A tavalyi évad végén beiktatott új intendáns, Jürgen Flimm többféleképp értelmezhetõ mottót adott az idei, július 27. és augusztus 31. között lezajlott fesztiválnak: Nachtseite der Vernunft (Az értelem árnyoldala). Lett is visszhangja, olyannyira, hogy érdemesnek látszott reprezentatív kulturális fórumot összehívni, melynek címadó, provokatív költõi kérdése (Wer rettet die Aufklärung? - Ki menti meg a felvilágosodást?) további beszédtémát kínált. Jellemzõ ez a gesztus a vezetõségre; a jó évtizede elnöklõ Helga Rabl-Stadlerra, a koncertprogramért felelõs Markus Hinterhäuserra és a színházi elõadásokat tervezõ Thomas Oberenderre: egyként magukénak érezték a rendezvénysorozatot, melynek során alaposan kivették részüket a reprezentációból, s emellett az elõadásokat is rendszeresen látogatták. (Úgy látszik, ismerik a mondást: gazda szeme hizlalja a jószágot.) Remélhetõleg hasonlóképp fáradhatatlanok lesznek, amikor a tanulságokat kell levonni...

Mindenesetre gondoskodtak a nyilvánosságról, s ennek köszönhetõen ezúttal is sikerült elérni, hogy az Ünnepi Játékok ne csak a város, hanem lakói életét is felforgassa.

Távolról úgy tûnhet, a méregdrága jegyek csupán szûk elitréteget tesznek érdekeltté - ám valójában többrõl, másról van szó. A vezetés tudja: nem elég a kultúrtörténeti múlt és a biztos anyagi alap - az újratermelõdõ érdeklõdés hasonlóképp elengedhetetlen ahhoz, hogy megörökítésre méltó produkciók tartsák továbbra is a kulturális rendezvénysorozatok nemzetközi élvonalában a Festspielt. Az itt és most élményének megszokhatatlan a varázsa - részesedhet ebbõl mindenki, bár korántsem mindegy, hogy a közvetlenség milyen fokán! A tudósítások, tájékoztatások és illusztrációk ismeret- és élményanyagot kínálnak, a legkülönbözõbb fórumokon. A naponta megjelenõ, ingyenes, áttekinthetõ és informatív Daily az aktualitásokkal foglalkozik, a napi- és hetilapok cikkei, kritikái élvezetes olvasmányok. Könnyen hozzáférhetõk azok a szórólapok, amelyek a rádió- és tévéközvetítésekrõl tájékoztatnak. Mindehhez csatlakozik a Kapitelplatzon az immár hagyományos, háromhetes Siemens FestSpielNächte (július 28.-augusztus 19.), melynek elõre közzétett mûsora késõ délután koncert-hangfelvételeket, sötétedés után operát, színházi elõadást vagy koncertprogramot kínál, az archívum anyagán kívül az idei eseményekbõl is. A helybeliek - ellentétben a róluk kialakított sematikus képpel, miszerint csak az idegenforgalom anyagi vetületére koncentrálnak - kiveszik részüket az ingyenes zenei élményekbõl: még a legzordabb idõjárási viszonyok között is forgalmas a tér. Késõbbi, kevésbé ismert gratis lehetõség az Egyetem aulájában az ORF videókínálata, a Kultur-lounge, ahol augusztus 7.-tõl 31.-ig heti vetésforgóban ismétlõdik a hasonlóképp elõre közzétett anyag.

Festspiel-Gespräche -e címmel is kapcsolódik rendezvénysorozat a fesztivál számos programjához. Elsõsorban az Ünnepi Játékok Baráti Körének szól, mégsem zártkörû (az utcáról betévedt érdeklõdõ szolid belépõdíj ellenében érdekes-tanulságos órákat tölthet itt). A legtöbb beszélgetés vagy elõadás színhelye a Schüttkasten, itt személyesen találkozhatunk hírességekkel, régi kedvencekkel és új sztárjelöltekkel, énekesekkel, hangszeresekkel, dirigensekkel és rendezõkkel, s kötetlen beszélgetésre is gyakran lehetõség nyílik. Tanulságos tájékozódási pontokat kaphatunk egy-egy operaelõadáshoz, s érdemes odafigyelni azok észrevételeire, akik a látott-hallott élmények birtokában ténylegesen hozzá tudnak szólni az elmondottakhoz. Mert utólag kiderül: néha kifejezetten eltérõ síkon mozog az elmélet és a gyakorlat; szép, szép, amit a rendezõ mond, de a kivitelezéssel köszönõ viszonyban sincs! De arra is van példa, hogy a produkció sokkal "erõsebb", mint amit a bevezetõ sejteni engedett. Következzék néhány vázlat a személyesen megélt elõadásokról.

