Főzeneigazgató Úr, a Magyar Állami Operaház vezetésében Ön mellett ott áll egy "főigazgató", Vass Lajos, akinek nyilván az a feladata, hogy lehetővé tegye az Ön művészeti elképzeléseinek a megvalósulását. Másfelől viszont odaállítottak Ön mellé egy "művészeti igazgatót" is, Kovalik Balázst, akit Ön föltehetőleg nem fogadna el, ha nem találná fontosnak a vele való együttműködést.
FISCHER ÁDÁM: Ennek a hármas vezetésnek az SZMSZ-e ("szervezeti és működési szabályzata") nincs még pontosan kidolgozva. Egy biztos: Kovalik Balázs hely- és színpadismeretére nagyon rá leszek utalva.
- Meg van elégedve azzal, ahogyan a kompetenciákat tisztázták?
F. Á.: Csak most fogják tisztázni őket. A kompetenciákat nekem egészen világosan kell látnom, mert ettől függ a munkám. Tudnom kell, mi a funkcióm, miért hívnak meg, mit remélnek attól, hogy valamit rám bíznak. A Magyar Állami Operaház zenei-művészeti vezetését is csak akkor és úgy tudom csinálni, amennyiben és ahogyan a feltételek ezt lehetővé teszik. Clara pacta, boni amici. Írásban akarom lefektetni, mi az, amit a megbízóim utólag számon kérhetnek rajtam. (Ezt a módszert a politikusuknak is ajánlhatom...) Bizonyára az én hibám, de mindig Haydn beállítottságával rendelkeztem, és sosem a Wagneréval. Wagner fiatalon eldöntötte, mit akar, és egész életében azért a célért dolgozott. Ezzel szemben Haydn sohasem csinált mást, mint amire fölkérték. Semmi sem áll tőlem távolabb, mint az "Ide nekem az oroszlánt is!" mentalitás.
- Mégis: folyt-e részletekbe menő beszélgetés Ön és a kulturális kormányzat között?
F. Á.: Folyt. Ám részben még meg sem tudtam fogalmazni a feltételeimet -hiszen nem ismerem pontosan a problémakört -, részben pedig számolnom kell a helyi sajátosságokkal. A kimondott szónak itt más a jelentősége, mint másutt. Budapesten nem követelhetem ugyanazt, mint mondjuk a frankfurti operában, mivel nálunk másként működnek a dolgok. Vagyis nekem az itteni működési rendszer szerint kell megfogalmaznom a feltételeimet. Magyarán: itt vannak olyan emberek, akik mindent megígérnek, de soha nem írnak le semmit, később pedig elfelejtik az ígéretüket.
- A rendszerváltás óta mindazok az igazgatók, akik a Magyar Állami Operaházban mélyreható változásokat akartak (és most ne firtassuk: jókat-e vagy rosszakat), egytől egyig megbuktak. Sőt, aki nem akart változtatni, annak is mennie kellett...
F. Á.: Úgy veszem észre, velem kapcsolatban valamiféle csodavárás van, holott csodával nem szolgálhatok. Persze azt várják tőlem, oldjam meg a problémákat. Előbb azonban látnom kell, mi is egyáltalán a problémák lényege, és akkor tudok majd megoldásokat javasolni. Amelyekről azonban nem mindenkinek lesz az a véleménye, hogy jó megoldások. Más területeken, például az egészségügyben is úgy érezzük, tele vagyunk problémával. És amint az egyikhez hozzányúlunk, borul az egész rendszer. Hisz mindennek van előnye, hátránya, és ennek a mostani állapotnak is vannak haszonélvezői. A mocsárban az evolúció hosszú csőrű és lábú madarakat fejleszt ki, amelyek abban a természeti környezetben is megélnek. Ám ha a mocsarat lecsapoljuk, kipusztulnak. Azért jövök ezzel a hasonlattal, mert az egyik magyar politikusnak volt egy, igaz, nagyon durva, de mégiscsak idevágó mondata: ha le akarjuk csapolni a mocsarat, ne a békákat kérdezzük meg! Én - finomabban - úgy fogalmaznék: tudnunk kell, kit szolgálunk! A szakma soha nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy a közönség úgy érezze: ezek ott már csak a saját pozíciójukat védik. Mi a közönséget szolgáljuk. Ahogyan az egészségügy is a betegekről szól, nem az orvosokról, és az oktatásügy is a diákokról, nem pedig a tanárokról. Természetesen minden pedagógus pontosan tudni véli, mire van szüksége a diáknak; minden orvos maga akarja meghatározni, mire tarthat igényt a beteg - ezt is közvetítik a minisztériumuk felé. És persze mi is pontosan tudjuk, hogy a közönség mire vágyik. Csakhogy mindez nem igaz. Hisz itt lép érvénybe, amit az angol vested interestnek - szerzett jognak s a vele járó érdekeltségnek - mond. Vagyis a szűkebb értelemben vett szakmán kívül a közönség érdekeit is figyelembe kellene venni, amiben nagy szerepe lehet a sajtónak. Ha viszont az Operaház vezetése csak a jelenlegi helyzet fenn-, illetve a munkahelyek megtartásával lesz elfoglalva, akkor a dolog nem fog működni. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy "elvből" nem veszem majd figyelembe a társulat érdekeit. Épp ellenkezőleg! A jó karmester, mint ahogyan a jó rendező is, arról ismerszik meg, hogy maximálisan föl tudja használni a helyi adottságokat, sőt azokból indul ki. Ám ne érhessen minket a vád, hogy azt hirdetjük: csak ami nekünk jó, az jó a közönségnek is.
