A kávé -miként a tea -Keletről érkezett Európába. „Készíts magadnak török  kávét úgy, ahogy Anatólia egyes  vidékein főzik - mondja egy régi  szakácskönyv. - Hosszú nyelű  edényben főzd meg cukorral együtt, és tört kardamommaggal ízesítsd. Amikor a tetején a hab szigetet alkot,  egyharmadát öntsd ki a csészébe, tedd vissza a tűzre, és amikor bugyborékolni kezd, vedd le, töltsd csészékbe. Ez a kávészertartás hétköznapjaid részévé is válhat, mert megnyugvást és békességet hoz."

Itáliában később másfajta kávé honosodott meg: a gép segítségével, csak gőz átfúvásával gyorsan -espresso -készített sűrű feketekávé. Az olaszok nem csinálnak belőle nagy ügyet, reggel, délben, este betérnek egy bárba, rákönyökölnek a pultra, és a kávéfőző férfi már nyújtja is a kis csészét. Ebből a hétköznapi szokásból azonban Szőllősy szertartást kerekített. Éppen hatvan évvel ezelőtt, 1947-ben, római ösztöndíjasként kóstolt bele először a Pantheon melletti Tazza d'oro kávéjába. Attól az időtől fogva számára az olaszos rövid kávé, a caffè stretto fogyasztása lett életvitelének tengelye, ezt várta a pesti éttermekben és cukrászdákban, és ezt főzte otthon magának meg a vendégeinek a speciálisan erre a célra szolgáló, Itáliából importált masinán. Ez a kávé - az élvezeten túl - talán az egész olasz kultúrát szimbolizálta számára, benne rejlett a Santa Cecilia Akadémia tantermeinek levegője, Goffredo Petrassi mester tanítása, a Campo de'Fiori árusainak kiáltozása, a Piazza Navona szökőkútjainak csobogása.

Hogy ezt az Itália-élményt Szőllősy zeneakadémiai óráira is magával vitte, azt Zsoldos Péter fogalmazta meg a legjobban 1971-ben: „A fiatal tanár jegyzetek nélkül sietett be a terembe, és nem a katedrán foglalt helyet, hanem az első pad tetejére ült, ahogyan mi, hallgatók, a szünetekben. Szaggatott ritmusú, gyors mondataira figyelni kellett, mert egyenrangú partnerekként bánt velünk, őszinte szeretettel előlegezve hitét, hogy mi legalább annyira meg akarunk ismerkedni azzal, amiről beszél, mint amennyire ő tette az életét erre a tudományra -a zenetörténetre. Bevallom, egyetlen mondatát sem tudnám idézni annak az első órának az olasz barokkról, mégis minden lexikális adatnál többet kaptunk. Toscana kék ege ragyogott fölöttünk, Velence palotáinak falai visszhangozták Vivaldi zenéjét, látni véltük a Stradivarik, Amatik és Magginik sötéten izzó lakkját és a Szent Márk templom boltíveit, amint részt követelnek Lotti bonyolult és mégis monumentális polifóniájából..."

A „fiatal tanár" akkor ötven éves volt, és már húsz éve tanított a Zeneakadémián. Muzsikushallgatók több nemzedékéhez hozta el Róma, Firenze, Velence üzenetét, és vele Bach, Stravinsky, Bartók megértésének kulcsait. Én magam nem hallottam zenetörténeti előadásait, mert 1950-től Szabolcsi és Bartha előadásaira jártam, és Szőllősyvel csak a frissen létesített Zenetudományi Intézetben, a Király (akkor Majakovszkij) utca túlsó oldalán találkoztam először, ahol ő volt az egyetlen munkatárs. Baráti kapcsolatunk tizenöt-húsz évvel későbbre datálódik, amikor én már könyvtárosként minden nap benn voltam a Zeneakadémián, készen arra, hogy Szőllősy zenetörténet-órái után együtt ebédeljünk a Royalban, és együtt kávézzunk annak hangulatosan berendezett cukrászdájában.

Ezekhez a kávészertartásokhoz azután én is hoztam tápanyagot, amikor 1970-ben római ösztöndíjasként magam is belekóstoltam  Tazza d'oro italába. Akkoriban azonban a híres kávénak már riválisa is támadt egy sarokkal arrébb, a Piazza Sant'Eustacchión. Ha
a Tazza d'oróban Olaszország legjobb kávéját főzték, a Caffè Sant'Eustacchio az egész világ legjobb kávéjával dicsekedhetett. Bandi persze már ezt is ismerte, és ehhez mérte pesti igényünket.  A fellszolgáló kisasszonyok megfelelő instruálása után olykor-olykor már a Royalban is lehetett megközelítően jó kávét kapni. Ekkor született meg a mi  kávészertartásunk törvénye: ha jó -vagyis megközelítően olaszos -a kávé, akkor Bandi fizeti, mert az az ő kávéja, ha viszont csak olyan, mint a megszokott pesti (ami a Royalban még mindig jobb volt, mint az átlag pesti fekete), akkor én. Jó „üzlet" volt ez Bandinak, mert, mondani is fölösleges, nekem gyakrabban kellett fizetni - de ezt ő sajnálta a legjobban.

