________________________________

Ki a maradi, ki a modern?

Az az Olaszország, ahová Verdiék két év utazás után visszatértek, más volt, mint amelyet elhagytak. Új kulturális erők jelentkeztek, s olyan hangulat kezdett kialakulni, amelyben Verdi egyre idegenebbnek érezte magát. A radikális művészeti mozgalom, az úgynevezett "scapigliatura milanese" a hagyományos értékek, nem utolsó sorban Verdi eszményképe, Manzoni keresztény-liberális értékeinek megdöntését tűzte ki célul. Akárcsak az előző évtized Sturm und Drangja, lényegében ez is az érzelmi egyformaság hosszú évtizedeire adott reakció volt. Hívei rendezetlen életmódot folytattak, kávéházakban vitáztak és szónokoltak, abszintot ittak és párbajoztak. Fő zenei képviselőjük Boito volt, aki kritikai írásaival ifjú lázadóként híresült el. Nemegyszer csak nagyképű és lapos volt, amit írt - "A Fenségeshez csak az impozáns forma, az isteni, örök, egyetemes forma való: a szférikus forma. A horizont fenséges, a tenger fenséges, a nap fenséges. Shakespeare szférikus, Dante szférikus, Beethoven szférikus; a nap egyszerűbb, mint a szegfű, a tenger egyszerűbb, mint a patak, Mendelssohn adagiója szférikus és egyszerűbb, mint Mozart andantéja"¹ -, de számos értékes dolgot is mondott. Merészséget hirdetett és az invenció változatosságát, a német zene terjesztését, új utak keresését, és nem utolsó- sorban az olasz hangszeres hagyományfelélesztését. 1864-ben megalakul a milánói Vonósnégyes Egylet, melynek Boito is tagja és egyben "giornalé"-jának elsőszámú kritikusa. Még a milánói konzervatórium tanárai, Mazzucato és Ronchetti-Monteviti is igyekeztek lépést tartani az új irányzatokkal. Igen nagy publicitás előzte meg az I profughi fiamminghi (A flamand száműzöttek) 1863 novemberi bemutatóját, melynek szövegét Emilio Praga "scapigliato" költő, zenéjét pedig Franco Faccio, Boito diáktársa írta. Nem különösebben új típusú opera, és nem is aratott nagy sikert. De a Faccio tiszteletére adott díszvacsorán Boito szapphói ódával köszöntötte barátját, amelyben olyan embernek nevezi, aki talán arra született, hogy az olasz művészetet oltárra emelje, amely most "mocskos, mint egy bordély falai".²

Ha Verdi valamelyest is rokonszenvezett volna az új mozgalom eszményeivel, ez elég lett volna, hogy megfojtsa rokonszenvét. Hiszen ugyan ki más ellen irányulhattak Boito szónoklatai, mint őellene? Calrina Maffeinek, aki némi bátorítást kért legújabb védence számára, visszafogott, kissé ironikus hangon válaszol. Nagy dolgokat hallott és olvasott erről az operáról, olyan szavak áradata közepette, mint "Művészet, Esztétika, Reveláció, Jövő" stb. -szavak, amelyek számára, "amilyen végtelenül tudatlan vagyok", semmit nem jelentenek. De nem szándékszik közelebbről megismerkedni a darabbal, mert fél, hogy ítéletet kellene mondania róla. "De ha Faccio arra született, hogy egy bordély bűzével bemocskolt oltárra emelje a művészetet [Verdi mindig ügyelt rá, hogy pontatlanul idézze a mondatot], annál jobb neki meg nekünk is. Ha téves úton jár, reméljük, hamarosan rátalál a helyes útra." ³ Nem volt hajlandó belépni a Vonósnégyes Egyletbe ("Hiszen tudja, hogy szamár vagyok a zenében, és nem értem, hogy a tanultak mit értenek azon, amikor »klasszikusról« beszélnek").⁴ Boito szóhasználatán igen jót mulatott ("Szférikus, fókuszpont, szegfű, ez mind nagyon remek, de ahhoz, hogy zenét csináljon az ember, valami egészen más kell -éspedig zene").⁵ Ellenszenvét csak fokozta, amikor a milánói konzervatórium újonnan létesített drámaköltészeti professzori állását megpályázó Piavét Emilio Praga javára elutasították. De bármennyire is hangoztatta kulturális tudatlanságát, meg hogy sosem ítél meg darabokat puszta kottaolvasás alapján, azért megrendelte Ricordi összes új kiadványát, régi és új zenéből egyaránt. Különös érdeklődést tanúsított Clementi fisz-moll szonátája iránt ("nem tudom, vajon a klasszikus vagy romantikus iskolához tartozik-e, a múlthoz vagy a jövőhöz, de nagyszerű"). Sajnálta, hogy a gyűjtemény nem tartalmazta Scarlatti "Macskafúgá"-ját ("ilyen furcsa témából egy német bizonyára valami összevisszaságot csinált volna; egy olasz pedig olyan világos darabot írt, mint a napfény").⁶

