Két évvel ezelőtt a fesztivál alaphangulatát a bizonytalanság jellemezte. Utána megtörtént a régóta esedékes tulajdonosváltás -a rendezvény átkerült a Filharmónia Budapest és Felső-Dunántúl Kht.-hez, amely sokkal természetesebb gazdája a rendezvénynek elődjeinél. Kádár Csilla, a fesztivál menedzsere saját bőrén és a fesztiválon is érzi a változást: a Filharmónia biztosítja azt a keretet, amely optimálisan egyesítheti a szervezési és szakmai szempontokat. Most már nem a szervezőknek kell ellátni a protokollfeladatokat - Igric Györgynek, a Filharmónia vezetőjének személyében állandóan és mindenütt jelen van a fesztivál gazdája.

Arról a kérdésről, hogy a változtatva (de nem megszüntetve) megőrzés szükségszerűségében e két elem milyen arányban érvényesüljön, a fesztivál programját alakító szerkesztő bizottságban is eltérnek a vélemények, olykor markánsan is. Vannak, akik radikálisabban elszakadnának a hősi múlttól, vannak, akik ösztönösen is inkább az aranykor örökségét látják fontosabbnak. Felmerült: jó lenne, ha ez a rendezvény is kapna egy karakteres, koncepciózus, merész művészeti vezetőt, aki bátran alakítja saját képére a programot, s így a rendezvény a nagyobb kockázatvállalással együtt nagyobb visszhangot is keltene. Van, aki azt tartaná fontosnak, hogy a fesztivál két hete alatt készüljön el egy igazán izgalmas, új produkció (esetleg CD is), amely tovább is vihető, s amelynek hatására nagyobb szakmai és közönségfigyelem irányulna az egész eseménysorra. Egyes időszakokban a fesztivál jelentős a kortárs zene fóruma is volt -ennek felelevenítését többen is kívánatosnak tartanák. Fontos lenne, vélik mások, hogy minden kurzusvezető, bármilyen elfoglalt és neves is, legyen ott a fesztivál teljes ideje, de legalábbis nagy része alatt, egyrészt hogy a tudásukhoz, mondanivalójukhoz a résztvevők mélyebben hozzáférhessenek, másrészt hogy valóban létrejöjjön a kölcsönös inspirációk bonyolult hálója, amely ennek a fesztiválnak mindig is sajátossága volt.

S ha már az időnél tartunk - a rendezvény optimális hossza és legjobb beosztása kulcskérdés. Fontos -és ebben teljes egyetértés mutatkozik -, hogy a fesztivált nem szabad szép csendben (akár kényszerű anyagi okokból) lerövidíteni. Két hét esetében (amennyi a szokásos időtartam, bár régen hosszabb is volt) sem mondható, hogy egy-két nap nem számít. Alkotói folyamatokhoz eszmecserére, gondolkodásra, elmélyülésre, próbálgatásra van szükség, ami időigényes. Az idő elengedhetetlen feltétele annak, hogy a kurzusnak és az egész fesztiválnak valódi gyümölcse, tehát értelme legyen.

Az általam látott kurzusok mindegyikében éppen a nyugodt elmélyülés - s egyben a sokféleség izgalma - volt érezhető: ezt minden kurzusvezető, akivel sikerült beszélnem, megerősítette. Nagy Péter először tanított Szombathelyen; rá is hatott a fesztivál sokszínűsége és igényessége. A Zeneakadémia zongora tanszakának vezetőjeként is szívesen közreműködik a fesztivál alakításában, közös tervezésében, fejlesztésében, s abban, hogy a kurzus szervesebben kapcsolódjon az egyetemi oktatáshoz. Ahogyan idén is tette, ezután is szívesen segít kapcsolataival. Jónak találná, ha a meghívott tanárok és előadók előzőleg egyeztetnének, közösen alakítanák ki a kurzusok tartalmát, szorosabbá tennék az egyes részek kapcsolódását, saját programjukat is tudatosabban formálnák és igazítanák az egészhez. Kis befektetés, nagy haszon.

