Nem szerette a hivatalos ünnepségeket, azt sem, ha róla, azt sem, ha másokról szóltak. Mindig volt valami kesernyés él a hangjában, amikor a 20. század nagy magyar zenészei köré fonódó protokolláris események kerültek szóba. Ironikus távolságtartással beszélt a díjátadásokról, a kerek évfordulókhoz kapcsolódó kötelességszerű -„mert így illik" -köszöntésekről, s nem kedvelte a szerzői esteket, melyek műfaját önzőnek és öncélúnak tartotta. De talán ezeknél az alkalmaknál is jobban idegenkedett a temetésektől, a ravataloktól és a gyászbeszédektől, pedig mindazokhoz hasonlóan, akikre hosszú öregséget mér a sors, szeretteitől, kortársainak és barátainak legtöbbjétől el kellett már búcsúznia. Sosem titkolta, ha egyszer rá kerül a sor, másképpen szeretné. Nem akart „saját halott" lenni, nem akart díszes gyászszertartást, melyről hírt ad a tévéhíradó, nem akart méltatásokat, melyek arról szólnak, hogy mi is az ő szerepe a 20. századi magyar zene történetében, talán az is lehet, hogy olyan  búcsúhangversenyt sem szeretett volna, amelyen csak az ő művei hangzanak fel.

A végtisztességre azonban, legyen az egyházi vagy világi, az itt maradóknak is szükségük van, vagy talán így pontosabb: nekik van rá valóban szükségük. Sokan éreztük úgy, hogy Szőllősy András 2007. december 6-i halálát csak a február 27-i, 87. születésnapján megszólalt hangversenyen hittük el ténylegesen. A rendezők -a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Budapest Music Center -tiszteletben tartva végakaratát, ünnepélyes búcsúztatás helyett műveinek szép hangjaival hajtottak fejet előtte. A közös emlékezés szomorúságát Jeney Zoltán és Kárpáti János szeretettel teljes visszaemlékezései enyhítették, a pódiumon pedig nagyrészt olyan művészek léptek fel, akik régóta elhivatott előadói zenéjének, s akik közül többeket ő maga is barátainak tekintett.

„Mit adhat a művész az élethez, hogy műve műalkotássá váljék, s mégis az élet képét adja? Úgy hisszük, elsősorban nézőpontot. Nemcsak a tájnak, az egyéni sorsnak van  összefonódó nézőpontja -ahogy Claudel mondotta -, hanem a teljes életnek is. Az a pont ez, ahonnan nézve a dolgok sokfélesége egyetlen nagy egésszé rendeződik, s ebben a nagy egészben minden végső értelmet nyer. ... Mert a nagy művész kezében a forma sohasem külső megjelenés, hanem világszemléletének rendező eszköze, a jelenségek végső értelmének feltárója" -írta Honegger-monográfiájában 1960-ban, nyolc évvel a nemzetközi elismerést is meghozó 3. concerto komponálása előtt, de ezzel saját zeneszerzői hitvallásáról is tanúságot téve. Amikor Honegger nagy műveinek üzeneteit összegezve az alkotói lét értelmét az életen és halálon túlmutató egyetemes közlendőben és az emberségben jelölte meg, valószínűleg nem sejtette, hogy negyvennyolc évvel később az ő alkotásai is beilleszthetők lesznek majd a felsorolásba. Életműve nem áttekinthetetlen, hiszen kevesen voltak a 20. században olyan szigorúak saját munkájukkal, mint ő, mégis lehetetlen feladat lett volna egyetlen este alatt teljes képet adni róla. A pálya különböző pontjait képviselő öt szóló- és kamaramű sok mindent elmondott, bár hiányoztak a nagyszabású zenekari- és kórusdarabok.

Alkalomhoz nem illő vállalkozás lenne részletekbe menő beszámolót írni az elhangzott produkciókról, a fuvolára és zongorára komponált Tre pezziről (1964), a Paesaggio con morti (1987) című zongo- radarabról, a Lakatos István verseire készült Töredékekről (1985), a Kroó György emlékére készült Addióról (2002) és a 3. concertóról (1968). Az MTA Dísztermében összegyűltek számára megrendítő hangverseny volt, melyben a fellépő művészek (Gyöngyössy Zoltán, Kollár Zsuzsa, Csalog Gábor, Jónás Kriszta, Keller András, Gulyás Nagy György, Rácz Zoltán, Gazda Péter, az UMZE Kamaraegyüttes és a Liszt Ferenc Kamarazenekar) felkészültsége és ihletett játéka e zene sokak számára mindig is kétségbevonhatatlan művészi nagyságát szolgálta.

Talán valóban létezik a Parnasszus, ha nem is olyan, amilyet a régiek képzeltek. Talán valahol ott van most Szőllősy András is, kedves költői és példaképei -Bach, Mozart, Kodály, Bartók, Stravinsky és Honegger -között, barátai, az általa oly szépen elsiratott Máthé Ákos és Maros Rudolf társaságában, Ligeti Györggyel és Lakatos Istvánnal beszélgetve egy kávé mellett, elmaradhatatlan cigarettáját füstölve, lélekben mégis megköszönve az előtte tisztelgő művészek, kollégák, tanítványok és barátok emlékezését. Igazi köszönettel azonban mi tartozunk.

Szőllősy András: Addio Georgii Kroó in memoriam.
Részlet a fogalmazványból. Kárpáti János tulajdona