A párizsi Théâtre Lyrique néhány éven át a vállalkozó szellemű Carvalho vezetése alatt állt. Sikerre vitte Gounod Faustját 1859-ben, 1864-ben pedig a Violettává átkeresztelt francia nyelvű Traviatát; nemes kudarcai közé tartozott A trójaiak (Berlioz) második része. 1865 tavaszi szezonjára egy francia Macbethre számított, új balettbetéttel a boszorkányok számára. Verdi már 1852 óta dédelgette kedvenc operája átdolgozott francia felújításának gondolatát, így készséggel ráállt a dologra, azzal a feltétellel, hogy nem az ő dolga lesz a produkció előkészítése. Az átdolgozás szokás szerint tovább tartott a tervezettnél, és újabb verseket igényelt Piavétól. A komponista éppen olyan aprólékos instrukciókat adott a második változathoz, mint annak idején az elsőhöz. A balett forgatókönyvét szinte frázisról frázisra állította össze; sikertelenül ugyan, de ellenezte Carvalho javaslatát, hogy Macduff énekelje Lady Macbeth pohárköszöntőjének második versszakát, és leleményes mechanizmust talált ki a "királyok vonulására". Magának a tolmácsolásnak csak egyetlen aspektusán változtatott. Az 1840-es évek bel canto-énekeseinél ragaszkodott a lehető legrealistább előadásmódhoz, akár a hang elcsúfítása árán is. Miután hallotta Adelaide Ristori furcsa halálhörgését a Shakespeare-dráma alvajáró-jelenetében, most minden efféle naturalisztikus beütést megtiltott, legyen az a tüdőbajos Violetta köhintése a Traviatában, vagy Ricardo nevetése Az álarcosbál első fináléjában. A francia fordításról nem sok mondanivalója volt, csak annyi, hogy Lady Macbeth "Follie!" felkiáltása franciául "Folie!" legyen.

Az 1865. június 7-i bemutató nem volt jelentős siker. A kritikusok többsége régi és új gyenge keverékének találta. "Azt hittem, valami elfogadhatót sikerült létrehoznom, de úgy látszik, tévedtem"⁷ -írja Verdi. Különösen bosszantotta az a kritikus, aki szerint a zeneszerző nem értette meg Shakespeare-t. "Az lehetséges, hogy nem sikerült a Macbethhez méltót írnom, de hogy nem ismerem, vagy nem értem, vagy nem érzem Shakespeare-t -ez, istenemre, nem igaz. A legkedvesebb költőim közül való, kora ifjúságom óta a kezemben van, újra és újra olvasom." ⁸ A Macbeth Verdi életében sosem vált népszerűvé, a következő század Verdi-reneszánszában azonban megbecsült helyre került.

Verdi közben továbbra is a kertjében és a birtokain dolgozott. A család vasárnapi áhítatához kis kápolnát építtetett. Könyvtárába bekerült Darwin műve, A fajok eredete, valamint Heine Canzonieréje. Elért hozzá Faccio Boito szövegére írt Amletójának kritikai sikere, a "scapigliato" kritikus, Filippin mézesmázos dicsérete, valamint Tito Ricordi fiának, Giuliónak a lelkes támogatása - akinek Verdihez írt védekező levelét Giuseppina jobbnak látta magánál tartani. Otthonához közelebb pedig egy régi viszály támadt fel újra - a bussetói színház ügye.

