|
SCHIFF ANDRÁS és a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR Haydn-, Mozart- és Schubert-művekből álló hangversenye szívmelengetően, odaadóan és páratlanul érzékletesen idézte fel azokat legnemesebb szellemi és lelki javakat, melyekért az európai polgár nyilvános koncertre jár a 18. század utolsó évtizedei óta. A találkozás ezekkel az értékekkel egyszerre gyönyörűséges és fájdalmas. Gyönyörűséges, mert az alternatív világ, melyet az első bécsi modernizmus szerzői építettek fel hangszeres műveikben, Schiff András karmesteri irányítása és zongorázása nyomán kézzelfogható, közeli valósággá válik. De fájdalmas is ez a találkozás. Mert eszünkbe juttatja, hogy a humanitás mozarti ideálja, a lélekmély sötét titkait nem megtagadni, de megérteni és integrálni vágyó szabad, derűs és kritikus szellem világossága mégis milyen távoli fényforrás egy olyan világban, mely vadul kínálja a bornírt irracionalizmust, a vallási fanatizmust és a vérségi közösség hamis mítoszát a gyakran valóban kietlen valóság elől menekülő sokaságnak. Persze tarthatatlan állítás volna, ha a 18. század utolsó és a 19. század első évtizedeit afféle bezzeg-gyerekként állítanánk szembe -úgymond -"korunkkal". Az utópia, melyet e zenék megteremtenek, születése pillanatában is utópia volt. Létrehozói közül többen egy alternatív társadalom, vagyis a szabadkőművesség tagjaként vonultak ki a valós társadalom rendi kötöttségei közül. Az már a koncert programjának összeállítóját (felteszem: ugyancsak Schiff Andrást) dicséri, hogy a felhangzó, hangnemi kapcsolatok szoros rendszerével is összefűzött művek mintegy maguk magyarázták közös szellemi hátterüket, s világították meg a hatást, melyet szerzőik egymásra gyakoroltak.
A hangverseny első felében hallott két mű, Haydn "A tyúk" melléknevet viselő 83. szimfóniája és Schubert 5. szimfóniája együttesen megidéztek egy szerzőt, aki a maga hangzó valójában csak a szünet után lépett színre, és egy művet, mely a hangversenyen csak szellemi értelemben volt jelen: Mozartot és 550-es jegyzékszámú g-moll szimfóniáját. A párizsi szabadkőműves zenekar számára írt Haydn-mű lassú tétele közvetlen modellként szolgált az említett Mozart-szimfónia Andantéjához; ugyanekkor Schubert B-dúr szimfóniájának menüettje félreérthetetlenül hivatkozik a Mozart-mű megfelelő tételére.
Schiff András zenekarvezetői teljesítményét mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy ötleteinek megvalósításában az együttes éppolyan magától értődő médiumnak bizonyult, mint a zongora. Ebben persze nem kis része volt a legjobb formájában játszó Fesztiválzenekar profizmusának és lankadatlan összpontosításának. A Haydn-szimfónia tolmácsolása előrevetítette a hangverseny néhány joggal általánosítható erényét. A zenekari hangzás úgyszólván tökéletes átláthatóságát és egyensúlyát; a vonós csoportok egységes tónusát, reakciósebességét és mozgékonyságát; az adekvátnak bizonyuló, mert valódi zenei tartalommal telítődő tempókat. Schiff és a zenekar a belső töltőszólamokat is dallammá rajzolta. A pulzáló hangsúlyoknak a nagy energiarobbanásoktól a könnyed tánclépésekig tartó, árnyalatokban gazdag hierarchiáját építették ki, de a lassú tételben a súlytalan lebegés állapotát is fel tudták idézni. Haydn humorának nyersebb aspektusai talán nem Schiff András interpretációjában tárulnak a leghitelesebben a hallgató elé. De Schubert 5. szimfóniájának finom játékossága már nagyon is közel áll a művészhez, aki remekül aknázta ki a pergő finálé rövidre zárt témájában rejlő formai játékot. A koncert egyik lélegzetelállító csúcspontja mindenesetre a Schubert-mű lassú tételének átszellemült előadása volt. E tétel először A varázsfuvola 2. felvonásából idézi a papok indulójának nemesen egyszerű, ünnepélyes, harmonikus zenéjét (ismét csak a szabadkőműves szellemiséget felidézvén), majd -az előadásban feszült várakozással telítődő szünetek és széles ívű dinamikai fokozások által hangsúlyossá tett -varázsos modulációkkal vezet a titkok birodalmába.
A hangverseny második részében Schiff a szimfóniákra hajazó négytételes ciklust alakított ki két d-mollban álló Mozart-műből: a Don Giovanni nyitányából és a 466-os jegyzékszámú zongoraversenyből. A démonit megjelenítő Mozart-zenék egybefűzése kiváló gondolatnak bizonyult. A nyitány gondosan artikulált, de az elementaritást sem nélkülöző előadása a hallgató számára hatásos szellemi-lelki felkészítéssé vált a versenyműhöz. Gondolom, a zenekarral való kommunikáció megkönnyítése érdekében döntöttek a mellett, hogy a zongora fedelét teljesen eltávolítsák: ez mindenesetre azt is jelentette, hogy a magánszólam meglehetősen pregnáns, olykor talán túlságosan is erős hangon szólt ki a zenekar felett. Az már Schiff játékának választékosságát és állandó önkontrollját jelzi, hogy ezt az aránytalanságot sikerült hamar elfeledtetni a hallgatóval, aki örömmel figyelt inkább a zongorista színgazdag billentésére, energikus, gyakran sodró, de mindig kifinomult játékára. És talán sosem hallottam még olyan sugárzó, szinte gyermeki boldogsággal előadni a zaklatott mű várva várt, de mégis váratlan happy endingjét, mint ahogy az Schiff és a Fesztiválzenekar fúvósainak összjátékában hangzott fel. (Július 10. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)
|
