Augusztus 7-én New Yorkban,nyolcvanhárom évesen elhunyt Russell Johnson akusztikus, akit 2005 tavasza, a Mûvészetek Palotájának megnyitása óta sokszor láthatott a budapesti közönség - bár talán nem mindenki tudta, hogy õt látja. Az idõs szakember nemcsak a terem kipróbálása és átadása idején tartózkodott Budapesten, de ezt követõen is hónapokon, sõt éveken át újra és újra visszatért, hangversenyeket hallgatva a nézõtér legkülönbözõbb pontjairól kollégáival, az Artec cég szakembereivel, hogy ellenõrizze és tökéletesítse munkája eredményét, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikáját. Halálakor a magyar zeneélet is tisztelettel emlékezik meg róla. Ujházy László hangmérnököt, a téma szakértõjét arra kértük, idézze fel a teremakusztika néhány fontos fejezetét, felvázolva az utat, amely a Nemzeti Hangversenyteremig elvezetett.

1700-ban Magyarországon épült Európa legnagyobb és mai felfogásunk szerint akkor legjobb akusztikájú hangversenyterme Kismartonban. 6900 köbméteres légtere még csaknem egy évszázadig meghaladta a kor hangversenytermeinek átlagos méreteit, hiszen például a régi Lipcsei Gewandhaus légtere is csupán 2130 köbméteres volt. A klasszikus kor szimfonikus mûveit leggyakrabban ilyen szolid méretû és ennek megfelelõen kis befogadóképességû helyszíneken adták elõ, ám az akkori zenekari létszámoknak ez általában megfelelt, fõként azért, mert a szerzõk mûveiket gyakran adott termek adott létszámú és összetételû zenekaraira komponálták. A közönség általában elégedett volt az akusztikával: a korabeli kritikák is azt jelzik, hogy a hangsúlyt nem a terem zengésére, hanem a zenei szövet körvonalazottságára, énekszólamok esetén pedig a jó szövegérthetõségre helyezték, s a kis termek intimebb hangzása, a korlátozott elõadó-közönség távolság ezt meg is teremtette. Ha pedig egy zenei elõadás helyszínén nagyobb volt az utózengési idõ, akkor ezt a kritika már elítélõen tette szóvá.

A 19. században a zenekari létszám folyamatos emelkedése, a rézfúvóskar kiépülése egyre nagyobb pódiumméreteket követelt, a nagyobb pódiummal pedig a megnövelt nézõtér is együtt járt. Így a 19. század jelentõsebb hangversenytermei már túllépték a 10 000 köbmétert: ezek közül néhány máig is nevezetes helyszín, mint például az amszterdami Concertgebouw, vagy a Musikvereinssaal Bécsben. E termek azonban még akusztikai tervezés nélkül épültek, s bár egyes teremakusztikai jelenségek ismertek voltak ugyan, a tudatos tervezést: például az utózengési idõ kiszámítását nem ismerték. Ha valahol egy terem a véletlenek kedvezõ egybeesése folytán jól sikerült, akkor annak méretarányait, kialakítását másutt nagy vonalakban egyszerûen lemásolták. Ezen a téren a változás 1900-ban következett be, amikor az elsõ, akusztikai szempontból már tervezett teremként megépült a Boston Symphony Hall.

Magyarországot a 19.század hangversenyterem-építési hullámai elkerülték, így csak 1907-ben épült meg - máig is jelentõs és valószínûleg mindannyiunk által nagyon kedvelt helyszínként - a Zeneakadémia Nagyterme. A Nagyterem 9400 köbméteres belsõ tere azonban még inkább az elõzõ évszázadot idézi, csupán a szomszédos Kisteremhez viszonyítva nagy, hiszen pódiumán már Liszt, Mahler, Bartók zenekara sem helyezhetõ el megfelelõen. És amikor a század második felében világszerte felépültek azok a termek, melyek már inkább a 20000 köbméteres nagyságrendet képviselik, Magyarországon is egyre sürgetõbben merült fel egy új, korszerû hangversenyterem építésének igénye. A Budapest Kongresszusi Központ Pátria terme eredeti állapotában ezt a kérdést nem oldotta meg, hiszen eleve többcélú helyiségnek épült, s a kongresszusok, bálok, divatbemutatók mellett a zene igényei erõsen háttérbe szorultak, ráadásul a hibákat jól feltáró akusztikai próbát sok-sok éven át nem követte az ilyenkor szinte kötelezõ akusztikai korrekció. A hangversenykritikák is számtalanszor szóvá tették zenei hangzásának gyengéit, eredménytelenül, sõt a hangverseny-látogatókban olyan érzés alakult ki, hogy ami "akusztika", az csak rossz lehet.