Az új vezetéssel új kezdeményezések is megjelentek, illetve régi ötletek indultak el a megvalósulás útján. A környék adottságainak célzott felhasználása a fesztivál gazdagítása céljából három koncerttel egybekötött kirándulásban valósult meg. Ják műemléktemplomában a Nemzeti Énekkar adott Kodály-hangversenyt, a sárvári Nádasdy-kastélyban Keith Tippett és Julie Tippetts jazzkoncertjét hallgathatták meg a résztvevők és a helyi közönség. Idén történt az első lépés az immár hosszú múltra visszatekintő, Gidon Kremer nevével fémjelzett lockenhausi fesztivállal való kapcsolatfelvétel irányába. A Szombathelytől félórányira fekvő Lockenhaus, azaz Léka gyönyörűen restaurált várában egészen másféle fesztivál zajlik minden évben, melynek műsoráról és fellépőiről -akik között számos világnagyság is szerepel, idén például Martha Argerich, máskor Schiff András, valamint a Kelemen-Kokas házaspár is - Kremer egymaga dönt. Az idei programot Beethoven, Bartók és a Baltikum zenéjéből állította össze. A szombathelyi fesztiválról érkezők egy hangverseny erejéig lehettek részesei az eseménysornak, s noha a kurzusok résztvevői körében a koncert szakmai visszhangja meglehetősen vegyes volt, maga a kapcsolatfelvétel nagyon ígéretes, egyebek közt egyeztetett programok kölcsönös átvételét is jelentheti majd. A kapcsolatnak, remélhető művészi hozadéka mellett, nyilvánvaló marketingértéke is lehet.

A szombathelyi fesztivál/szeminárium egyik fő vonzereje mindig a karmesterkurzus, amely struktúrája és adottságai folytán elmélyültebb szakmai munkát tesz lehetővé, mint más hasonló, sokszor hírességekre építő, de kevesebb valós munkát fedő kurzus. A hosszú évek óta Peskó Zoltán vezetésével működő képzés idén két tekintetben is változott. Peskó elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni a vezetést -de a részvételt szerencsére igen, hiszen közben Budapesten a Nemzeti Filharmonikusokat készítette föl a zárókoncertre, amely jelentős ősbemutatót, Jeney Zoltán Pavane-jának első előadását is tartalmazta. (A mű bemutatásának ténye úgyszólván titokban maradt: a fesztivál itt-ott terjesztett szórólapjain szerepelt ugyan, de a Koncert Kalendáriumban, amelyből a közönség és a szakma nagy része tájékozódik, nem tették közzé a premier hírét.) Peskó helyett ezúttal a Szombathelyen vele régóta együttműködő Tihanyi László vezette a szemináriumot, de ezúttal nem nagyzenekar, hanem jeles szólistákat is magában foglaló ensemble élén (akik, saját bevallásuk szerint, maguk is sokat tanultak ebben az új szerepben). A siker nyomán úgy hírlik, a nagyzenekari kurzussal váltásban időnként újra meghirdetik majd ezt a formát is. Ami egyébként rímel arra a hírre is, hogy az ensemble-vezénylés a tervek szerint része lesz a Zeneművészeti Egyetemen folyó oktatásnak is. És mint sok kézenfekvő, fontos dolog esetében, ilyenkor csodálkozunk rá: hogyhogy eddig nem volt az? Hiszen például kortárs zenéhez -persze nemcsak ahhoz - enélkül bajos közel kerülni, előadóművésznek és karmesternek egyaránt.

A Bartók Fesztivál hagyományosan két területre összpontosít: Bartókra és az új zenére. A hangsúlyok és az arányok évről évre változnak, de a két elem külön-külön és egymáshoz való kapcsolódásában is fontos az esemény profiljában. Bartók esetében adottságunk és egyben legszebb kötelességünk, hogy ezen a fórumon is felidézzük művészetét, kutassuk és ismertessük tevékenységét. A fesztiválnak ebben a tekintetben nincs versenytársa, ilyen koncentrált, átgondolt, elmélyült, gazdag és rendszeres Bartók-esemény nincs a világon. Ezt nem árt újra meg újra tudatosítani - mert nem csak jogos büszkeségre ad okot, hanem kötelességet is ró ránk: a Bartók Fesztivál sokoldalú, folyamatos és stabil támogatásáét.

