Az előadás közepes színvonalú volt. Claude Debussy zenekari noktürnjei darabosan, töredezetten szólaltak meg. Mindezért csak részben okolhatjuk az akusztikát, és azt, hogy a zenekar eredménytelenül alkalmazkodott a körülményekhez. Az első tételből (Felhők) a hangszerbelépések olvadékonyságát, a színek összefolyatását hiányoltam. A kicsit száraz vonóstónushoz még hozzá lehetett szokni, ám a túlságosan is határozottan, élesen, durván, hangképzés szempontjából kidolgozatlanul megszólaló fúvós belépésekhez már nem. Azt hiszem, az ilyen interpretációra mondják, hogy vázlatos - az obligát képzőművészeti vonatkozások nélkül. A második tétel (Ünnepek) is hiányérzetet keltett. Egyáltalán nem érzékeltem a zene mozgását, képszerű tereit, s a befejezés is meglepően semmitmondó volt - utóbbi oly jellegzetesen tért el a mű konvencionálisnak mondható értelmezésétől, hogy a karmester, KOCSIS ZOLTÁN döntésének kell gondolnom. A döntéssel nem értek egyet, a tételt záró pont akkor is határozott, ha légies. Kocsis interpretációjában viszont félbeszakításnak, elenyészésnek tűnt. A zenekari játékot illetően a záró tételben (Szirének) sem tapasztaltam jelentős javulást, a NEMZETI ÉNEKKAR (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS) tizenhat fős női karának pedig szirénkórusként nem sikerült illúziót keltenie. Az emeletről hallgatva a kórust nem fedte el jótékonyan a zenekar, föntről figyelve ténykedésüket, az tűnt fel, hogy ez a szirénkar rendkívül hangos, különösen akkor, amikor halkan szeretne énekelni. A paradoxon könnyen feloldható. Ha a dinamikához nem kapcsolódik szín, a nyers tónus még a legkisebb hangerő mellett is kiszól az együttesből.

Eötvös Péter Replicáját avatott muzsikus, KIM KASHKASHIAN brácsaművésznő szólaltatta meg. A művet Eötvös Péter vezényletével, 2004. március 30-án, a Millenáris Teátrumban hallottam először - akkor nagy hatást gyakorolt rám. Ezúttal nem éreztem sem drámainak, sem koncentráltnak. A szólista és a zenekar összjátékában zavart is tapasztaltam.

Jó lenne hinni, hogy a második részben játszott Dvořák-szimfónia (D-dúr, op. 60) kompozíciós egyenetlenségét követte az előadás színvonalának egyenetlensége, de tapasztalatom szerint ez nem mindig volt így. Az előadás néha jobb színben tüntetett fel kevésbé inspirált részleteket, máskor érdekesebb zeneszerzői megoldásokat homályban hagyott. Mivel sem a mű, sem aktuális megjelenítése nem ragadott magával, volt időm azon elmélkedni, mi lehet az oka annak, hogy 1880-ban, a szimfónia megírásának évében, még ilyen elevenen hat Franz Schubert "nagy" C-dúr szimfóniájának szimfonizmusa. (Június 3. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Molnár Szabolcs

Június elején folytatódott a Bartók Rádió ...és Kodály című hangversenysorozata, amely a 125 éve született zeneszerző műveit a kontraszt jegyében társítja más komponisták alkotásaival. Ezúttal az ötven esztendeje működő BARTÓK VONÓSNÉGYES lépett fel: KOMLÓS PÉTER, HARGITAY GÉZA, NÉMETH GÉZA és MEZŐ LÁSZLÓ Kodály viszonylag ritkán hallható 2. vonósnégyesét helyezte a műsor középpontjába, ezt keretezve pedig előbb Joseph Haydn op. 74, no. 3-asg-moll kvartettjét, az úgynevezett Reiter - Lovas - kvartettet, majd a szünet után Schubert A halál és a lányka címen ismert d-moll vonósnégyesét adta elő.