Közel kétévtizedes Royal-beli kávészertartásaink nekem életre szóló élményt nyújtottak. Néha velünk tartott Komár Pali, a Zeneakadémia orosz nyelvet oktató tanára, aki olasz szakos évfolyamtársa volt a francia szakos Szőllősynek az Eötvös Collegiumban, és aki zseniális nyelvészként pillanatok alatt tanulta meg, hogyan kell a kötelezőként bevezetett oroszt tanítani. Olasz kultúrán edzett egyéniségük egy másik fontos üzenetet is közvetített számomra: az Eötvös Collegiumét, ahol a párizsi École normale supérieure mintájára három évtizeden keresztül a magyar szellem elitjét nevelték. Persze senki ne gondolja, hogy ők ketten kizárólag fátyolos szemmel beszéltek a Collegium nagy múltjáról. Sokat röhögtek olyan eseteken, amelyekből én egy szót sem értettem, és sokszor meséltek olyan pikáns történeteket, amelyek jól nevelt filoszokkal is megtörténhettek.

A kávészertartások azután Szőllősy otthonában is folytatódtak. Aki járt ott valaha -márpedig sokan voltak, nemcsak Magyarországról, hanem egykori pátriájából, Erdélyből, no meg Itáliából, Franciaországból, szerte Európából -, megtapasztalhatta, hogy a beszélgetés hátterét a kávézás alkotta. A kávét csak maga a házigazda főzhette, a már említett speciális masinákon, a legjobb olasz márkát használva, a legnemesebb csészékben, finom ezüst kanalacskákkal tálalva. Ha úgy adódott, a szertartásban részt vett felesége, Éva asszony is, a Színművészeti Főiskola legendás művészettörténet-tanára. Ő is ott volt Bandival a római ösztöndíjas években, társa volt az olasz kultúra iránti rajongásban és az olasz kávé élvezetében.

A kávészertartások Bandival sokat segítettek nekem abban, hogy megtanuljam tőle: a zenéről csak tisztán, világosan és sallangmentesen szabad írni. Hogy mi az, amiben Bartókra, és mi az, amiben Kodályra kell hallgatni, hogy Bartókot és Kodályt dicsérve soha sem szabad megfeledkezni Magyarországon oly sokáig elhanyagolt (vagy tiltott) kortársaikról,  Schönbergről és Stravinskyról. Aztán azt is tőle tanultam meg, hogyan illik (kell) beszélni egy zeneszerzőnek saját műveiről: szerényen, kritikával és egy kicsit a hallgatók szemszögéből is nézve.

Kávézás közben lefolytatott beszélgetéseinknek köszönhetem azt is, hogy sikerült könyvbe gyűjtenem egy csokrot Szőllősy Bandi megnyilatkozásaiból -ahogyan maga beszélt életéről, mintaképeiről, kortársairól, kompozíciós elveiről. Emlékeit arról, hogyan keletkezett a Tre pezzi Gazzelloni megrendelésére, hogy milyen körülmények között vetette papírra Erdélyben, egy hegyi menedékházban a Trasfigurazioni alapsorát, hogy milyen volt az a döbbenet, amely az Addio megkomponálására ösztönözte Kroó Gyuri halálának hallatán. Magnót csak 2004-ben kapcsoltam be, amikor már tudtam, hogy a Holnap Kiadó kész beszélgetéseinket könyv formájában is kiadni, de plasztikus emlékeket őriztem azokról az előző három évtizedben
elhangzott mondatokról is, amelyekben Bandi hazai állapotainkat ostorozta, arról az olykor túlzott, de érthető szenvedélyről, amellyel a jót is jobbítani akarta, és arról a bölcs humorról, mely ifjú korából -az őt ért sok gyász ellenére - még nyolcvanon felül is megmaradt.

A kávét még akkor is maga főzte, amikor már alig tudott felállni a karszékből, amikor már alig tudott lehajolni a masinához, és alig tudta a kávét szorosra tömni. De fontos volt, hogy a caffè megfelelőképpen „stretto" legyen. És amikor már nem főzött kávét egyáltalán, akkor  megéreztem: nagy baj van.