Csajkovszkij Anyeginje, amely elõször került a fesztivál mûsorára, vegyes fogadtatást váltott ki. A tudósítások szerint a premier közönsége lelkesedett, néhány jeles kritikus is -a késõbbi elõadások esetében ez aligha mondható el. A távolságtartás a túlságosan is civilizált fogadtatásban fejezõdött ki; a taps elsõsorban a mûnek, másodsorban a hangzásnak, s csak végsõ soron a látványnak szólt, és a késõbbi kritikák is visszafogottak.

A Grosses Festspielhaus hosszú-keskeny-alacsony színpada hírhedetten kellemetlen - a rendezést azonban ezúttal korántsem befolyásolták az arányok. Már-már a jelenetekbõl álló felépítést zavarta az a következetlenség, amelynek szellemében néma szereplõként idõrõl-idõre teljesen indokolatlanul bukkantak fel a színen néven nevezhetõ figurák. A színpad idõnként forgószínpadként mûködött; ugyanakkor a rendelkezésre álló lehetõségek nem zavarták a rendezõ Andrea Brethet abban, hogy néha egyidejûleg két helyszínt jelenítsen meg, a nézõkre bízva, hogy kitalálják: a látványnak mely része aktivizálandó. A vidéki kúria egyszercsak kifordul önmagából (aligha a "hol a színpad, kint-e vagy bent?" kérdést feszegetve), s a két ajtó között gabonaföldön találjuk a szereplõket. Akik, tegyük hozzá, kevéssé életszerûen mozognak, s nem is a belsõ történések megjelenítésének szolgálatában.

Elidegenedett figurák ténferegnek a színen, érzések-indulatok nélkül, legfeljebb a librettót illusztrálva. A Tatjána névnapja alkalmából rendezett ünnepség a II. felvonásban legfeljebb kocsmajelenet, lumpeneknek lehetõség potyázásra. A rosszul (stílustalanul) öltözött tömeg amatõr statiszták pantomimjával reagál a történésre. Nincs történet, a szereplõk érdektelenek, a látvány legizgalmasabb része a kétnyelvû (angol és német) felirat összevetése. A lányok jellegtelenek (Tatjána: Anna Samuil, Olga: Ekaterina Gubanova), anyjuk (Renée Morloc) a birtok házvezetõjeként se válna be. Lenszkij (Joseph Kaiser) halála korántsem tragikus, s Anyegin (Peter Mattei) spleenje fel sem tûnik e tétova alakok között. Csalódást okozott Greminként Ferruccio Furlanetto, aki ifjú felesége mellett joviális nagybácsinak tûnt. Nem csoda, ha a végkifejlet teljes érdektelenségbe fúlt. Rossz belegondolni, mit érezhet az orosz nézõ-hallgató, amikor korszakos jelentõségû nemzeti operáját ilyen görbe tükörben kell látnia. Daniel Barenboim vezényelt, s amikor a Bécsi Filharmonikusok néha belefeledkeztek egy-egy tetszetõs dallamfordulatba, zenekari részletbe -gyönyörködhettünk. (Augusztus 1.)

Újdonság volt az idei programban Weber operája, A bûvös vadász is, melynek a Haus für Mozart adott otthont (amely ellentéte a nagyteremnek: rövidebb, mélyebb, s jóval magasabb a színpada). Itt elõre lehetett sejteni, hogy valami történni fog, hiszen a rendezõ, Falk Richter új verziót hozott létre Friedrich Kind egykori librettójából, jelentékeny szöveg-kiegészítésekkel. Nos, történt, mégpedig kortalanítás, helyet adva az "ezt nem hiszem el" tanácstalanságának. A színpadról számûztek mindent, ami eredetileg szervesen hozzátartozott a darabhoz, s ami sajátos atmoszférát, néha koloritot ad a mûnek. Ezúttal fák nélkül sem lehetett látni az erdõt (a német erdõt, melynek sajátos-bensõséges atmoszférája fogalommá vált), a parasztok mintha csak jelmezbálba készülõ turisták lennének, a vadászok néha matrózzá vedlenek. Lehet kortörténetileg értékelni, ideológiailag magyarázni, stilárisan elemezni a mûvet, s e mûveletek bármelyike eredményezheti a tudás többletét, melynek birtokában úgy érezzük: alaposabban vagy mélyebben értjük/ismerjük a darabot. Most viszont eltûnt a mese, szereplõi pedig a rendezõi mondandó szócsöveivé váltak. Elõtérbe került a látvány, a zene pedig hangulatkeltõ illusztrációként, néha a hatáskeltés szolgálatába kényszerült. A szereplõk többsége olyan, akikkel az ember nem szívesen találkozna sötétben. A protagonista Samiel (Ignaz Kirchner), aki két ördögasszisztenst kapott, a nem-evilági realizálásával felborít mindenfajta rendet, még a maga logikus rendjét követõ meséét is. A bú-zás aligha mûvészi produkciójának szólt; inkább annak a koncepciónak, mely prominens szerepet juttatott neki.