Egy olyan kvartett esetében, amelynek négy tagja közül hárman ténylegesen fél évszázada kezdtek együtt muzsikálni, nyilvánvaló, hogy a közös játékon nyomot hagy a múló idő. Így van ez a Bartók Kvartett esetében is, és nincs arra semmilyen ok, hogy a kritikus erről valamiféle tévesen értelmezett tapintat jegyében hallgasson, hiszen a vonós játék élettani törvényszerűségei közé tartozik, hogy a hangminőség és az intonáció elkerülhetetlenül jelzi az évtizedeket. A Bartók Vonósnégyes produkcióinak ma már állandó kísérője az intonáció folyamatos ingadozása - más és más mértékben bár, de megtapasztalhattuk ezt a műsor mindhárom számában. Mindez természetesen az áttetsző és sérülékeny bécsi klasszikus faktúrát érinti legérzékenyebben: ezen az estén Haydn g-moll vonósnégyese sínylette meg leginkább a disztonálásokat. A tapasztalat azt sugallná, hogy Schubert a második legsebezhetőbb, és a 20. századi zene viseli leghősiesebben a hamisságokat. Ezen az estén mindez érdekes módon nem így történt: meglepetésemre A halál és a lányka tételeit sikerült a négy muzsikusnak legcsiszoltabban, legegyenletesebb technikai színvonalon eljátszani.

A Bartók Vonósnégyesnek a hangszeres teljesítmény kopásai ellenére kitartó és hűséges közönsége van. Ez aligha csodálható, ha figyelembe vesszük, milyen hatalmas zenei tőkét halmozott fel a kvartett az évtizedek során. A stílusismeret biztonságáról, a karakterek kiérleltségéről, a patikamérlegen kimért hangsúlyokról, a hangzásarányokról és a közös játékot természetesen lélegeztető rubatóról van szó. Ezek olyan értékek, amelyek a sérült hangszerjáték szűrőjén is átjutnak, s ily módon ezúttal is élvezhettük őket. Elmondható, hogy mindhárom darab megszólalt: Haydn esetében érvényesült a szólamok társalgó könnyedsége, az ötletgazdag ritmika változatossága, a meglepetéselemek humora. Kodály kvartettjében előbb a franciás színek-ízek keltettek figyelmet, majd a népies hangszerjátékot imitáló tánckarakterek, általánosságban pedig az a törekvés, amely a mozaikszerűen építkező formát nagy egészként igyekszik láttatni. Végül Schubert kvartettjét, A halál és a lánykát hallgatva a közönség azonosulhatott a zene drámai lüktetésével, elmerülhetett a tételek sűrű eseményritmusában - de felfigyelhetett azokra a szelíd szigetekre is, amelyekben Schubert a drámát lírával ellensúlyozza. (Június 4. - Magyar Rádió Márványterme. Rendező: Magyar Rádió)