Bartók és az új zene összekapcsolása mindannyiszor izgalmas kaland -új pontokat és szempontokat találni, amelyek mindkettő előadását és befogadását segítik, és alkalmasint fókuszt adnak a zeneszerzéskurzusnak is. Határozott kívánalom, hogy a hangszeres kurzusokon erősödjék a fesztivál mindkét oldala, vagyis a résztvevők több Bartók- és kortárs darabbal készüljenek.

A kortárs zene nyilvánvaló terepe a zeneszerzés kurzus, amelynek vezetésére általában két zeneszerzőt kérnek föl, a megvilágító alternatívát és a lehetséges kapcsolódásokat egyaránt lehetővé téve. Idén Jeney Zoltán vállalta az egyiket, a fesztiválra évek óta visszajáró Johannes Schöllhorn a másikat. Mindketten maguk alakították ki az arányokat a kortárs klasszikusok elemzése, a hallgatók születő műveivel való foglalkozás és az idei Bartók Szeminárium középponti témája, az improvizáció között. Mint minden kurzusra, természetesen ezekre is jelentkeznek saját tanítványok is, de, mint Jeney Zoltán elmondta, ebben a közegben ez a viszony is megváltozik, más dimenziókat nyer, szabadabb szakmai kapcsolat alakul ki. Az improvizáció egyébként egy ideje beépült a Zeneművészeti Egyetem zeneszerzés curriculumába, annak a helyzetnek az abszurditását enyhítendő, hogy a hallgatók - akik zenét szereznek! - a kötelező zongorán kívül ritkán foglalkoznak a hangok változatos megszólaltatásával, a legkülönbözőbb hangzások közvetlen létrehozásával.

Improvizációt tanított a fesztivál egyik hangszeres kurzusvezetője, a trombitaművész Markus Stockhausen is. Mivel koncertjein maga is gyakran ad elő improvizációkat, és hangszerének sokoldalú művészeként klasszikus és kortárs darabokat, valamint jazzt is játszik, nem csoda, hogy improvizációkurzusának határozott struktúrája, jól megfogható elemei voltak, és minden hangkeltő eszközt, beleértve természetesen az emberi hangot is, be tudott vonni a résztvevőkkel végzett gyakorlatokba. Az improvizáció mint önkifejezés tapasztalatom szerint sokak számára volt szokatlan és éppen ezért fontos, felszabadító próbálkozás.

Markus Stockhausen másképp is hozzájárult a fesztivál színesítéséhez: minden reggel jógagyakorlatokat vezetett az érdeklődők számára. Térítési szándék nélkül, abból az egyszerű evidenciából kiindulva, hogy jó fizikai kondícióra minden muzsikusnak szüksége van, ráadásul a megfelelő légzéstechnika a fúvósok számára elengedhetetlen a szép muzsikáláshoz. Apró gyöngyszem volt ez, még ha némelyek részéről csak megbocsátó mosoly kísérte is. Hogy végül hányan tartottak ki reggelente mellette, nem volt alkalmam megtudni. "Az első napon sokan jönnek, kíváncsiságból, a harmadik-negyedik napra áll be a valódi létszám" - mondta Stockhausen.