Amikor 1859-ben elkezdődtek az építkezések, Verdinek az volt a véleménye, hogy ha a nemzet válságban van, nem kellene pocsékolni a közpénzeket. A színház 1865-re elkészült, és nevének a Teatro Giuseppe Verdit szánták. A névadótól nyilvánvalóan elvárták, hogy derekasan járuljon hozzá a fenntartásához és tevékenységéhez. Ez már túl sok volt. Giovanni Barezzi, akit Giuseppina nyilvánvalóan nem kedvelt, de aki mindig kész volt síkra szállni híres sógora mellett, most sajnálatos módon a vitázók kereszttüzébe került, s a hosszan tartó barátság kellemetlen véget ért. Augusztusban végül megállapodás született, mely szerint Verdi elfogadta a dedikációt, és ígért egy tízezer líráról szóló csekket (ami akkoriban jelentős összegnek számított) a nyitásra, amelyre három évvel később került sor. Noha fenntartottak egy páholyt a számára, a komponista sosem tette be a lábát a színházba. Giuseppina így kommentálta a dolgot: "Coppolának, a szerény képességű, közepes zeneszerzőnek Catania polgárai 1227 frank értékű arany érmét nyomatnak, hogy kifejezzék afölötti örömüket, hogy tizenöt év távollét után hazatért. Giuseppe Verdit, aki az egész világot betöltötte zenéje dicsőségével, Busseto polgárai mindenféle aljassággal jutalmazták meg..."⁹ Ettől kezdve még sűrűbbre nőttek a Sant'Agata falait körülvevő fák.

Ha pedig Verdinek, mint oly sokszor mondta, nem volt becsülete saját hazájában, annál több oka volt rá, hogy külföldi felkérést fogadjon el. "Úgy látszik, hogy ami az Opéra számára való komponálást illeti, ott a legnagyobb nehézségnek a librettó mutatkozik. Minden reményemet a költők képzeletébe vetem" -írja Giuseppina Léon Escudier-nek.

"Ismerem őt. Mihelyt elkapja a dolog, megváltozik körülötte a világ. Odahagyja a fáit, az épületét, a vízemelőit, a puskáit és így tovább. Átadja magát a költeménynek, és remélem, az egész világ nyerni fog ezáltal."¹⁰ Az asszony ezt egy eredménytelennek látszó Sant'Agata-i látogatás után írta, amikor a kiadó több ötletet is bemutatott Verdinek. S Giuseppina nem is tévedett. Lulu utóda, Blach az Arrivabene-ház urának, Ron-Ronnak írott levelében bejelenti, hogy "titkárom" hajlamos néhány "kampót"¹¹ (értsd: hangjegyet) papírra vetni. A téma pedig Schiller Don Carlosa, esetleg egy francia Végzet hatalmához kapcsolódva, ha sikerül annak megfelelő befejezést találni. Verdiék novemberben ezzel a kilátással indultak Párizsba, ahol első ízben pillantották meg Haussman városát. "Valóban nagyon szép - mondta rá Verdi -, kár, hogy nem süt gyakrabban a nap." Meghallgatták Az afrikai nőt ("Hát az biztos, hogy nem a legjobb operája Meyerbeernek"), valamint a Tannhäuser nyitányát ("ez az ember őrült!"). ¹² Meglátogatták Rossinit -"Ex-Compositeur de Musique et Pianiste de 4ème classe" (volt zeneszerző és negyedosztályú zongorista), ahogyan ő maga szerette beállítani magát. Az új ismeretségek közé tartozott a lengyel költő, Mickiewicz, Mazzini barátja, aki megajándékozta Verdit két kötetnyi versével, valamint Dantan, a szobrász, aki ebben az időben készítette a komponistát oroszlánkörmökkel és oroszlánsörénnyel ábrázoló mellszobrát. A két költő közül, akik az új opera librettóját írták volna, az öreg bonapartista Joseph Méry - az ő Bataille de Toulouse-a szolgált A legnanói csata alapjául - már ekkor azzal a betegséggel feküdt, amelybe később bele is halt; tehát az Opéra igazgatójának, Perrinnek a vejére, Camille du Locle-ra hárult a feladat, hogy befejezze a munkát, és végrehajtsa a Verdi által kívánt változtatásokat. A Schiller drámáin alapuló összes operája közül ez volt az, amelybe Verdi a lehető legtöbbet akart az eredeti drámából belegyömöszölni, de közben (egyelőre) azt is rendjén valónak találta, hogy olyan külső elemeket is megtartson, mint az (Eugène Cormon hasonló tárgyú drámájából származó) Fontainebleau-felvonás, a balett, a mennyei hang és a szerzetes/uralkodó kétértelmű alakja. Kezdettől fogva erősködött, hogy legyen benne az a két jelenet, amelyet a librettista kihagyott - Fülöp és az Inkvizítor (akit vaknak és nagyon öregnek szeretnék")¹³ jelenete, valamint Fülöp és Posa párbeszéde, ahol a márki meghökkenti a királyt liberális nézeteivel.