Csengery Kristóf

A NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR művészeinek kamarakoncertje sok tanulsággal szolgált. A műsor nagyobb részben Debussy-művekből állt. Feltételezem, hogy ez a műsorszerkezet a Pelléas és Mélisande miskolci (június 15.) majd budapesti (június 16.) megszólaltatásának előkészítésében is szerepet játszott, az opera második előadásának tapasztalata igazolta is ezt az elgondolást, az itt befektetett energia többszörösen is megtérült ott. (A Muzsika a következő számban tervez kritikát közölni a Pelléas miskolci előadásáról. - a szerk.) A pedagógiai szándékot igazolja az is, hogy a Debussy-programban Kocsis Zoltán által jegyzett átiratok is megszólaltak. Utóbbiak, már megszokhattuk, nem pusztán a zeneszerzői kreativitás kibontakoztatására valók, hanem muzsikusnevelői célokat is szolgálnak. A koncertet nyitó zongora-arabeszkek (E-dúr és G-dúr) átiratainak kamarazenei magját - miként a koncert legtöbb műsorszámában - fafúvós kvintett alkotta. (Talán nem véletlenül, hiszen a Pelléas-előadásban éppen ez a részleg kapta a legnagyobb terhelést.) A hárfa-asszociációkat keltő E-dúr darab hangszerelésében szerepelt ugyan a hárfa, de Kocsis a hárfaszerű hangzásokat a fúvósokra osztotta szét. Ez részben hangszerelői bravúr, részben invenciózus, a fúvósok összjátékát és a fúvóshangszínek kiegyenlítését szolgáló kamaraetűd. A hárfa ezúttal - a zongora zengető pedáljához hasonlóan - pusztán a hangzatok kicsengésének meghosszabbításáért felelt. A hangzás homogeneitása a szextett (SZABÓ ANITA - fuvola, KISS JÓZSEF - oboa, SZATMÁRI ZSOLT - klarinét, BOKOR PÁL - fagott, GÁL LÁSZLÓ - kürt, SIPKAY DEBORAH - hárfa) munkáját dicséri. A G-dúr arabeszkben nagybőgős (SZTANKOV IVÁN) váltotta a hárfást. Ebben a tételben a ritmus rugalmassága, a tánckarakter egyszerre olvadékony és pregnáns kimunkálása lehetett a cél, melyet ismét magas színvonalon oldott meg az alkalmi együttes. A tisztán fúvós kvintetten megszólaltatott fiatalkori zongoradarab (Danse bohémienne) kellemes hallgatnivalót kínált, újabb kihívást viszont nem. Nem átirat, az 1915-ös Triószonáta (MÓRÉ IRÉN - fuvola, PORZSOLT GYÖRGY - brácsa, SIPKAY DEBORAH - hárfa) zárta a Debussy-blokkot. Ez sem lehetett véletlen, Kocsis a Pelléast a kései művek absztrakt világához vezető jelentős lépésként értelmezi. A kompozíció "csak" pontos és korrekt előadásban hangzott el. Mondhatnánk, hogy edzőtáborban az ember nem ugrik világcsúcsot, de hát ez a körülmény egy átlagos koncertlátogatót kevéssé vigasztal, ha elmaradt az élmény.

Az első részben George Enescu 1. rapszódiája is megszólalt, Kovács Béla írta át zongorára (MALI EMESE) és két klarinétra (Szatmári Zsolt és NÉMETH JÓZSEF). Nem látom indokoltnak a darab műsorra tűzését, bár kétségtelen, hogy a rövidke program így legalább elérte a negyvenperces műsoridőt. Az átirat (és az előadás) az Enescu-darab legnehezebben elviselhető rétegét emelte ki.

A szünet utánra maradt Arnold Schönberg Fúvósötöse (op. 26), HORVÁTH BÉLA (oboa) mellett ÚMZE-tagok, ITTZÉS GERGELY (fuvola), KLENYÁN CSABA (klarinét), JANKÓ ATTILA (fagott) és KOVALCSIK ANDRÁS (kürt) szólaltatta meg a darabot, a koordinálásra szorítkozó karmesterei feladatokat ANTAL MÁTYÁS látta el. A hősies előadás közel sem járt akkora eredménnyel, mint a Kamaraszimfónia közelmúltbéli revelatív megszólaltatása. Most egy nagy zeneszerző nagy kudarcaként éltem át a művet. Ha nem játszottak volna el mindent a partitúrából, most talán nagyobb hatásról számolhatnék be. Valami olyasmit gyanítok tehát a fiaskó mögött (mely nyilván az enyém is), amit nem szoktunk remekműveknél sejteni. Feltűnt, hogy az első két tételben mennyire gyötrelmes szólamot írt Schönberg a fagottra, miközben alig hallatszik belőle valami. A kürtöst pedig olyan fizikai terhelésnek teszi ki az egész darab során, melynek elviselése már önmagában is tiszteletet parancsoló. A koncert végén levonható következtetés - miszerint egy jelentős személyiségnek a tévedése is jelentős - nem túl eredeti, de ahhoz mégiscsak elég, hogy ne érezzük fölöslegesnek a koncerten eltöltött időt. (Június 8. - az MTA díszterme. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Molnár Szabolcs