- Az Opernwelt 2002-es évkönyvében szkeptikusan nyilatkozott a közép-európai, repertoárt játszó operaházak jövőjéről. Most mégis épp egy ilyen ház vezetését vállalta el...
F. Á.: Ha a repertoárjátszást meg akarjuk menteni, reformálni kell. Hogy meg kell-e menteni, az viszont kultúrpolitikai kérdés. Én művészeti oldaláról nézem -a két szempontot nem szabad összekeverni! A művész számára az előadás magas színvonala a fontos. És jó előadások könnyebben születnek stagione-üzemmódban. Ha azonban Budapesten ma megszüntetnénk a repertoárüzemet, az azt jelentené, hogy azonnal elbocsátjuk a társulatot, és kialakítunk egy olyan operajátszást, amilyen például az amszterdami, ahol az énekeseket és a zenekart produkciókra szerződtetik. Csakhogy engem Budapesten nem ezzel bíztak meg. Mint ahogyan ha erre kérnének fel, nem is vállalnám.
KOVALIK BALÁZS: Mivel a budapesti Opera ma Magyarország egyetlen operaháza (amelynek második játszóhelyét, az Erkel Színházat épp most zárták be), a repertoárjátszás megszüntetése nem jöhet szóba. Hiszen így is rettentően leszűkült már a kínálat.
F. Á.: Budapesten a stagionéra ma kultúrpolitikailag nincs szükség. Meg hát a repertoárrendszeren belül is lehet stagione-szintű előadásokat csinálni - csak nehezebb! Ehhez persze ki kell válogatnunk egyes produkciókat, amit meg is fogunk tenni.
K. B.: Vagyis lesznek "ünnepnapok" (hisz a stagione lényege, hogy minden előadás ünnepi színvonalú), de bizony lesznek hétköznapi előadások is.
- Ez viszont azt jelenti, hogy a 2008/2009-es évadtól minden egyes hétköznapi Bohémélet- előadásért is Önök viselik a felelősséget.
F. Á.: Igen is, meg nem is. Mivel főzeneigazgatóként is mindenekelőtt karmester akarok maradni, abban látom a feladatomat, hogy jó előadásokat dirigáljak. Ezek azután a többire is ösztönzőleg hathatnak. A szükségből erényt csinálva régi produkciók is fölfényesíthetők, ha például - nemzetközi sztárokat idecsalogatva - afféle operafesztivált hozunk létre. Ez egyelőre természetesen csak elgondolás, konkrét és kidolgozott tervek nélkül. De fontosnak tartom, hogy olyan ünnepi események szülessenek, amelyek a hétköznapokra is kisugározhatnak.
K. B.: A hétköznapi előadások színvonalát azzal is javíthatjuk, ha az ad hoc- működést szervezettebbé tesszük. Nem szerencsés, ha tizenkét Figaro házassága- előadás hat Grófné között oszlik meg. Az énekesnek is az a jó, ha a szerepét be tudja énekelni. Így nemcsak egyéni teljesítménye válhat kiegyensúlyozottabbá, hanem az előadás színvonala is, mert az eredeti csapat marad együtt. Természetesen nem lesz könnyű a másik négy Grófnéval megértetni, hogy ők miért nem énekelhetik el a szokásos adagjukat. És persze szervezési, logisztikai munkára is szükség lesz, amely eddig nem kellő hatékonysággal folyt. A másik tarthatatlan gyakorlat, hogy a budapesti Opera minduntalan kiadta az énekeseit külső fellépésekre. Ettől az egységes csapatok szétzilálódtak. Hiába volt kitűzve X énekesnő négy Tosca-előadásra, közben érkezett a számára egy csábító ajánlat, két előadásról kikérte magát, erre beugrott a helyébe Y meg Z énekesnő, és mire a produkció a közönség elé került, már saláta lett belőle. Nem tudom, mi volt az oka ennek a gyöngekezűségnek vagy nagyvonalúságnak. Most azonban már mindenkinek meg kell értenie: egy operaház nem jótékonysági intézmény. Elsődleges feladata a magas színvonalú előadások műsoron tartása, nem pedig az ott dolgozók százfelé húzó egyéni érdekeinek a kiszolgálása.
