Csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni az Arcus Temporum Mûvészeti Fesztivál idei zenei programjának és arculatának alakítóiról, Keller András mûvészeti vezetõrõl, Varga Mátyás fesztiváligazgatóról és Veres Bálint szerkesztõrõl, elsõsorban bátorságuk miatt. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a 70. születésnapját ünneplõ ukrán Valentyin Szilvesztrov, valamint Franz Schubert mûveibõl összeállított mûsor kortárs zenei része ezúttal sokkal nagyobb kockázattal fog járni, mint a megelõzõ években. Két esztendõvel ezelõtt, amikor Szofija Gubajdulinát hívták Pannonhalmára, a hazai közönség által is respektált szerzõrõl nyújtottak a szokásosnál jóval szélesebb áttekintést; rá egy évre pedig (emelvén a tétet) az idehaza gyakorlatilag ismeretlen olasz Salvatore Sciarrino muzsikájának kvalitásáról gyõzték meg a publikumot. Ezúttal viszont egy nálunk ismeretlen, borítékolhatóan ellenállást keltõ és vitákat provokáló alkotót hívtak meg. Olyan szerzõt, akirõl elõre elárulták (a gyanútlanok számára legkésõbb a pénteki nyitóhangverseny programismertetõjében), hogy a "mûvészet betegágyát" körülálló három halálangyal (az utópia, a giccs és a hallgatás angyalai) közül a hetvenes évek óta a "giccs angyalával néz szembe" (nem szó szerinti idézet Veres Bálint ismertetõjébõl). Elsõ benyomásaimról -a felkészítõ figyelmeztetés ellenére -csak döbbenten tudok beszámolni: nem csak arról van szó ugyanis, hogy zenéje problémátlannak tetszõ hangzásával Szilvesztrov a hallgató 19. század iránti nosztalgiájára épít (ez önmagában sok mai zeneszerzõre igaz lehet, Pendereckitõl Pärtig), hanem hogy ez a zene még 19. századi keretek között is giccsnek számítana. Mintha egy Schumann-kortárs Schumann- vagy Chopin-epigont hallanánk - mondanám barátian; vagy konzervatóriumi stílusimitációt, ha felháborodásomnak is hangot szeretnék adni.

Itt akár be is fejezhetném ezt a recenziót, ha most nem Magyarország leginspirálóbb kortárs zenei fesztiváljáról lenne szó. Pannonhalmán ugyanis az ember már megtanulta, hogy a dolgok csak fokozatosan tárják fel valódi arcukat. E tudás birtokában azzal az érzéssel álltam fel a péntek esti koncert végén, hogy vasárnap délre bizonyára meg fog változni a véleményem. Sõt titkon abban reménykedtem, hogy e változás lesz majd a fesztiválélmény veleje, de - mint a megfogalmazásból is kitûnik - végül csalódottan utaztam haza.

Az öt koncert és egy 1993-as portréfilm (Les enfants illegitimes d'Anton Webern) közben többször is érteni véltem Szilvesztrov mûvészetének lényegét, de e pillanatnyi megvilágosodásokat - a Szilvesztrov-zene megtapasztalt dramaturgiájához hasonlóan - mindig elhomályosulás követte. Az említett portréfilm címe alapján arra számítottam, megtudom, miként vált - esztétikai értelemben - Szilvesztrov (Gubajdulinával együtt) Webern törvénytelen gyermekévé. Mi az oka annak, hogy egy Schönberg- és Webern-kottákat titokban tanulmányozó, a weberni örökséghez igazodni vágyó komponista a '70-es évek közepén, Kijevben látványosan szembefordul azzal az avantgárddal, amelyért tulajdonképpen feláldozta az életét. Ráadásul szembefordulásának produktumai legalább annyira gyanúsak és egzisztenciális értelemben ellehetetlenítõk voltak, miként a posztweberni zene. Harminc évvel késõbb persze úgy tûnhet, Szilvesztrov egyszerûen leváltotta a posztwebernit a posztmodernnel, pedig az utóbbit még ki sem találták. S mindez nem Nyugaton, hanem a leggyengébb láncszem címkére bízvást aspiráló Ukrajnában történt - még mondja valaki, hogy Leninnek nem volt igaza! De a film nem errõl szólt, hanem arról, miként lett Gubajdulina és Szilvesztrov saját hazájában törvényen kívülivé azért, mert nem Hrenynyikovra, hanem Webernre figyelt. A nyugati csõlátás minõsített esete. Elképesztõ volt viszont a film utolsó jelenete. Szilvesztrov egy idilli, ligetes erdõben áll, gondosan törölgeti egyszárú szemüvegét. Eközben arról beszél, hogy a rendszer biztosította, hogy nyomorúságos kis lakásából idõnként alkotóházba menekülhessen. Látjuk is a házat, mely - Szilvesztrov elmondása szerint - túl közel van egy gyerektáborhoz, az onnan jövõ zaj miatt alkalmatlan az elmélyült munkára. Aztán jött a "megváltó" csernobili katasztrófa, a terület súlyos sugárszennyezése miatt felszámolták a gyermeküdültetést. Azóta béke, nyugalom és csend honol a tájon, a mûvészet számára ideálissá vált a hely. A kataklizma utáni csend, illetve az elcsendesülõ, de végtelennek tûnõ visszhangok Szilvesztrov zenéjének is jellemzõ dramaturgiai elemei, és nemcsak 1986. április 26. óta. Ez a dramaturgia már korábban is mûködtette elemeit: Szilvesztrov - átvitt és metaforikus értelemben egyaránt - jósnak bizonyult.