Szerepelt még cserfes ännchen (Aleksandra Kurzak) és szedált Agathe (Petra Maria Schnitzer), valamint akarat- és jellemgyenge Max (Peter Seiffert, akitõl más környezetben emlékezetes alakítás várható). Ha valakit, akkor ezúttal is a "rossz fiút" kell/lehet szeretni (Kaspar szerepében John Relyeát). Amikor céltáblaként megjelent az elfuserált origami-galamb, az úri közönség meglepetésében felnevetett: ilyen nincs! A fehérnemûreklám statisztahölgyekre, akik talán a Don Giovanni-elõadások óta várták a megmutatkozás újabb lehetõségét, szemünk sem rebben. Günther Groissböcköt hallgatva tréfásan arra gondolunk, ha Weber ismerte volna õt, több énekelnivalót adott volna a Remetének... A háttérben rejlõ feketemisét is leginkább azok veszik észre, akik ismerik annyira a darab cselekményét, hogy tudnak róla. Bevetésre került minden, ami (látvány-) technikailag érdekességet-újdonságot jelenthet, de mindhiába. Amikor mindennapos a virtualitás jelenléte, nehéz többletet nyújtani. A legemlékezetesebb színpadképet a hatalmas lángok jelentik: ajándék a pirománoknak, s plusz-szolgálathoz alkalom a tûzoltóknak, akik végül is örülhettek - nem volt szükség aktív közremûködésükre.

Ezúttal a Bécsi Filharmonikus Zenekar is alulteljesített. Markus Stenz egyszerûen alkalmatlan (mondhatni: báb-) karmester. Nem kér, nem akar semmit, még csak pontosságot sem. Az ének- és zenekar néha tempóban összerendezõdik, mindennemû akusztikus kontroll híján azonban a hangszeresek érdektelenek. (A hallgató visszasírja az Anyegin zenekarát!) A dirigens azt nyilatkozta, hisz a zene erejében. Arról viszont, úgy látszik, nem tud, hogy a kottafejek, szólamok, partitúrák nem önmûködõek. Sõt a zenekarok sem. (Augusztus 5.)

