Hallatlan! Menahem Pressler nyolcvannégy évesen lesöpri játékával a pódiumról négy évtizeddel fiatalabb és egy fejjel magasabb triótársait. Hiába áll nagy lemezcég, csillogó-villogó menedzsment a hegedûs Daniel Hope vagy a csellista Antonio Meneses mögött, bizony kilóg a lóláb, ha a zongorista Pressler ötven évnyi triótapasztalatával kell (hang)versenyezniük. A mosolygós öregúrral kapcsolatban -akit hetvennek gondoltam, amíg a fenti adatra diadalmasan fel nem hívták a figyelmemet -persze kezdettõl gyanús volt, hogy a dolcissimók és pianississimók egy-egy hangján kibicsaklik a remegõ kéz. Felszisszenhetnek majd a Westdeutsche Rundfunk közvetítését követõ, finom lelkû rádióhallgatók. De csak percek és hallás kérdése, hogy megérezzék a zongorista felõl érkezõ impulzusokat: az egyszerre érzéki és határozott idõzítésekben rejlõ zenei tudást, a gesztusokban megjelenített okos ergonómiát és õszinteséget. Pressler valóban vállalja a hangszertechnikai matthelyzeteket, amelyeket legtöbbször az öregedõ test korlátai határoznak meg - és ha van bölcsesség a zenélésben, hát ez lehet az. Miért is szólaljon meg minden hang, ha tudjuk az idõzítésekbõl, abból, ami elõtte hangzik, hogy úgyis ott lesz, mert ott kell lennie? És szárnyal, kopog, disputál, elolvad, irányít a zongora hangja, miközben a két vonós sztár deklamáló lemezipari romanticizmusa elfeledteti velünk magát a két sztárt. Zengõ, mutatós, cukros-zsíros, motiválatlan romantika az övék, megterheli a gyomrot. A zenét értelmezni próbáló elmét meg félrevezeti a sok figyelemelterelõ, tetszetõs gesztus. Ha volt a Beethoven szülõszobája melletti kamarakoncert-teremben szeptember 21-én meghallgatott, amerikai illetõségû Beaux Arts Trióban valami sztereotip módon amerikai, az a zenélés lehetett, amit a két új generációs vonós testesített meg. (Egyébként ne legyünk igazságtalanok: a kifogástalan technika éppúgy jellemezte teljesítményüket.) Dvořák Dumky-trióját egy angol kortárs szerzõ, Mark-Anthony Turnage Lassú pavane-ja követte (egy reneszánsz elõdeihez híven lassú, ünnepélyes, ám váltakozó ütemével, szinkópáival és jellegzetes kvintakkord-mixtúráival vérbeli 20. századi opusz, amelyet 50. születésnapjára rendelt meg a Beaux Arts Trió), az estet záró darabban pedig, Beethoven Fõherceg-triójában a zongorista zsenialitásával nem csupán a két vonóst semmisítette meg, hanem önmagát is. A 2. tétel középrészében a fugato-témával olyan figyelmesen követte a csellót, hogy jó pár ütemig nem hallottam pontosan, milyen hangszeren is játszik. Egyik utolsó koncertjükön hallgattam élõben a Beaux Arts Triót.

Az angol darab egyszerre ünnepelte a Beaux Arts Triót és a bonni Beethovenfest négyéves "utazós" ciklusának zárását. Európa egyik legnagyobb zenei fesztiválja 2004 óta minden évben Beethoven és egy-egy európai kultúrkör kapcsolatát járta körül. A cseh-morva és francia kapcsolatra talán emlékeznek még a Muzsika 2004-es és 2005-ös beszámolóiból; tavaly az orosz nexust elevenítették fel, zárásképpen pedig idén Beethoven brit kapcsolatait jelenítette meg Beethoven bonni fesztiválja egy hónapon át koncerteken, kiállításokon, performanszokon, operában, irodalmi esteken. A hazai klímára emlékeztetõ, meleg szeptemberi õszelõben Bonnban és szép környékén találkozhattunk Alfred Brendellel, Gidon Kremerrel, Helmuth Rillinggel, Zubin Mehtával, Paavo Järvivel, Andrew Davisszel, Neville Marrinerrel, Olli Mustonennel, Julia Fischerrel, a Philharmonia Zenekarral, a Hilliard Ensemble-lal, vagy Cambridge sztárjaival, a King's College kórusával. De hál'Istennek nem kizárólag a sztároké és a gazdagoké ez a fesztivál: a jegyárakat nem csak üzletemberek és botfülû sznobok tudják kifizetni, és a Beethovenfestre minden évben meghívnak egy-egy külföldi ifjúsági zenekart egy mesterkurzus és néhány koncert erejéig. A fesztivál és a Deutsche Welle nemzetközi tévé- és rádióadó közös "Orchestercampusán" 2004 óta Peking, Krakkó, Dél-Afrika és Kairó ifjúsági zenekara fordult meg.

Lássuk, mi fért még bele a fesztivál há- rom utolsó napjába a Beaux Arts Trio után (leszámítva a szinte követhetetlenül gazdag párhuzamos eseményeket). A fiatalok közül Mark Simpsont hallottam, aki a BBC Young Musician of the Year 2006 titulusával büszkélkedhet. A tizenkilenc éves klarinétmûvésznek még zenészdiplomája sincsen, lévén gimnazista. Igazán nem szoktam szeretni a versenygyõzteseket (túl sok közöttük az unalmas zenész, legalábbis az én ízlésem szerint), de ez a fiatal muzsikus tényleg tud valamit. Debussy- és Brahms-szonátát játszott Ian Buckle kíséretével - élvezetesen -, és három ritka darabot: egy szószátyár romantikusat (John Ireland: Fantasy Sonata), egy száraz akadémikusat (Thomas Daniel Schlee: Moments musicaux), és egy saját kis opuszt. Ez volt a legjobb. Expresszív, lendületes, ötletgazdag és friss, olyan, mint Mark Simpson klarinétjátéka.