Zeneigazgatói minőségében utolsó alkalommal lépett pódiumra a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar élén LIGETI ANDRÁS, aki 1997-től tíz esztendeig állt az idén százéves fennállását ünneplő együttes élén. Ez a tény ugyan csak a hangverseny legvégén, a zenekar rövid köszönetnyilvánítása által vált a közönség számára ismertté, mégis tagadhatatlan, hogy a koncertet, annak is második felét hallgatva érezhető volt, hogy valami különlegesnek, ünnepinek lehetünk részesei. A hangverseny kevésbé emlékezetes első felében a jubiláló zenekar jubiláló szerzőtől, a 150 éve született Edward Elgartól szólaltatott meg egy kompozíciót: a koncerten ritkán hallható Hegedűversenyt, melyben DMITRY SITKOVETSKY működött közre. Ahogy az egész estét folyamatos színvonalbeli emelkedés jellemezte, úgy az Elgar-koncert is mind meggyőzőbb lett az első tételtől a harmadik felé haladva. Ez természetesen a szólista teljesítményéből is adódott: úgy tetszett, Sitkovetsky valamiért csak a fináléban érte el az elengedettségnek és koncentráltságnak azt a szintjét, amelyen már valóban tiszteletet parancsoló, körvonalazott és markáns lett játéka. A versenymű nyitótétele mindenképpen a program leggyengébb pontjának bizonyult: előadása nem volt kellően összefogott, a szólista ekkor még kissé elmosódott hangképzését pedig intonációs hibák árnyékolták. A középső tétel legszebb pillanatait is nagyrészt a kísérő együttesnek köszönhettük, ugyanakkor például a tételt nyitó dialógus a fojtott hangerő ellenére is szélesen hömpölygő zenekar és az érzelmesen változékony szólóhegedű közt már megelőlegezte a finálé felszabadult, határozott és virtuóz interpretációját.

A hangverseny második felében Mahler1. szimfóniája szintén a fináléhoz közelítve vált egyre élvezetesebbé, viszont ez az interpretáció már a nyitótétel első taktusaitól kezdve váratlanul magas nívót képviselt. Mint említettem, a zenekar előző produkciója is dicséretes volt, annak alapján azonban mégsem lehettünk felkészülve arra, hogy a koncert második részében ilyen kiemelkedő zenei élményben lesz részünk. (A fogadtatásból egyébiránt úgy ítéltem, sokan éreztek hasonlóan: míg a hegedűs szereplését csupán mérsékelt tetszésnyilvánítás kísérte, addig a közönség kirobbanó ujjongással jutalmazta a Mahler-szimfónia előadását.) Ligeti szuggesztív tolmácsolását vérpezsdítő frissesség és lendület jellemezte, ugyanakkor a megfelelő pillanatokban hátborzongató mélységekbe engedett bepillantást. Vad elragadtatottság, éles irónia és féktelen tombolás jellemezte a szinte démoni interpretációt. Ennek érdekében a karmester látszólag nem kívánt túl sokat zenekarától: dinamikailag a szokásosnál éppen csak egy kicsit volt kiélezettebb a nyitó tétel bevezetője (és annak visszatérései), a zenészek csupán egy lehelettel játszották és élvezték ki intenzívebben a 2. tétel finom modorosságait, valamint a tempóváltások nyújtotta szabadságot, illetve csak egy kevéssel volt a tempó gyorsabb, feszítettebb az átlagosnál. A hallgatónak csupán ennyi tűnt fel, jóllehet a nagy formátumú előadás hátterében nyilván sokkal több állt. A legemlékezetesebb pillanatok közül ki kell emelnem a 3. tétel főrészének megindítóan komor visszatérését és az óriási hangerővel és energiával megszólaló, s a feszültséget mindvégig megtartó, megrázó erejű finálét. Az este tehát kétszeresen is megnyugtatóan zárult a Telekom Zenekar közönsége számára: egyrészt a mostanában zaklatott időket élő együttes e teljesítménye szép reményekre jogosítja fel őket a jövőben, másrészt Ligeti András búcsúja méltó lezárása volt évtizedes zeneigazgatói működésének. (Június 13. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar)

