-Úgy tűnik, mintha egyre kevesebb nyilvános, ingyenes stúdióhangversenyt rendezne a Rádió.  A számok mit mutatnak?

-2006-ban a Magyar Rádió 230 saját koncertet rendezett, ebből 192 volt klasszikus zenei. A 2007. májusában bevezetett új struktúrában már eleve kevesebb alkalmat terveztünk. Ehhez még az is hozzájárult, hogy az anyagi lehetőségek radikális csökkenésével tavaly szeptember és december között csak olyan művészek léphettek fel, akik vagy lemondtak a honoráriumról, vagy fellépti díjukat valamilyen külső forrás, pályázat fedezte. Az elmúlt évben -a zenei együttesek koncerttermi fellépései mellett - még így is 189 márványtermi és stúdiókoncertet rendeztünk, ebből 149 volt klasszikus, 40 pedig jazz. 2008-as terveink azonban ennél is szerényebbek. Úgy gondoljuk, hogy a saját rendezésű hangversenyek számát havi 12-ben célszerű maximálni.

-Célszerű vagy anyagi okokból

szükséges?

-Egyértelműen célszerű, miközben anyagi okokból is szükséges. Az a korszak lezárult, amikor ez a bőség szabadon és parttalanul virágozhatott. A korábbi évek havi 20-25 eseménye olyan vegyes képet mutatott, amely mögött nehéz koncepciót felfedezni. Most, hogy a tavalyi átmeneti, viharos időszak után 2008-tól visszatérünk a nem túl fényesen honorált, de mégis csak fizetett felkérések gyakorlatára, alaposan átgondoltuk, milyen feltételek mellett érdemes ezeket a koncerteket megrendezni.

-Melyek ezek a feltételek?

-Kihasználandó lehetőség, hogy a Rádió saját koncertjein olyan egyedi programokat kezdeményezhet, amelyeket máshol nem játszanak, legyen szó akár kortárs zenéről, akár a magyar zenetörténet ritkaságairól, érdekességeiről. Egy másik, abszolút
közszolgálati és a Magyar Rádió hagyományaiba szervesen illeszkedő szempont a fiatal tehetségek felfedezése és a már felfedezett tehetségek kibontakozásának segítése, a versenygyőztesek bemutatása. Fontos továbbá az MR saját zenei együttesei, illetve a belőlük alakult kamaraformációk felléptetése. A leglényegesebb azonban, amely minden mást felülír, hogy a fellépő művészek a zenei élet élvonalához tartozzanak.

-De hiszen ők eddig is ott voltak a stúdiókoncertek fellépői között...

-Igen, ők is ott voltak. De -részben a pénztelenség miatt is - egyre inkább megnőtt a második és harmadik vonalhoz tartozó előadók aránya. Folyamatos felhígulás vette kezdetét. Ahogy nőtt a stúdiókoncertek száma, úgy rendült meg szakmai tekintélyük. Ha viszsza akarjuk állítani e hangversenyek régi rangját, akkor inkább kevesebb, de kivétel nélkül magas színvonalú koncertet kell rendezni. Vagyis mostantól első a minőség!

-Eddig ez nem így volt?

-Nem egészen. Éppen ez a legfájóbb a múlt gyakorlatában: hogy nem mindig a minőség határozta meg a fellépők körét. És ez csak részben alakult így az anyagi lehetőségek szűkülése miatt. Azt kell mondanom, hogy a szocialista foglalkoztatáspolitika egyik utolsó kis bugyra bújt meg itt. Akivel egyszer próbafelvétel készült -vagyis a Rádió visszaigazolta, hogy az illető alkalmas stúdiókoncerten való fellépésre -, az úgy érezte, neki ez jár. Ez a „neki ez jár" szemlélet a hangversenyélet más területein már régen eltűnt. Az egykori Filharmónia átalakulásával a „Filharmónia szólistája" státus, amelyhez valóban társult egy bizonyos foglalkoztatási kötelezettség, megszűnt. De az a téveszme, hogy a rádiós koncert egyfajta jóvátétel, még mindig él a közgondolkodásban. A művészt megnyugtatja, hogy itt vagy ott nem lép ugyan fel, de rádiós koncertjei azért még mindig vannak. Ez a gondolkodásmód tovább nem vállalható: viszsza kell állítanunk azt az állapotot, amikor a magyar zenei élet legjava fordult meg itt.

-Hogy fognak hozzá?