Ideális idõpontban került végre elõadásra Haydn-opera Salzburgban. Az Esterházyak szolgálatában utolsóként komponált Armida: dramma eroico, voltaképp opera seria, s ez olyan mûfaj, amelyrõl lényegit éppa tavalyi Mozart 22-nek köszönhetõen tanulhattunk. Mert hiába megannyi könyv tárgyszerû jellemzése, a hangzó opera seriák egymásutánja - mintegy hatványozott tanulságokkal - tette nyilvánvalóvá azt a sajátszerûséget, melynek köszönhetõen egyszer csak hirtelen túlhaladottá vált a mûfaj. A seriákban a színpad voltaképp többlet, egyeduralkodóak az énekesektõl gyakran rendkívüli teljesítményt követelõ, meghatározott formai követelményeknek eleget tevõ zárt számok (leginkább áriák), a zeneszerzõ számára viszont a rendkívüli kihívást a recitativo accompagnatók jelentik. Azokban nyílik lehetõsége arra, hogy megmutassa felkészültségét, hangszerelõi tudását, harmóniai érzékenységét. Ennek megfelelõen az énekes felkészültséget próbára tevõ mûvek látványvilága eleve kevésbé érdekes (vagy annak tûnhet). Ezúttal szerencsénk volt: a rendkívül invenciózus Christof Loy megmozgatta a Felsenreitschule színpadát; a kék, illetve piros felsõben megjelenõ seregek egészen akrobatikus mutatványokra képesek (gond csak akkor volt, amikor a rendezõ a címszereplõtõl olyan sportteljesítményt követelt, hogy aggódnunk kellett testi épségéért). Azt, hogy Ubaldo miért tolókocsiban közlekedik, csak kimagyarázni lehet - de ebben az évben amúgy is hódítottak a színpadon a mozgássérültek. Ezúttal a Mozarteum Orchester Salzburgot hallottuk, 2004 óta vezetõ karmestere, Ivor Bolton irányításával. A szimfonikus nagymester Haydn alapos ismeretében, nem sokkal A teremtés lemezfelvétele után, kiegyenlített produkciót nyújtottak. Hogy némely tempó a színpadi mozgással (a kivitelezéshez szükséges idõvel) függ-e össze, kérdéses. Tény, hogy a hangszeres kíséret néha vontatottnak, máskor kissé túldimenzionáltnak hatott (nem kétséges, a mû kisebb színpadra készült). Ugyanakkor érzõdik az állandó kontaktus az énekesekkel, s kidolgozottak a recitatív jelenetek is. Michael Schade (Rinaldo) színpadi jelenség, a bájos színpadi hölgyekrõl viszont bajosan feltételezhetõ, hogy van varázserejük. A címszereplõ Annette Dasch, aki tavaly Amintaként debütált a Salzburgi Ünnepi Játékokon, idén jó idõzítéssel felvétellel is jelentkezett; a fõhõsnõ szerepéhez hiányzik még belõle az a többlet, amelytõl valaki sztárjelölt lehet. Ugyancsak tavaly debütált az opera seconda donnája, Mojca Erdmann is, akinek érezhetõ a színpadi kisugárzása. Úgy látszik, helyzetfelismerõ képessége is remek: miközben Anna Netrebko lemondásának skandalumától sistergett a levegõ, Erdmann azt a bejelentést tette, hogy jóllehet hangi problémája van, nem mondja le a szerepet, hanem énekelni fog - s kéri a közönség jóindulatát. Ezek után mindent beleadva remekelt, de mindez kevés volt ahhoz, hogy (vélt vagy valós) korrekt helytállását túlértékeljék. Elõítéletek nélkül hallgatva, olyan fesztiválprodukció született, amely méltó lesz arra, hogy a 2009-es Haydn-évben ismét helyet kapjon az ünnepi programban. (Augusztus 7.)

A Grosses Festspielhaus színpadként gyakran kap kritikai megjegyzéseket -szólóestek számára viszont ideális helyszín (befogadótere nagy, s aligha akadt szólista, aki arra panaszkodott volna, hogy belefárad, amíg a visszatapsolások alkalmával számtalanszor legyalogolja a hosszú távot...). Különleges fajta a fesztiválközönség: személyi összetételében esténként változik, ha azonban valakit a szívébe zár, az iránta érzett szeretetét továbbadja a késõbbi publikumoknak. Ezt a kivételes rokonszenvet élvezheti Jevgenyij Kiszin, az egykori csodagyerek (aki annak idején Budapesten is nagy feltûnést keltett). Karajan 1988-as felfedezettje azóta világhírnévre tett szert, s otthonos Salzburgban. Szólóestjén szimpátia hatotta át a termet, s épp ezért túlértékelt sikert aratott. (Mûsor: Schubert: Esz-dúr szonáta, D. 568; Beethoven: 32 variáció saját témára, c-moll, WoO 80; Brahms: Hat zongoradarab, op. 118; Chopin: G-dúr Andante spianato és Esz-dúr Grande Polonaise brillante, op. 22). Ami szólt: hibátlan, sõt makulátlan, pontos, elegáns, könnyedén-problémátlanul virtuóz. Csak épp nem érezni mögötte azt a szerzõvel/mûvel való mélységes azonosulást, ami a mûvész számára is fontos, ott és akkor kizárólagos érvényû kinyilatkoztatássá tehetné az elõadást. (Augusztus 4.)

Hogy ez a vágyott többlet nem fikció, annak ékes bizonyítékát adta kamaraestjén Perényi Mikós és Schiff András. Õk ketten 4-én és 6-án eljátszották Beethoven valamennyi cselló-zongora-mûvét (beleértve a kürtszonáta csellóverzióját). 3-án délután a Schüttkastenban tölthettünk velük egy felejthetetlen órát, amikor gyönyörû példáját adták annak, hogy a zenérõl, a legkülönbözõbb megközelítésekben, igenis, lehet mindenki számára érthetõen-érdekesen beszélni. A tompított fényben, a kellemesen hûs teremben akár zsongítóan is hathatott volna a Hans Landesmannal folytatott beszélgetés. Mert ténylegesen beszélgetés volt, alig tekintettel arra, hogy a publikumhoz eljutnak-e a szavak. És ha a szavak mindegyike nem jutott is el, hiszen akadtak befejezetlen mondatok, a "félszavakból megértjük egymást" meghitt légkörében mondottak felébresztették a figyelmet, s így a félszavakat mind többször tudtuk kiegészíteni. S hogy ez mennyire nem képzelgés: kitágult a beszélgetés köre, s mindinkább tekintettel a passzív résztvevõkre is, észrevétlenül felerõsödött a dinamika, a korábbi személyesség megõrzésével.