F. Á.: Létezik nálunk egy olyan téveszme, hogy ha valakit meghív a nürnbergi vagy a karlsruhei operaház, akkor annak oda kell mennie. Pedig a budapesti Operaház ezeknél jobb, de legalábbis jobbnak kellene lennie. Ismerem Nürnberget, ismerem Karlsruhét, tudom, hogy a mi zenekarunk és kórusunk jobb. Ám a fejekben még mindig a "konvertibilis" valuta csábítása működik, holott már rég nincs vasfüggöny és már rég Schengen van érvényben. Ugyanakkor Nürnberg és Karlsruhe (és mondhatnék most egy sor másik operaházat is) rászokott arra, hogy akkor hívja a "szegény keleti rokont", amikor csak akarja. Vagyis ők mindeddig haszonélvezői voltak a mi hozzáállásunknak. Itt az ideje, hogy ennek véget vessünk!
K. B.: Sajnos a magyar énekeseknek eddig az volt a tapasztalatuk, hogy itteni munkájuk a nagyvilágban senkit sem érdekel. Hiába születtek nálunk - akár zenei, akár színpadi értelemben - olykor világszínvonalú produkciók, a világ nem vett róluk tudomást. Tehát amikor a fiatal magyar énekes fölkérést kap Nürnbergből vagy Karlsruhéból, nem azért megy oda, mert azt hiszi, ott jobb a színvonal (és még csak nem is azért, mert többet keres, hisz ott a megélhetési költségei is magasabbak), hanem mert azt reméli, ott "fölfedezik" őt. Vagyis hogy kitörhet az itteni elzártságból.
F. Á.: Ezen az elzártságon változtatni kell!
K. B.: Ez a célunk: visszakapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe. Ami nem könnyű, mivel a Nyugat részéről is nagy az ellenállás. A minap az egyik nagy nyugat-európai fesztivál intendánsával beszélgettem. Elmondtam neki, hogy nálunk kiváló előadások is készülnek. Amikor megkérdezte, mekkora Budapesten egy-egy produkció költségvetése, közöltem vele, hogy hatvanezer euró. Láttam, ezzel vége is szakadt az érdeklődésének, hiszen nála a produkciók egyenként háromszázezer euróba kerülnek. Ami ennyire olcsó, az számára csakis szegényes és érdektelen lehet. Vagy ha mégsem, annál rosszabb: akkor a mi árszínvonalunk megkérdőjelezi az ő egész létjogosultságát.
- Hírlik, a bécsi Staatsoper igazgatója, Ioan Holender is vállal majd tanácsadói szerepet a budapesti Operaháznál.
F. Á.: A világon senkit nem ismerek, aki a hangokhoz annyira értene, mint Holender. Az ízlése talán más, mint az enyém, de nem is azt akarom átvenni... Viszont pontosan és kapásból tudja, ki milyen szerepet bír és milyet nem. Szeretném ezt a képességét fölhasználni, és nem csak ezt. Hisz rengeteg a lehetőség! Például kialakíthatnánk egy Béccsel közös cover-rendszert. Ez azt jelenti, hogy nálunk ülne délután négy óráig készenlétben egy ottani előadás szerepének a beugrója, és megfordítva. Ezzel tudniillik megspórolhatók a kettős szereposztások. És ha már egyes rendezések régimódiak, legalább azt az előnyüket használjuk ki, hogy ezekbe az utolsó percben is beugorhat egy külsős. Ám szeretnék ennél alapvetőbb együttműködést is. Például a mi maszkosaink, színpadi munkásaink, világosítóink vagy a súgóink kimehetnének Bécsbe, és tanulmányozhatnák az ottani kollégáik munkáját. Sokat tanulhatnának szakmában, művészi fegyelemben.