Mûvészi magatartását jellemzõ, nem kevésbé metaforikus gesztus volt az, amikor a szombati zenekari hangverseny meglepetéseként elzongorázta Schubertnek dedikált Hat noktürnjét. Elõadását azzal kezdte ugyanis, hogy lecsukta a zongorát. Tiszta, élõ és hangos zongorahangnak nincs helye a 21. században. Maga a kompozíció az elõzõ napon hallott, programatikus zongoramû, a Kitsch-Musik után nem okozott különösebb meglepetést. A Giccs-zene olyan, mintha egy Chopin-mûre írták volna rá, példa gyanánt az öttételes darab második tételében oly tisztán hallatszik a sláger e-moll prelûd, hogy szó szerinti idézetnek is nevezhetnénk. A chopini alap olyasféle viszonyban áll a szilvesztrovi rátéttel, mint a robbanás a rákövetkezõ visszhanggal, mindkét esetben az utóbbi alapján kell felidézni, rekonstruálni a kezdetet. A felidézés (emlékezés) óhatatlanul roncsolt alakban állítja elénk az eredetit, s maga az emlékezés aktusa válik a zenérõl való gondolkodás döntõ momentumává. De vajon Chopin kreativitását (például a megidézett prelûdre vonatkoztatva) nem tudjuk leírni homályos beethoveni emlékek kirakós játékaként? Vagy továbbhaladva az idõben, vajon a bizonytalanul elõhívott beethoveni hely nem egy mozarti gondolat roncsolt felmondása? S ereszkedhetnénk még mélyebbre abban a bizonyos kútban. Vajon a zene története nem homályos emlékképek sorozata? Szilvesztrov eljárásában tulajdonképpen nincs semmi újszerû, ha valami korszerû benne, az az eljáráshoz kapcsolódó gesztus: a felemelt kezek megadó gesztusa. És az sem új gondolat, hogy a zene majd' mindig zenérõl való gondolkodás, azaz Metamusik (ez a címe Szilvesztrov egyik zenekari darabjának is). E gondolkodás mikéntje, a következmények tanulságainak levonása, az érvelés habitusa alapján beszélhetünk stílusról, s én úgy sejtem, hogy Szilvesztrov ebben az értelemben nevezi a sajátját "gyönge stílusnak". Ha valóban a zenemûvészet agóniáját éljük, akkor Szilvesztrov a passzív eutanázia pártján áll.

Az elhangzott mûvek elõadásának színvonalát nehéz megítélni: képtelen vagyok ugyanis elképzelni Szilvesztrov mûvészetének adekvát interpretációját. Csak egy példát mondok. A posztweberni-posztmodern váltás nem egyszeri aktus Szilvesztrov pályáján: több mûvét is hallhattam, melyben a weberni és a "gyönge" stílus egymás alternatívájaként jelent meg. A 2. zongoraszonátában ez egyfajta túlcsorduló eklekticizmushoz, szervetlennek ható építkezéshez vezetett, számomra eldönthetetlen volt, hogy ez kizárólag az elõadás (Alekszej Ljubimov) hibája volt-e. S vajon milyen attitûd illik a weberni vagy a chopini allúziókhoz? Irónia? Cinizmus? Esetleg a heroikus küzdelem pátosza? Vagy a gyász?

Bár Szilvesztrov kórusdarabjaiban kizárólag a régi mesterek kórustechnikája iránti nosztalgia hangját hallom, Mikola Gobdics vezetésével a Kijevi Kamarakórus "fülkápráztatóan" énekelt kristálytiszta, percekig tartó basszus-pianissimókat, megénekelték a hang lecsengését, s olyan pontosan intonálták a szándékosan ügyetlenül felrakott klasszikus akkordfordulatokat, hogy csak csettinteni lehetett.

A Schubert-programot hullámzó lelkesedéssel fogadtam. Klukon Edit és Ránki Dezsõ négykezes elõadásai szolidan emlékezettek a tõlük megszokott magas színvonalra. Ljubimov jó Schubert-elõadónak tûnt (Asz-dúr impromptu, op. 90/4; A-dúr zongoraötös, D 667; Esz-dúr notturno), a zárónapon viszont (két f-moll impromptu, 142/1, op. 142/4) visszaesett. Feltehetõleg egyeztetési okok húzódtak meg a háttérben, de leginkább azt hiányoltam, hogy a negyedik Arcus Temporumon nem jött létre olyan magként mûködõ elõadói csoport, mely a megelõzõ fesztiválokon a mûhelymunka sugárzásával hevítette a fesztivál légkörét. (Pannonhalmi Bencés Apátság, augusztus 24-26.)

Valentyin Szilvesztrov Varga Mátyás felvételeMikola Gobdics és a Kijevi Kamarakórus Kollányi Gyula felvétele