Verdi március közepéig maradt Párizsban, s ekkorra befejezte az első felvonást. Ezután visszatért Sant'Agatára, hogy zavartalanul folytathassa a munkát. De másképp történt. Áprilisban Olaszország békeszerződést kötött Poroszországgal, és mind a kettő el volt készülve egy Ausztria elleni háborúra. "Számítok rá, hogy bármelyik pillanatban meghalljuk az ágyúdörejt, s olyan közel vagyok a csatamezőhöz, hogy nem csodálkoznék, ha egy szép reggelen begurulna egy ágyúgolyó a szobámba." ¹⁴ Még olyan hírek is szállongtak, hogy Umberto herceg esetleg Sant'Agatán ütné fel a főhadiszállását. Ahogy az olasz csapatok tömegesen gyülekeztek a Pó mentén, Verdi első gondolata az volt, hogy csomagol és indul Párizsba, a második pedig, hogy a háború idejére hazafias gesztusként Olaszországban marad, még ha ez a megbeszéltnél későbbi párizsi megérkezést jelent is, a harmadik pedig, hogy kéri szerződésének felbontását.

A háború rosszul alakult az olaszok számára. A poroszok ugyan döntő győzelmet arattak Königgrätznél, de a villafrancai béke értelmében megtartott északolasz erődítményekből az osztrákok szétverték az olasz erőket Custozzánál, miközben az olasz flotta szintén vereséget szenvedett a lissai ütközetben. Garibaldi bevonulása Trentinóba, melyen Boito, Faccio és Giulio Ricordi is részt vettek, bátor, de teljességgel fölösleges vállalkozás volt, hiszen a háború meg volt nyerve, mielőtt egyetlen lövés eldördült volna. A békeszerződés értelmében Ausztria átadta a venetói tartományt a franciáknak, akik azután visszaadták azt az olaszoknak. Velence nem igazán így szeretett volna olasszá válni. Verdi éppen Genovában volt, a Palazo Sauli-beli lakásról tárgyalt, amely később a téli lakóhelyük lett, amikor megjött a hír, és Perrin és Piroli összes szigorára szükség volt, hogy rávegyék az Opérával kötött szerződés teljesítésére. Végül július 22-én Giuseppinával együtt elindultak Franciaországba, Marianira bízva, hogy foglalkozzék a ház berendezésével.