K. B.: Ezt az együttműködési programot mindketten annyira fontosnak tartjuk, hogy minél előbb el kívánjuk indítani.
- Az énekesekkel történő szigorúbb gazdálkodás mellett melyek azok a sarkalatos pontok, amelyeken mindenképpen változtatni szeretnének?
K. B.: Mindenekelőtt arra törekszünk, hogy stabilizálódjék egy bizonyos színvonal. Olyan nívó, amely alatt nem engedünk előadást az Operaház színpadára. Pillanatnyilag ugyanis teljes az összevisszaság az értékrendben, és ez tükröződik a hazai közönség reakcióiban is: a gagyi éppúgy sikert arat, mint a valódi teljesítmény. Meg kell vonnunk azok körét, akik ebben a házban vezényelhetnek, énekelhetnek, rendezhetnek, mert csakis így tudjuk majd kijelölni helyünket a nemzetközi porondon.
- Mindketten -egymástól függetlenül is - azt nyilatkozták, hogy nagy hangsúlyt kívánnak fektetni a barokk operára…
F. Á.: Én csak annyit jelentettem ki, hogy Händel van akkora operaszerző, mint Puccini. És itt ismét annak látom a veszélyét, hogy a kialakult struktúra, amely önmagát védi, megakadályozza, hogy a budapesti Opera barokkot játsszék. Így merül föl megint az a kérdés, hogy tulajdonképpen kit is szolgálunk: önmagunkat vagy a közönséget?
- Elképzelhető-e, hogy a barokk zene az Operaházban is barokk hangszereken szólaljon meg?
F. Á.: El tudom képzelni, csak -jelenlegi tapasztalataim szerint - ha rosszul csinálják, akkor inkább el a kezekkel tőle. Nem ismerem még eléggé az Operaház zenekarát ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, megfelelő szinten fújnák-e a natúrkürtöt vagy a barokk trombitát. A zürichi operaházban egy ideig a "vegyes felvágott" gyakorlatát követték: a kürt, a trombita, a harsona és az üstdob régi volt, a többi modern. A nyolcvanas években Harnoncourt is mindent ebben a felállásban dirigált; ami érdekes hangzást eredményezett. Újabban radikalizálódott ez a trend, és egyes operazenekarokban külön, önálló "barokk mag" alakult, amelynek tagjai azonban nem mindig uralják tökéletesen a hangszerüket. Mindazonáltal elvileg híve vagyok Budapesten is a zürichi modellnek; ha lesz rá mód, megcsináljuk.
- Kovalik Balázs személye mellett Fischer Ádám nemzetközi tapasztalata jogosít fel arra a reményre, hogy a Magyar Állami Operaház nemcsak zenei szempontból, hanem szcenikailag is megújul. Nyilván egyetértenek abban, hogy ehhez a közönséggel való intenzívebb kommunikációra is szükség lesz.
K. B.: A közönséggel való kapcsolattartás, a súlyosan elöregedett közönségrétegek utánpótlásának a kinevelése - mindezek olyan témák, amelyeket az elmúlt évtizedekben vétkesen elhanyagoltak. Természetesen ezen a kiemelt jelentőségű területen is stratégiai változtatásokat tervezünk.
F. Á.: Tapasztalatom szerint a közönség egy részének a csalódottsága kifejezetten kommunikációs hiba. Annak idején Hillary Clinton jelentette ki: "Az, hogy a férjem megcsalt, az én dolgom, meg az ő dolga. Ezt mi meg fogjuk egymással beszélni. Akinek pedig az az érzése, hogy ez nem csak a mi kettőnk dolga, az ne szavazzon ránk!" Nagyon nagy mondat! Ugyanígy: aki csak rokokó jelmezes Mozartot akar, az ne jöjjön el az új produkciókra! Annak marad egy sor rokokó jelmezes, régi előadás! Én ezt így szeretném kommunikálni. Az ilyesmit nem merik kijelenteni, mert attól félnek, hogy te jó isten, elriasztjuk a közönséget! Igen ám, de ha nem mondjuk ki, akkor előre be van programozva a csalódás.
- Pozsonyban a közönséget Konwitschny-rendezések licencelőadásaival puhítják…
F. Á.: Peter Konwitschny rendezéseivel kapcsolatban nálam az "Ozmin-szindróma" jelentkezett. Tudniillik a karmesterek és a rendezők "különvallásúak". Amikor Münchenben a Konwitschny-rendezte Bolygó hollandit vezényeltem és az előadás végén mintegy húsz ütemnyi zene magnószalagról, hangszóróból jött, ez ellen karmesterként természetesen elvből tiltakoztam. Be kellett azonban látnom, hogy a dolog a rendezői koncepció szempontjából tökéletesen stimmel. Nekem nagyon tetszett, de egyben szégyelltem is, hogy tetszett, mert az ilyesmi számunkra tilos. Kicsit olyan lettem, mint Ozmin, akinek mohamedán létére ízlik a bor.