Kusz Veronika

Már kétéves múltja van annak, hogy TAKÁCS-NAGY GÁBOR a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR muzsikusait vezényli, magam most láttam először a kiváló muzsikust ebben a szerepkörben. Az nem meglepő, hogy Takács-Nagy kamarazenei rugalmasságot, artikulált és akcentuált játékot, valamint aprólékosan kidolgozott, a vonásnemek terén változatos játékot kér kollégáitól. Erről egyébként kifejező, de nem mindig célszerű mozdulatai tudósítottak. Jó volt látni, hogy a muzsikusok nem kételkedtek a dirigens igazságában, elhitték, hogy érdemes megfelelni Takács-Nagy elvárásainak. A műsor lényegében vonós kamarazenekari művekből állt, a durva és hangos akusztikájú tükörteremben azonban a közel harminc vonós soknak bizonyult. Régebbi tapasztalatom, hogy ebben a teremben még egy vonósnégyes is bántóan nagy hangon szólal meg. A karmester minden mű előtt beszélt a közönséghez, nem tudálékosan, elsősorban saját, személyes elfogultságait fogalmazta meg. Valamiért fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a koncert műsorán szereplő Mozart- és Mendelssohn-művek fiatalkori (14-16 éves korban komponált) darabok. Talán azért, mert a fenti művekhez az előadó nagyobb bátorsággal nyúlhat hozzá? A bátorság nem is hiányzott. Mozart C-dúr szimfóniáját (K. 162) mazsolázva, helyenként merészen túlpoentírozva játszotta az együttes. A folytatásban hallott F-dúr divertimento (K. 138) is természetesen gördült, a záró Presto tempója viszont kényelmetlen volt. Összességében a két Mozart-interpretáció arról árulkodott, hogy a műválasztás jól szolgálta a karmester és a zenekar közötti kommunikáció elmélyítését, és úgy tűnt, a kitűzött feladatok nehézsége illett a zenekar évadvégi munkakedvéhez, munkabírásához. Ez nem olyan kevés, ahhoz például elég volt, hogy Veress Sándor Oboaversenyét illúziót keltőn, helyenként érzékenyen és kevés botlással oldják meg. A Veress-darab előadása cáfolta a Mozart-műveknél kibontakozó gyanúmat, hogy az együttesnek nincs igazi "lassú tétel" hangja: az előadás legértékesebb része a mű legmélyebb, legszebb tételéhez, a középső tételhez (Andante parlando, in modo d'una ballata) kapcsolódott. A kompozíció, melyet a Veress-műjegyzék Passacaglia concertante címen tart nyilván, bővelkedik hangszertechnikai újdonságokban is, melyekre minden bizonnyal a darab egykori címzettje, Heinz Holliger hívta fel a komponista figyelmét. Persze a szólista, HADADY LÁSZLÓ teljesítményét nem kizárólag az oboatechnikai extremitások megoldása dicsérte, tetszettek fölényesen kivitelezett passzázsai, valamint a lassú tétel parlando deklamációja is. Veress az oboa mellett jelentős szerepet szánt a szólóhegedűnek és szólóbrácsának, mindkét poszton említésre méltó produkciót hallhatunk (remélem, jól nyomoztam ki, hogy JOBBÁGY SZEMŐKE hegedült, TÓTH BALÁZS brácsázott).

A szünet után sajnos nagyon visszaesett a színvonal. Mendelssohn kilences sorszámú, fiatalkori C-dúr vonószenekari szimfóniája rendkívül sok pontatlansággal, helyenként bántóan hamisan szólalt meg. Olyan hamisságokra is felfigyeltem, melyeket már nem jellemezhetek intonációs bizonytalanságként. A művet általában c-moll hangnemű szimfóniaként emlegetik, de ismert a mű mellékneve is, "Svájci". Az első tétel lassú bevezetője (Grave) még sokat ígért, az előadás ízléssel közvetítette a tételrész tanult pátoszát, nem akart hiteltelenül jelentősnek tetszeni. Az Andante feliratú második tétel, ez a bachi allúziókkal telített muzsika viszont fájdalmasan hamisan szólt. Különösen a mélyvonósókra (brácsa, cselló) hangszerelt kontrapunktikus középrész vált tolerálhatatlanná. A mendelssohni mércéhez képest sovány és ötlettelen Scherzo, valamint a koncert első felében hallott szerzőre kacsintó Finálé (Allegro vivace) már nem emelte vissza a koncertet a korábbi néhány tetőpont közelébe. (Június 21. - Festetics Palota. Rendező: MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány)

Molnár Szabolcs