A BBC Szimfonikus Zenekara Beethoven 8. szimfóniájával kezdett szeptember 22-én Bonn Beethovenhalléjában, a régi romjain az 1950-es években épített szikár koncertteremben. Martyn Brabbins keze alatt alapjában véve finoman szólt a rádiózenekar, csak mintha már túl sokadszorra játszanák a Nyolcadikat. Vajon tud-e még rácsodálkozni egy sztárzenekar sztárkarmesterrel egy ilyen repertoárdarab dallamfordulataira, textúraváltozásaira, különös harmóniafordulataira? Tudjuk-e még frissnek hallani, szeretettel telinek és meghatónak a Nyolcadikat? Ha csak eminens tanulókként játsszák, kultuszdarab lesz a zseniálisból. Persze nem kellene ennyit dohogni ezen, nagy élmény hallgatni a BBC zenekarát, különösen a Nyolcadikat, (nem csak) Beethoven kedvenc szimfóniáját. Nem hivalkodó (de nem is szürke, semmiképp!), kiegyensúlyozott, profi módon kikevert hangzás jellemezte a közös játékot. A Prometheus teremtményei címû baletthez készült Beethoven-nyitány még inkább megtelt élettel, halljuk és csodálkozunk, mennyire nincs sleppelés, lötyögés a zenekarban, s a harmóniadús, gazdag és pontos hangzás mellõl eltûnt az értelmezési rutin. De most jön a feketeleves. Simon Holt tavaly elkészült hegedûversenye az Egy csoda-hóesés tanúságtétele (Witness to a snow miracle) alcímet viseli, és egy korai keresztény szûz vértanú, meridai Szent Eulália stációit járja végig. 12 évesen megostorozták, keresztre kötözték, forró olajban megégették, ám hamvai fölött csodálatos hóvihar kerekedett. Mindezt hallottuk a hegedûversenyben, de legszívesebben csak a szólista, Viviane Hagner hõsiesen lelkiismeretes, tiszta és õszinte játékára emlékszem vissza a szellõs, zenekari szólókat kedvelõ hangszerelés és a sok rövid zenei gesztus mögül. A koncert zárószáma, Harrison Birtwistle Earth Dances címû 1986-os darabja sem maradt felejthetetlen. A háromnegyedórás, csak emberfeletti érzékekkel fölfogható értelmû s szerkezetû darab a szofisztikáltan patologikus (némely aspektusát tekintve patologikusan szofisztikált) avantgarde gyöngyszeme; kellõs közepén több tucatnyian tüntetõen távoztak a közönség soraiból. Nagyon irigyeltem õket. Nem tudom, kell-e föltétlenül szembesülni a 20. századi zenetörténet ilyen relikviáival.

Másnap, az idei Beethovenfest zárókoncertjén szinte a törvény erejével következett a Kilencedik. A szervezõknek kapóra jött, hogy az opuszóriás egy 1817-es angol megrendelésre készült. Mellette a 25 éves Britten Hegedûversenye majdnem elveszett, pedig az éteri, már-már misztikus harmóniájú és zenekari szövetû darab ideális elõadásban hangzott fel. A Bambergi Szimfonikusokat (Bajor Állami Filharmónia) angol vezetõ karmesterük, Jonathan Nott dirigálta; Frank Peter Zimmermann hegedûjátéka pedig nem egyszerûen koncentrált, virtuóz és átszellemült, hanem okosan, sõt rokonszenvesen mértéktartó - végre egy sztár, aki (viszonylag) csínján bánik a lemezipari rubatóval (még a ráadásban, Bach a-moll szólószonátájának Andantéjában is!). A Kilencedik ezek után csak úgy következhetett, mint derült égbõl a Götterfunken, de ami még nagyobb csoda: a sem historikus, sem mainstream szimfonikus atmoszférájú, áttetszõen hallható, valamennyi hangszeres részérõl pontosan kidolgozott elsõ tételbõl az általam valaha is hallott egyik legjobb interpretáció kerekedett ki. Frissnek - és talán túl gyorsnak - hatott a scherzo, elõadói koncepcióját tekintve kidolgozatlanabbnak a lassú tétel, mint ha az elsõ tételt követõen minden energiájukat az utolsóra összpontosították volna. Ha már úgyis annyit kárhoztattam a lemezipart, elismerem, túl a tétel technikai kidolgozásának lemezipari tökéletességén - ez egyenesen elbûvölt a janicsármuzsikában - az isteni szikrák ("Freude, schöner Götterfunken...") szabályosan felrobbantak a Bambergi Szimfonikusok Kórusa jóvoltából,s végül még a hidegindítással küszködõ énekes szólisták is felülemelkedtek az elõadói technika földi problematikáján, képessé váltak tekintetüket ama elysiumi mezõk felé vetni (talán marad még annyi hely, hogy legalább a szopránt kiemelhessem: Christiane Oelze). Ebben az elõadásban az utolsó szimfónia valóban azzá vált, amit félénk kíváncsisággal reméltem tõle: ódává - az örömhöz.

A Beaux Arts Trió Barbara Frommann felvételeMark Simpson Doug Hall felvétele