K. B.: Produkciók átvétele vagy remake-je, újragyártása, nem csak a színpadméret és ?technika kompatibilitásának a kérdése. Meg kell azt is vizsgálni, mi egy ilyen átvétel művészi hozama, illetve hogy megérett-e rá a magyar közönség befogadókészsége. Valamelyik Konwitschny-rendezés budapesti remake-jét magam is szorgalmazom. Ugyanakkor a minap fölajánlották, vegyünk részt produkciós partnerként Mozart Zaidéjának Peter Sellars rendezte előadásában. Az ilyesmit én még korainak találom Budapesten. Talán majd tíz év múlva.
- Lesz-e elmozdulás a bemutatók számát tekintve?
K. B.: Évadonként hat operabemutatót szeretnénk. Ez a terv azonban pillanatnyilag az anyagi feltételektől függ. Nemcsak azért, mert maguk a produkciók pénzbe kerülnek, hanem sokkal inkább azért, mert a budapesti Operaház nem rendelkezik megfelelő technikai körülményeket biztosító, a nagyszínpaddal azonos méretű próbaszínpaddal. Emiatt a sokszereplős, kórusos operákat gyakorlatilag csak a nagyszínpadon lehet próbálni.
- A korszerű próbaszínpad megteremtése sokkal eminensebb feladat, mint egy második játszóhely mindenáron való erőltetése?
F. Á.: A művészi munka szempontjából ez feltétlenül igaz.
K. B.: Technikai, sőt gazdasági értelemben is, hiszen a jelenlegi helyzetben a nagyszínpad túl van terhelve. Sőt valójában nem is egy, hanem két próbahelyszín kellene, de egyre mindenképpen szükség van. Csak akkor valósíthatjuk meg az évadonkénti hat bemutatót, ha ez létrejön. Amennyiben ezt a problémát nem tudjuk megoldani, akkor a rendkívül sűrű repertoárüzem mellett továbbra sem lesz mód évadonkénti három premiernél többre. Lehet persze külső helyszíneken is operát játszani, ám akkor a terembér rúg majd sok millióra.
- Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzet, az évadonkénti 2-3 bemutatóval, tarthatatlan. Mert ami most folyik, az egyenesen vezet a katasztrofális közönségvesztéshez…
K. B.: Messzemenően egyetértek Ádámmal abban, hogy a premierek, az új kihívások nagy mértékben motiválják magát a társulatot is. Ezenkívül Európában már rájöttek arra, hogy csak az új produkciók vonzzák a szponzorokat.
- Induljunk ki a jobbik esetből: évadonként hat új operaprodukció! Milyen belső arányokkal?
F. Á.: Évi egy-két bemutató mindenképp a meglévő repertoár megújítására kell. Azonkívül szeretnénk az Operaházban évtizedek óta -vagy akár még soha -nem játszott operákat előadni. Ott lesz azután az említett barokk vonulat, és persze a 20-21. század operája is. Álmaimban olyan különlegességek is szerepelnek, amelyeket a külföld is megirigyel majd tőlünk!
K. B.: Hogy Eötvös Pétertől Madách Tragédiája nyomán nem a Magyar Állami Operaház, hanem a Bayerische Staatsoper rendelt 2010-re operát, annak morális felelőssége nem minket terhel. Ez elődeink szégyene. Annál inkább kell most nekünk törnünk a fejünket, miként ünnepeljük meg méltón 2009-ben a budapesti Operaház megnyitásának 125. évfordulóját.
- Megköszönve az interjút, befejezésül kérem, engedjék meg, hogy szerencsekívánataim kinyilvánítása mellett egy megállapítást is tegyek: ha ne adj' isten Önök is belebuknának, akkor már tényleg nem marad majd más, mint az "amszterdami modell"…
___________________________________________________
Vass Lajossal lapunk többször is megpróbált kapcsolatba lépni, az Operaház főigazgatója azonban ez idáig nem tudott időt szakítani a Muzsika munkatársának fogadására. Továbbra is arra törekszünk, hogy Olvasóinkkal a főigazgató terveit, szándékait is megismertessük, és reméljük, következő számunkban ezt megtehetjük. - A szerk.