Az improvizáció volt a témája a zenetudományi előadások közül Wilheim András és Vikárius László dolgozatának is. Ez volt a középponti téma, amelyre az egész eseménysor felépíthető, hogy gondolatokat ébresszen, új perspektívákat nyisson, még értékesebbé tegyen koncertet, tanfolyamot, előadást. Éppen ezért volna fontos, hogy egy-egy év fókusztémája hangsúlyosabban jelenjék meg minden kiadványban, tájékoztatóban; tartalmilag és vizuálisan egyaránt. Az idei középponti téma sajnos nemcsak nekem, a nem szakmabelinek nem tűnt fel igazán a fesztivál előtt, hanem a résztvevők közül is sokan csak ott tudatosították magukban (többé vagy kevésbé). Pedig annak is, aki "csak" egy hangszerkurzusra érkezett, tanulságos, sőt revelatív erejű lehet, ha jól vezetik a figyelmét, ha világossá válnak eddig rejtett összefüggések -mondjuk improvizáció, hangszerjáték, kortárs művek és Bartók között.

Ez pedig már elvezet a megfelelő önreprezentáció, a marketing, a promóció témáihoz. Mint Igric György is megerősítette, "marketingben haladnunk kellene a korral". Aki ma is idegenkedik ezektől a szavaktól, magára vessen. Mindössze arról van szó, hogy a közönség figyelméért igen sok információ és lehetőség versenyez, és ha azt szeretnénk, hogy ez a kincs, a Bartók Szeminárium és Fesztivál, amelyet még mindig elég jól rejtegetünk, eljusson hozzá, azért ma többet és jobban kell tenni. Ugyanez vonatkozik a lehetséges szponzorokra, akiknek a támogatását bevonni: létszükséglet. Ezt a feladatot a fesztivál alakítói közül senki nem háríthatja el egészen magától, de a legjobb az lenne, ha egyértelműen meghatároznák a teendőket. Összefoglalva: 1. A Bartók Fesztivál nemzetközi mércével mérve is kivételes érték. 2. Ma sehol nem működik hasonló zenei rendezvény szponzor nélkül. 3. A szponzor nem helyettesítheti az államot, amelynek kötelessége kultúránk, identitásunk és nemzetközi arculatunk fontos részének tekinteni a Bartók Fesztivált, és ennek megfelelően biztosítani a támogatást. 4. Az állam nem helyettesítheti a szponzort.

Meg kell szabadulni attól a tévhittől (saját magunkat akadályozzuk vele), mely szerint a Bartók Fesztivál nem megfelelő reklámfelület. Nem a koncertjegy háta vagy öt szombathelyi középületre kifeszített molinó a felület. Ki kell találni, mi a vonzó a szponzor számára a Bartók Fesztiválban, miért és hogyan lesz neki jó, ha támogatja -egészen biztos, hogy meg lehet találni ezeket a szempontokat, feltéve, ha nem mondunk le róluk eleve. És ha elfogadjuk, hogy tíz próbálkozásból egy lesz sikeres -azaz sok munkáról van szó.

Szponzort lehet keresni egy ilyen összetett rendezvény egyes részeire is, például egy híresség meghívásának támogatására. Köztudomású, hogy a sztárok kétféleképpen hoznak hasznot. Egyrészt különleges művészi színvonalukkal, amely őket sztárrá tette. Másrészt hírnevükkel, amely általában is növeli egy fesztivál presztízsét, a művészek, a nagyközönség és a szponzorok szemében egyaránt ("egy hely, ahová Kim Kashkashian is eljön..."). Ezt a hozadékot is nagyon meg kell becsülni, vagyis a sztár valóban külön figyelmet és elbánást érdemel, fogadást, kísérést, vacsoráztatást, interjút, hiszen értéket termel a számunkra, többféleképpen is.

A fesztivál szervezésének ezernyi részletéből csak néhányat emelünk ki. Éppen az ezernyi részlet indokolná, hogy ne mindent Budapestről kelljen megszervezni. Helyi iroda fenntartása nyilván túlmenne a jelenlegi költségvetés lehetőségein, de biztos vagyok benne, hogy egyszerű hirdetéssel/hírveréssel és gondos kiválasztással lehetne olyan lelkes és hozzáértő helyi fiatalt találni, aki örömmel és ügyesen végezné el ezeket a feladatokat, s helyismeretéből adódóan jó ötletei is lennének - néhány hónapos projektszerződés keretében.