A koncert, amelyet hallottam, a Perényi - Schiff duótól megszokott színvonalhoz képest is egészen kivételes volt. Két csodalény, akik már elõre örülnek annak az örömnek, amit elõadásukkal szerezhetnek. S akik maguk is örülnek annak, hogy rögtön játszhatják Beethoven mûveit. Azokat, amelyeket jó elõre megadtak -abban az idõpontban, amit idejekorán egyeztettek. Mégsem - tervek és szerzõdés szerint - végigjátszották a mûsort, hanem mintha pillanatnyi ötlettõl vezérelve keltették volna életre a kompozíciókat. A Mozarteum nagyterme levegõtlenebb tud lenni, mint a Zeneakadémiáé a legfülledtebb napokon. De ezt alig észleltük: zárult a csodálatos áramkör, amely összekapcsolja mindazokat, akik hagyják magukat elvarázsolni a Zene által. Furcsa áhítat - aztán hálás taps. Majd amikor kivonul egy házaspár, nem véve tudomást a készülõ ráadásról - Schiff utánozhatatlanul odaköszön nekik a színpadról: Auf Wiedersehen (ettõl lehetne akár arrogáns is!), majd egy csibészes szemvillanás az egész teremnek, pillanatnyi nevetés és lélegzetvisszafojtott csend, mert következik az op. 69-es szonáta utolsó két tétele. És amikor úgy érezzük, megkoronázták az estet, a tragédiát követõ komédia mintájára, az F-dúr variációk: Ein Mädchen oder Weibchen. Ezután nincs mit tenni: standing ovation. A szûk lépcsõházban, majd egész úton hazafelé, ki-ki vitte magával a zenét. Emlékezetes este volt. (Augusztus 6.)

Hasonlóan elementáris hatásút egyhetes kinn-tartózkodásom alatt egyetlenegyet értem meg, a Landestheaterben. Az Ein Fest für Boris Thomas Bernhard felkérésre készült (a sors iróniája: a Salzburgi Ünnepi Játékok felkérésére, ám ott eddig be nem mutatott) elsõ színdarabja a Düsseldorfi Színházzal koprodukcióban került most színre. Christiane Pohle rendezése nem vett el semmit az Anti-Jedermannak tervezett darabból, s mivel a Jó szerepében színre lépõ Viviane de Muyncknek nem anyanyelve a német, minden, amit kimondott, valamiféle kinyilatkoztatássá növekedett (idegenedett, illetve idegenített el). A Johannát alakító Nadine Geyersbachhal és Boriszként Thomas Wodiankával megrendítõ élményt nyújtottak. Érvényesült Bernhard írásmódjának belsõ szerkesztettsége, a visszatérõ elemek kohéziója, s -ahogy mondani szokás -megállt a levegõ. Ilyenkor eltörpülnek a részletek, a darab éli a maga életét, s befolyásolja a miénket, a benne felvillantott sors-szituációk által. Prózai színházról lévén szó, a zenészek vélhetõen felületes instrukciót kaphattak. Dániel Béla, Rácz Béla és Fehér Károly (a Rajkó Zenekar egykori tagjai) "szórakoztató" háttérzenét játszottak - ideillõbb lett volna valami soha nem hallott, még csak semmihez nem is asszociálható hangzás.

Salzburgban a Nachtseite der Vernunft képes volt arra, hogy valamiféle idõszakos fekete lyukként beszippantsa a mûvészetre fogékony látogatókat. Botrányok, adatok pro és kontra: megmaradnak fecsegõ felszínnek, amíg a "Mûvészetgyárban" folynak a következõ rendezvények elõkészületei.

Markus Hinterhäuser, Helga Rabl-Stadler, Riccardo Muti és Jürgen Flimm Silvia Lelli felvételePeter Mattei, Ekaterina Gubanova,Joseph Kaiser és Anna Samuil az Anyeginben Bernd Uhlig felvételeA Haus für Mozart Karl Forster felvételeA bûvös vadász: Petra Maria Schnitzer, Peter Seiffert és Aleksandra Kurzak Clärchen Baus-Mattar és Matthias Baus felvételeMichael Schade és Annette Dasch az Armidában Monika Rittershaus felvétele