-Radikálisan. Megszüntettük a próbajáték intézményét. A márványtermi koncertek egy része nem is annyira a Rádió, mint a művészek kezdeményezésére jött létre. Ezt a feje tetejére fordított helyzetet most a talpára kell állítani. Egyszer s mindenkorra szakítani szeretnénk azzal a gyakorlattal, hogy az előadók jelentkeznek rádiós fellépés igényével. A Bartók Rádió elsősorban a hallgatóknak készít műsort, nem pedig a fellépő művészeknek. És ha azt nézzük, hány emberhez jutunk el -a Bartók legkevésbé hallgatott műsorpercét is sokszorta többen hallják, mint ahányan a legnagyobb hangversenyterembe beférnek -, tarthatatlan, hogy a minőségi igényekből engedjünk.

-Nagy a különbség az első-, illetve a másod-, harmadvonalbeli művészek honoráriumai között?

-Erről azért nem érdemes beszélni, mert amit mi akár a legkiválóbb művésznek is fizetni tudunk, az nem mérhető a hangversenytermi gyakorlathoz. Az utóbbit nem is fogjuk utolérni. Tehát ilyen értelemben nem vagyunk versenytársai egy hangversenyteremnek, vagy hangversenyrendezésre szakosodott cégnek. A mi igazi vonzerőnk -a legnagyobbak számára is - a Rádió nagy nyilvánossága. Ezért fájdalmas az, ha valaki nem léphet fel ezeken a koncerteken.

-Persze a nyilvánosságnak is fájhat, ha mindig ugyanazokat az élvonalbeli művészeket hallja, miközben más muzsikusok esetleg esélyt sem kapnak arra, hogy megismerjék őket.

-Inkább arról van szó, hogy az elmúlt évek során olyan színvonalú stúdióhangversenyek is becsúsztak a havi 20-25 alkalom közé, amilyeneket egyszerűen nem vállalhat a tíz-, húsz- vagy akár százezres hallgatóságnak sugárzó csatornánk. Tehát gondosabb szűrésre gondolok elsősorban, nem pedig arra, hogy ezentúl csak a legjobb tízből válogassunk. Amit egyébként sem tudnánk megtenni, már csak az anyagiak miatt sem.

-A Magyar Rádiónak persze megvannak a saját együttesei. Mint említette, a saját rendezésű kamarakoncertek létét többek között az ő felléptetésük teszi indokolttá. Gazdaságossá is?

-Talán nem közismert, mennyire ritka jelenség Európában, hogy a Rádió saját zenészein kívül másoknak is szervez koncerteket. A közszolgálati rádiók túlnyomó többsége csak olyan hangversenyeket rendez, amelyeken a saját együtteseit lépteti fel.

Nemrég volt alkalmam a BBC Radio 3 munkáját közelebbről megismerni, amelynél közszolgálatibb klasszikus zenei rádiót nehezen lehetne elképzelni. Náluk előfordul, hogy egy kvartett vagy más kamaraformáció a délutáni élő műsorban játszik pár tételt, nem több mint negyedórát, s az elhangzó műsorszámok között maguk a muzsikusok mondják el kommentárjaikat, a műsorvezetővel beszélgetve. Amikor megkérdeztem, hogy nem túl drága-e ez a műsorelem, azt a választ kaptam, hogy egyáltalán nem, hiszen a művészek nem a pénzért, hanem a saját promóció lehetőségéért vállalják ezt a fajta szereplést.

Más rádióknál a kamarazenei koncerteken is saját muzsikusaik játszanak. Természetesen ez a leginkább költséghatékony megoldás, és valóban az is a cél, hogy a stúdiókoncerteken minél nagyobb százalékban lépjenek fel a Rádió muzsikusai és énekesei. Kérdés, hogy az MR Szimfonikusok milyen összeállításban tud stúdióminőségű kamarazenét produkálni, hogy a kamaraszólistai feladatkörben való fellépést is el lehet-e számolni valamiféle szolgálatszámban, vagy lehet-e premizálni. Ellenkező esetben ugyanis épp a legjobb zenekari tagok nem lesznek motiváltak a kamarakoncerteken való közreműködésben. Ezekre a kérdésekre még meg kell találni a választ, de az biztos, hogy ez nem csak takarékossági intézkedés. Az MR Szimfonikusok számára is nagyon fontos, hogy tagjai kamarázzanak, ahogyan ezt a Fesztiválzenekar vagy a Nemzeti Filharmonikusok muzsikusai is teszik. A nagyzenekari játék műhelymunkája a kamarázás, amellyel tovább finomítják, fejlesztik muzsikálásuk színvonalát.

-Hogyan illeszkedik az elmondottakhoz az a 2007 decemberében nagy nyilvánosságot kapott hír, mely szerint a Magyar Rádió nem biztosít kellő mennyiségű munkát saját együtteseinek? Popa Péter, az MR Szimfonikus Zenekar Művészeti Tanácsának és a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének elnöke írásában többek között az állt, hogy a zenekarnak 2006-ban még 21 rádiós koncertje volt, 2007/2008-ra viszont mindössze hat saját szervezésű fellépést tartalmaztak a tervek.