Érthető, hogy a szervezők egy központi fesztiválhelyszínre vágynának. Résztvevőként, de akár közönségként sem biztos, hogy ez volna a legjobb -a jelenlegi helyszínek nincsenek kellemetlenül távol egymástól, jót tesz a bejárásukhoz szükséges mozgás, a helyszínek jellegének különbözősége önmagában is érdekes, hangulatilag is jót tesz a változatosság. Ehhez kapcsolódott az egyik résztvevőtől származó kitűnő ötlet: jövőre álljanak kerékpárok a résztvevők rendelkezésére, amelyekkel bekerekezhetnék ezeket a távokat. (És remek mozgó reklámfelületet nyújtanának.) Még mielőtt valaki lemosolyogná az ötletet a színről, tájékozódjon néhány európai nagyváros egyre energikusabb bicikliprogramjáról.

A szervezők szerint az egyik legsürgősebb javítandó a szállások minősége. Jelenleg elsősorban a szálláshelyzet testesíti meg az egykori szocializmus diszkrét báját. Egy kollégiummal természetesen nincs semmi baj - ha eléri a ma már elvárható és a fesztivál minőségéhez illő színvonalat. A szállás minőségének hangulatjavító és presztízsnövelő képessége nyilvánvaló, csakhogy a részvételi díjból jobb minőségű szállást biztosítani lehetetlen. Márpedig a részvételi díj egyhangú vélemény szerint éppen megfelelő, mert nem tartja távol a "keletieket" (magunkat is beleértve). Ennek emelése egy csapásra átalakítaná a résztvevői összetételt, ami pedig most - összességében, évenként-kurzusonként eltérően - ideálisnak mondható.

Darmstadt neve kétszer is előkerült beszélgetéseim során. Egyszer Jeney Zoltán idézte, még a fesztivál korai időszakából: Szombathely szívesen vált volna "Kelet Darmstadtjává" is, voltak hozzá adottságai. Másodszor Johannes Schöllhorn említette, és nem éppen kívánatos példaképként. Maga is tanít Darmstadtban, Aix-en-Provence-ban és más neves kurzusokon is, tehát az ő szájából különösen hiteles az összehasonlítás. Nem győzi sorolni Szombathely pozitívumait, az említettekhez képest is. A szombathelyi rendezvény nem sztártalálkozó, ahol befut a világhírű zeneszerző/karmester/előadóművész, esetleg mindenkinek ad gyorsan egy személytelen félórát, ami azután híven dokumentálva lesz a résztvevők életrajzában - anélkül, hogy igazából történt volna valami. Szombathelyen semmiféle hierarchia nem érződik - a pályakezdő és a világhíresség egyaránt egyszerű kolléga. Szigorú munka folyik, de nyugalomban. Vétek lenne továbbá, véli Schöllhorn, ha anyagi okokból kiszűrődnének mindazok, akiknek inspiráló jelenléte, látásmódja, munkája olyannyira hiányzik a drága nyugati kurzusokon. Őszintén kalapot emel az intelligens programszerkesztés előtt: az előadások, kurzusok, koncertek és a járulékos színesítők nagyon is koncepciózus elegye szintén egyedülállóvá teszi a fesztivált. A résztvevők nagyjából kétharmada külföldi: "ugyan hol hallanának ilyen valóban autentikus népzenét, ami Bartókhoz és sok más zenéhez egyszerűen elengedhetetlen?" - mondta a Vujicsics és a Söndörgő Együttes nagyszerű koncertje után, de nem csak arra utalva. Az sem mellékes, hogy a résztvevők folyamatosan és természetes módon találkoznak egymással - "az utcán járunk", azaz nem egy elegáns, elkülönített helyszínen bezárkózva élik végig a kurzust-fesztivált.

Nem esik nehezemre elfogadni Schöllhorn fesztivál-képét. Hiányosságok és nehézségek ellenére minden és mindenki azt igazolta vissza, hogy óriási érték jön itt létre évről évre. És ki állítja, hogy a Bartók Szemináriumnak és Fesztiválnak csak egy aranykora lehet?