Verdiék a Champs Élysées-n béreltek lakást, előzőleg külön hangsúlyozva, hogy alaposan portalanítsák, a torokgyulladásokat megelőzendő. Augusztus közepén a pireneusokbeli Cauteret-be utaztak, miközben az énekesek és a korrepetitorok már megkapták az énekszólamokat. A Szerzetes/Uralkodót alakító basszista azonnal kijelentette, hogy az ő szerepe nem főszerep; az igazgatóság azt válaszolta, hogy ugyanolyan fontos, mint Fülöp vagy az Inkvizítor szerepe. Az énekest azonban nem lehetett meggyőzni, ezért úgy határoztak, hogy egy tekintéllyel bíró zeneszerző -Thomas vagy Reyer -vizsgálja meg a partitúrát, és nyilatkozzon, vajon Verdi három főszerepet írt vagy sem. Verdi rövid úton visszautasította, hogy bárki betekinthessen egy még nem végleges partitúrába, s végül egyszerűbbnek látszott felkérni egy másik énekest. Szeptember közepére Verdi ismét Párizsban volt, ahol folyt a hosszú és vesződséges próbafolyamat - "az Opéra teknősbékáinak", ahogy Giuseppina nevezte őket, "huszonnégy órára van szükségük, hogy eldöntsék, Mme Sasse vagy M. Fauré egyetlen ujját emelje-e föl vagy az egész kezét." ¹⁵ A primadonnák rivalizálása is gondot okozott, és Verdi inkább kihagyott egy-egy próbanapot, sem hogy La Sasse fintorait figyelje, miközben Pauline Gueymard-Lauters énekelt. Viszont talált időt arra, hogy élénk levelezést folytasson Ricordival az olasz Don Carlosra szóló szerződésről, valamint jószágigazgatójával, Marenghivel a gazdaság ügyeiről. ("...Leveleiből úgy látom, hogy kevéssé dolgoztatja Mylordot, és nem szerszámozta fel a hátast [puledra]. Ezt nem szeretem, mert a lovak nem maradnak egészségesek, vagy legalábbis nagyok és súlyosak lesznek, mint Rossóéi.") ¹⁶ Apjának, akire a kis Filomenát bízták, szintén adott mindenféle útmutatást. Decemberre világossá vált, hogy az opera hatalmas méreteket ölt; két terjedelmes kettőst elhagytak, a balettbe pedig bele se fogott a komponista. Az utolsó próbán úgy döntöttek, elhagyják az első felvonást bevezető tizenkét perces kórusrészt, hogy az előadás még éjfél előtt véget érjen, és az Opéra vezetői elérhessék az utolsó vonatukat.

Az 1867. március 11-i előadás legalábbis szakmai sikert aratott. Reyer és Théophile Gautier is magasztalták az operát, mondván, új korszakot jelez a zeneszerző fejlődésében. Bizet viszont úgy találta, a darab tele van jó szándékkal, de más nincs is benne. ("Verdi már nem olasz. Wagnert követi. A régi, jól ismert hibáit már nem mutatja, de az erényeiből sem mutat már egyet se.") ¹⁷ Egy másik kritikus a windsori Szent György-kápolnához hasonlította a Don Carlost: tele van a zene lovagjainak, Wagnernak, Gounod-nak, Donizettinek a címerével... Új genovai lakásában bosszankodva olvasta a kritikákat. "Igazából minden szinten tökéletes wagneriánus vagyok! Csakhogy ha a kritikusok kicsit jobban odafigyeltek volna, láthatták volna, hogy ugyanezek az ötletek már megvoltak az Ernani triójában, a Macbeth alvajáró jelenetében és még annyi más darabomban..." ¹⁸ Párizsban a Don Carlos alig érte meg az év végét. De Achille de Lauzières olasz változatából két nagyon sikeres előadásra került sor a Covent Gardenben Costa vezényletével és később Bolognában Marianival, mindkettő Verdi távollétében. Az opera terjedelme azonban még Olaszországban is hátránynak bizonyult, s ritkán úszta meg, hogy el ne hagyják a balettet (amihez Verdi hozzájárult) és az első felvonást (amit nem tudott megakadályozni).