E történelmi elõzmények után érthetjük meg igazán a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem jelentõségét, hiszen - különösen a magyar zenei élet mindenkori rangjának fényében - ezzel csaknem két évszázad mulasztását pótoltuk, utolérve önmagunk és a nemzetközi hangversenyélet akusztikai igényeit. Körülbelül 23000 köbméteres légtere és ezzel párosuló akusztikai kialakítása eleve a világ vezetõ hangversenytermei közé sorolja. Pódiumán a legnagyobb együttesek is elhelyezhetõk, ám itt nem csupán arról van szó, hogy egyáltalán elfér-e az együttes, hanem arról, hogy van-e lehetõség egy olyan szellõsebb elhelyezkedésre, amely az egyes hangszerek természetes sugárzását is segíti. Ma már jól ismerjük a hangforrások sugárzási tulajdonságait, s tudjuk, hogy a zsúfolt ülésrendek - bár kétségtelenül segítik az együttjátékot - zavarhatják a hangszerek megfelelõ kisugárzását. (Csupán egyetlen példa: nem mindegy, hogy a klarinétok a fuvolások hátába, vagy a terembe sugároznak.)

Az új terem a legmonumentálisabb dinamikai csúcsokat is befogadja anélkül, hogy a hallgatóban (az elõadóról nem is szólva) egy kellemetlen, már-már a fájdalomküszöb határát súroló "túlvezéreltségi" érzés alakulna ki - utóbbit a kisebb termekben gyakran tapasztalhatjuk. Ráadásul e dinamikai csúcsok is tisztán, áttekinthetõen szólalnak meg, mert a terem nagy mérete nem csupán az együttes és a kívánt közönségszám elhelyezését szolgálja, hanem az akusztikai tisztaság megteremthetõségét, azaz a hangok, szólamok körvonalazottságát, elszínezõdés-mentességét is, amely mellett a halk részletek zavartalan élvezetét a külsõ zajok tökéletes kizárása szolgálja.

Van azonban a teremnek egy további értékes tulajdonsága: az akusztikai körülmények változtathatósága. Ennek hiányában a terem egy adott zenei mûfajcsoport elõadásaira kitûnõen megfelelne ugyan, ám más esetekben a hangzáskép csak megalkuvásokkal lenne elfogadható. Ezért a 20. század teremakusztikai gondolkodásán -a költségek miatt gyakran csupán teljesíthetetlen óhajként - végigvonul az utózengés változtathatóságának igénye. Ebben a teremben ez is megvalósult, mert az oldalsó kamraajtók mozgatása nyomán a lehetséges variációk száma gyakorlatilag végtelen, a pódium feletti hangvetõ emelése-süllyesztése pedig a hangsugárzás irányítottságát változtatja.

Megtapasztalhattuk azonban, hogy az eltelt rövid idõ alatt olykor kifogások is elhangzottak, ami érthetõ, hiszen a teremakusztika is mûvészet, ennél fogva megítélése számtalan szubjektív elemet tartalmaz. Van, aki a mély, dús, telt hangzást szereti, mások inkább az áttetszõ, vékonyabb megszólalást részesítik elõnyben, s még számos további jellemzõ alapján van mód a dicséretre vagy fanyalgásra, sajnos néha éppen attól függõen, hogy mi a célunk. Egy azonban kétségtelen: végre van egy olyan termünk, melyben a "monumentális" zene is zavartalanul, tisztán megszólaltatható, lehetõséget nyújt a mûfaji sokszínûségre, s mindezt a korábbi elõadások sikerei egyértelmûen tanúsítják. S az új terem nemhogy elhomályosítaná a Zeneakadémia Nagytermének értékeit - ahogyan talán sokan gondolják -, hanem éppen ellenkezõleg: most, hogy nem szükséges az utóbbi pódiumára nagyobb együtteseket bezsúfolni, hanem falai között többnyire olyan zene szólal meg, amely akusztikai szempontból oda is való, zavartalanul megtapasztalhatjuk meghitt hangzását, otthonos légkörét.

A Nemzeti Hangversenyterem akusztikai tervezését az Artec részérõl a 83 évesen nemrég elhunyt Russell Johnson irányította, akivel még a terem akusztikai próbáinak idején egy alkalommal találkozhattam. Az erkélyen figyelmesen hallgatta végig a Szent István Király Szimfonikus Zenekar hosszú fõpróbáját, ám amikor A végzet hatalma-nyitány fanfárjainál kértük, hogy az akusztikai kamrák ajtóinak állásán változtassanak, lejött a pódiumra, és hosszasan, lelkesen magyarázott, beszélt a zengõkamrákról, elmondta, mit javasol, a zenekart pedig megajándékozta az általa tervezett termeket bemutató reprezentatív kiadvánnyal. Az alig félórás beszélgetés során olyan ember jelent meg elõttünk, akinek szívügye, élete volt a teremakusztika.

Tisztelettel õrizzük emlékét.

Artec Consultants Inc., Chris Lee felvétele