-Ebben az évadban az MR Szimfonikusok teljes kapacitása le van kötve. A „saját szervezésű fellépés" eléggé megtévesztő, mert nem számol a külsős felkérésekkel, amelyek szerencsére igen számosak, legyen szó akár a júniusi Wagner-sorozatról, a Mini Fesztiválról, a Művészetek Palotája Magyar Szimfonikus Körképéről, a Tavaszi és Őszi Fesztivál felkéréseiről stb. Számos zenekari poszton 120, 130, vagy akár 150 százalékos túlszolgálat mutatkozik. A fellépések ugyanis mégiscsak megszaporodtak, a saját szervezésű koncerteknek, a már említett felkéréseknek és az úgynevezett „Z"- felvételeknek köszönhetően, amelyek -minden ellenkező híreszteléssel szemben - továbbra is készülnek. Az énekkar foglalkoztatása valóban nehezebb ügy. Ami tényleg sajnálatos, hogy a zenei együttesek a most zajló évad előtt nem jelentkeztek időben olyan vonzó kínálattal, amely bérletes formában jól eladhatóvá tette volna a produkcióikat. De ez a jövőben, úgy látom, radikálisan megváltozik.

-Talán azért nem volt megfelelő műsorterv, mert a zenekarnak nem volt koncertszervezője. Mint ahogy művészeti titkára, vagy ügyintézője sem volt. Megbízott főzeneigazgatója a mai napig nincs. De miután a zenei együttesek kikerültek az MR3-Bartók Rádió fennhatósága alól, Önt fölösleges lenne ezekkel a problémákkal szembesíteni, hiszen tanácsadóként csupán a „partvonalról" próbál, ahogy tud, segíteni. Témánkat azonban, úgy gondolom, érinti az a nagymértékű leépítés, amely a Rádió zenei együtteseit sújtotta. Lehet, hogy ezért mutatkozik túlszolgálat? És ha már amúgy is túlteljesítik munkaköri kötelezettségüket, hogy foghatók kamarázásra a muzsikusok?

-A létszámot illetően nagy különbség van az énekkar és a zenekar között. Az énekkar létszáma valóban 48 főre csökkent. A zenekarban nem történt ilyen radikális leépítés: a korábbi 104 helyett most 96 tagú az együttes. Egyáltalán nem látom tehát akadályát annak, hogy a muzsikusok ne működhetnének közre saját stúdiókoncerteken. A zenekar egyébként a közeljövőben átesik egy olyan meghallgatás-sorozaton, amelyen az énekkar már kétszer átesett, a hangszeresek azonban talán még soha. Hadd hangsúlyozzam, a szakmai megmérettetésnek nem az a célja, hogy minél kevesebben legyenek, hanem hogy a meglevő gárda valóban csúcsteljesítményt nyújtson.

-A stúdiókoncertek létét igazoló legfontosabb szempontok között említette a kortárs zenét. A Rádiónak fontos, közszolgálati feladata az arra érdemes új művek rögzítése. Most ennek gyakorlata is változik; hogyan?

-Először is megújult a kortárs zenei lektorátus, vagyis az a felkért zeneszerzőkből álló testület, amely külső szakértőként eldönti, hogy a szerzők által beadott partitúrák közül mely művek alkalmasak felvételre. Amikor e döntéshozó testület korábbi lektorainak (Decsényi János, Lendvai Kamilló, Sári József) szerződése tavaly májusban lejárt, új lektorokat kértem fel: Jeney Zoltánt és Tihanyi Lászlót. (Felkértem egy harmadik komponistát is, akinek orientációja jelentősen eltér az említettekétől, ő azonban némi gondolkodás után sajnos nem vállalta a feladatot.)

-Hogyan változik a személyekkel együtt a rögzítésre, azaz „Z-sítésre" beadott művek elbírálása?

-A korábbi lektorátus elve az volt, hogy „Z-sítésre" kerülhet minden olyan benyújtott kompozíció, amelyik megüt egy bizonyos szakmai színvonalat. Engem ez a működés a bálna táplálkozására emlékeztet. A Rádió is mindent „benyelt", amit a szerzők és előadók önpromóciója kínált. Függetlenül attól, hogy a rögzített anyagot akarta vagy tudta-e használni. Mint valami nemzeti vagy kortárs zenei hangarchívum, amelynek a funkciója ugyanolyan fontos, csak teljesen más, mint az alapvetően műsorkészítő Rádióé. Voltak olyan elfogadott művek, amelyek mindössze egyszer kerültek adásba. Másrészt abban is óriási aránytalanságok mutatkoztak, hogy egyes komponisták műveit soha nem vették fel, ezért aztán nem is játszották (tehát nem teljesült a „nemzeti kortárs zenei hangarchívum" funkció sem), mások meg -mintha bérletük lett volna - havonta adtak be partitúrát, és így gyakorlatilag teljes termésük dokumentálva lett. Nem mintha X annyival rosszabb lett volna Y-nál, csak valahogy így alakult.