Január 15-én, alig két hónappal a Don Carlos premierje előtt, nyolcvankét évesen elhunyt a komponista apja, Carlo Verdi. "Verdi nagyon szomorú - írja Giuseppina -, és én is, noha alig éltünk együtt vele, és a gondolkodásunk ellentétes volt."¹⁹ Sokkal nagyobb csapás volt Antonio Barezzi halála az év júliusában, jóllehet már hónapok óta várható volt. "Tudja, hogy mindent neki köszönhetek - írja Verdi Clarinának -, s noha sok embert ismertem életemben, de jobb embert, mint ő, soha." ²⁰ Búskomorsága és gyakori rosszkedve kiderül Giuseppina naplójából:

Tegnap bejött [a szobámba], és szokás szerint, ahogyan mostanában csinálja, alighogy leült, már föl is pattant.

- Hová mész? - kérdem.

- Föl az emeletre.

És mivel nem szokott oda fölmenni, azt kérdem:

- Minek?

- Megkeresem Platónt.

- De hát nem emlékszel, ott van az ebédlő szekrényében.

Ezt nem lett volna szabad mondanom. Ez komoly dolog volt, részemről előre megfontolva, és szinte visszaélés a hatalommal...

Ezen az estén veszekedés volt egy nyitott ablak miatt és mert igyekeztem megbékíteni őt. Dühbe gurult, és azt mondta, az összes cselédet el fogja bocsátani, és hogy én az ő pártjukat fogom, amikor nem csinálják meg a dolgukat, nem pedig az övét, amikor tökéletesen indokolt panasszal él. De, szentséges Isten, ha rossz kedve van, nagyítóüvegen át látja a cselédek ilyen botlásait, s a szegény ördögöknek kell valaki, aki törődik az érdekükkel... Adja Isten, hogy lecsillapodjék, mert nagyon szenvedek és kijövök a sodromból. ²¹

A Verdiről mint szigorú gazdáról és házi zsarnokról szóló mendemondák, úgy látszik, nem voltak egészen alaptalanok.

Rácz Judit fordítása

________________________________________

JEGYZETEK

1 Lásd F. Walker: The Man Verdi, London, 1962, 455.

2 Uo. 449.

3 A. Luzio: I copialettere di Giuseppe Verdi & G. Cesari, Milánó, 1913, 506-507.

4 F. Abbiati: Giuseppe Verdi, Milánó, 1959, II., 744.

5 Uo. 777-778.

6 Uo. 779.

7 J. G. Prod'homme: "Lettres inédites de Giuseppe Verdi à Léon Escudier" in Rivista Musicale Italiana, Róma, 35., 1928, 189.

8 Uo. 187.

9 F. Walker: The Man Verdi, London, 1962, 259.

10 Uo. 251.

11 A "rampini" (kampók) visszatérő vicc lett a házban, miután egyszer hallották, amint Verdi egyik napszámosa csodálkozik, hogy gazdája olyan sok pénzt tud keresni azzal, hogy egyenes vonalakra kis kampókat rajzol.

12 A. Alberti: Verdi intimo: Carteggio di Giuseppe Verdi con il Conte Opprandino Arrivabene (1861-1886), Verona, 1931, 61.

13 U. Günther: "La Genèse de Don Carlos, opéra en cinq actes de Giuseppe Verdi, représenté pour la première fois à Paris le 11 mars 1867" in Revue de musicologie, Párizs, 58. (1972) és 60. (1974), 30.

14 F. Abbiati: Giuseppe Verdi, Milánó, 1959, III., 79-80.

15 F. Walker: The Man Verdi, London, 1962, 267.

16 F. Abbiati: Giuseppe Verdi, Milánó, 1959, III., 107.

17 H. Imbert: Portaits et Etudes: Lettres à un ami. Párizs, 1894. 168.

18 J. G. Prod'homme: "Lettres inédites de Giuseppe Verdi à Léon Escudier" in Rivista Musicale Italiana, Róma, 35., 1928, 524-525.

19 F. Abbiati: Giuseppe Verdi, Milánó, 1959, III., 115.

20 A. Luzio: I copialettere di Giuseppe Verdi & G. Cesari, Milánó, 1913, 521-522.

21 F. Walker: The Man Verdi, London, 1962, 400-401.