóbbit, hidd el, magam is felettébb sajnálom.

Felvégi Andrea felvétele

Jól emlékszem megismerkedésünkre. Egy hosszú repülőúton történt. Azokban az években kollégák voltunk egy hivatalban (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma), és együtt indítottuk útjára a koncertekben igencsak gazdag magyar évadot a Felkelő Nap Országában. A szűk folyosón állva órák hosszat beszélgettünk zenéről, és én akkor annyit tanultam tőled, amennyit korábban sokévnyi olvasással sem. Az út végén nekem ajándékoztad Wilhelm Furtwängler Zene és szó című kötetének magyar kiadását, egy felettébb ritka kincset, amelyet húsz esztendőn keresztül hasztalan igyekeztem megszerezni antikváriumból.

Róla, a karmesterről jut eszembe, hogy még a legnagyobb bálványoknak sincs mindig maradéktalanul igazuk. Furtwängler írja: „A szellemes emberek hiúak, s a hiúak éppen hiúságból gyakran szellemesek. Az egyiket a másik miatt nem szeretem. Vannak fontosabb dolgok, mint szellemesnek lenni." Jól hangzó aforizma, és bizonyára számos példát lehetne találni alátámasztására. De mennyire nem igaz éppen magára Furtwänglerre, aki nem volt különösebben „szellemes" -a szó „humoros" értelmében -, ámde felettébb hiú volt. És mennyire nem illik rád sem, aki a hiúság legkisebb látszata nélkül tudsz sziporkázóan szórakoztató lenni. Jóllehet, az a fajta kedély és humor, amivel téged megáldott az Isten, nem a cinikusok destruktív szurkálódása, a te szellemedet derűs humanizmus hatja át.

Humanizmus -nemcsak emberbaráti értelemben, hanem a széles körű műveltség tekintetében is. És én most mindenekelőtt erre a sokoldalúan pallérozott, a művészetek minden nemét ismerő, idegen nyelveket beszélő emberre szeretnék áldomást mondani! Édesapád, a kiváló festő-restaurátor révén észrevétlenül tanultál bele a szépművészetek rejtelmeibe, és az ő mesterségbeli látásmódja nemcsak magukkal a művekkel ismertetett meg, hanem az alkotások mélyebb rétegeivel is, a technikával, amely valóságos anyagból hoz létre szellemi produktumot. Mert nem ezt teszi-e a muzsikus is, a csellista például, mikor vonóval rezgésbe hoz rezonátortestre feszített húrokat, hogy sokesztendei gyakorlásból nyert kifinomult tudásával fizikailag megszólaltassa hangszerét, s így a szavak nyelvére legnehezebben lefordítható, mégis a leginkább lélekhez szóló emberi üzenetet: a zenét életre hívja? S e restaurátori mentalitás nem a korrekció hivatása is egyben, melyet egy másik területen, tanárként oly jól kamatoztathattál? Ugyanakkor, míg magad a muzsikálást választottad, megőrizted a kapcsolatot a festészettel, amiben sokat segített, hogy ifjúkori római tanulmányutad során, majd később mint világjáró zenész bújhattad a képtárakat. S te, aki olyan rendkívüli festővel tartottál atyafiságot, mint Veszelszky Béla, és oly kiváló zeneszerzővel, mint Durkó Zsolt (és sorolhatnánk még szűkebb és bővebb családod tálentummal megáldott tagjait), számodra mindig is a legtermészetesebb közeg volt a kultúra, amit aztán olyan jól kamatoztathattál abban az említett hivatalban, az ország művészeti életének jobbítására.

Testvéred, Sándor a hegedűt választotta, neked a cselló „jutott". Milyen sokatmondó választás, hogy míg Sándor bátyád a Bartók Kvartettnek lett alapítója, te a Kodály Vonósnégyesé. Csellistának többfelé vezethet az útja, dolgozhat zenekarban -miként évtizedeken keresztül te magad is -, és lehet szólista. De azt hiszem, semmi sem illik hozzád jobban, mint a kamarazenélés. Mi mást is taníthatnál a Zeneakadémián, mint éppen kamarazenét? A vonósnégyes valóságos zenekar, és mégis kisközösségben végzett elmélyült munka; az egyéni felelősség és az együttműködés közös vállalása. Gazdag zenei pályádat sikeres hangversenyek, díjak és kitüntetések, valamint hanglemezek -köztük Haydn roppant méretű vonósnégyes-összkiadása - dokumentálják, sokkal beszédesebben, mint bármilyen köszöntő szó.

Kedves János! Egyszer azt mondtad, hogy az angyalok az Égben Bachot játszanak, de Mozartot hallgatnak. Én azt kívánom most, hogy még nagyon sokáig játssz Bachot, hallgass Mozartot, de legfőképpen tanítsd mindkettőt, itt a Földön, az újabb generációk nagyobb örömére!

ROCKENBAUER ZOLTÁN