-Ha ezen a gyakorlaton változtatni akarnak, annak lényege nyilván az, hogy egyszerre érvényesüljenek a korábban már emlegetett minőség, az arányosság és a műsorkészítés szempontjai.

-Igen. Ezért az új lektorokkal, Jeney Zoltánnal és Tihanyi Lászlóval együtt olyan rendszert alakítottunk ki, amely már a döntést megelőzően válogat. Tehát ahelyett, hogy mindent, ami egy kicsit is megüti a mércét, érkezési sorrendben felvételre javasolnának, a két lektor műfajok szerint -zenekari, kamara- és kórusmű kategóriában - fontossági sorrendet állít fel. Mi az, amit mindenképpen fel kellene venni, mi az, amit lehet és mi az, amit fölösleges. Egy második fázis ezt tovább árnyalja a Rádió saját, műsorkészítői szempontjaival: mit akarunk használni, és hogyan akarjuk építeni az archívumot. Mindenesetre a lista elejére kerülőkről mindenképpen felvétel készül, a „lemaradók" pedig a következő körben ismét versenybe szállhatnak, de nem érvényes az érkezési sorrend, vagyis az önmagában nem jelent előnyt, hogy valaki évekkel ezelőtt adta be a művét. És egyenlő eséllyel indulnak a Kossuth-díjasok és a még névtelen főiskolások.

-A Rádió rendel is műveket?

-Abban az értelemben igen, hogy az MR kezdeményez: a lektorátus ezután felhívhatja majd egy-egy zeneszerző figyelmét, hogy szeretettel várja műveit. Ez nem igazi megrendelés, mert a komponálásért nem tudunk fizetni, az előadás és a felvétel azonban jelentősen promotálja a szerzőt.

-Az előadói apparátust így is fizetni kell. Miből?

-A kamarazenei „Z"-felvételek előadói honoráriumköltségeire a Rádiónak már hosszú évek óta nincs pénze, ezért a szükséges összeget eddig az NKA Zenei Kuratóriuma biztosította. Munkajogi elmarasztalása miatt azonban a Rádió két évig nem jogosult állami pályázati forrásokhoz folyamodni. Ebben a nehéz helyzetben az Artisjus sietett a segítségünkre. Kölcsönösen kedvező ajánlatának lényege, hogy eseti támogatásokat nyújtó bizottsága éves költségvetésének 10%-ával (ami valamivel még talán több is, mint a Nemzeti Kulturális Alapé) finanszírozza kortárs zenei felvételeinket. (A szerződés szerint a 30 éven belül meghalt zeneszerző is „kortársnak" számít.) Ebből tudjuk kifizetni a külsős közreműködők, zenészek, karmester, szólisták honoráriumát. Ennek fejében a Rádió vállalja, hogy a kapott összeg erejéig bármelyik magyar lemezkiadó számára (ez ma gyakorlatilag a Hungarotont és a BMC-t jelenti) ingyen bocsátja rendelkezésre korábban készült kortárs zenei felvételeit. Így a lemezkiadók azt az évi hat-nyolc-tíz kompaktlemezt, amelyeken eddig is felhasználtak rádiós felvételeket, továbbra is többletköltség nélkül tudják megjelentetni. Ezen kívül a Rádió is kezdeményezhet évente két kortárs zenei CD-t közös kiadásban az említett két cég valamelyikével, és e kiadványokból jelentős példányszámban részesül. Az előnyök nyilvánvalók, nem utolsósorban a zeneszerzők számára. Mi pedig -mondhatom többes számban, mert ez teljesen egységes álláspont a Rádióban - megvalósíthatjuk azt az elvünket, hogy ne készüljenek „Z"-felvételek csak azért, hogy egyszer műsorra kerüljenek a Rádióban és azután az archívumban porosodjanak, hanem ha egyszer egy kortárs művet felveszünk, az rögtön hangversenyen is hangozzék el, és a felvételből lehetőség szerint belátható időn belül hanglemez is készüljön. Azzal pedig feltétlenül elégedettek lehetünk, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben e tevékenység volumene semmit sem csökken, sőt szándékaink szerint a hangversenyéletben és a lemezkiadásban is nagyobb súllyal jelenik meg.

PETRÁNYI JUDIT