A korszerű nyomdatechnika csodákra képes. Nemcsak a színek hűsége és széles skálája tekintetében, hanem a finom árnyalatok és a papír minőségének reprodukálásában is. Ennek köszönhető, hogy most Bartók egyik fontos autográf fogalmazványát olyan élethű másolatban tarthatjuk a kezünkben, amely szinte megkülönböztethetetlen a Bartók Archívumban őrzött eredeti példánytól.

Jelentek már meg kitűnő hasonmás-kiadványok Bartók kézirataiból, mind Magyarországon, mind pedig külföldön,¹ ám míg a korábbiak nyomdai kivitelezése óhatatlanul tükrözte a fac simile jelleget, a Demax Nyomdának ez a terméke "eladható" volna eredeti gyanánt is. Persze a kiadó és a nyomda nem akarja megtéveszteni a közönséget, csupán él a technika nyújtotta lehetőségekkel, beleértve a beragasztott javítások hűséges visszaadását is.

Bartóknak ez az autográf fogalmazványa, mely a zeneszerző születésének 125. évfordulója alkalmából látott napvilágot, a magyar zenetörténet szempontjából unikum, mert Kodály és felesége kézírását is tartalmazza, ugyanis Emma asszony német fordítását Zoltán írta be Bartók kéziratába. A hűséges reprodukcióban tisztán megkülönböztethető Bartók barnás-szürkés kottázása és magyar szövege Kodály lila tintával írt német szövegétől és Emma asszony grafitceruzás javításaitól. Mivel - Vikárius László kommentárja szerint - igen valószínű, hogy a német szöveg Bartók Kodályékkal közös augusztus végi- szeptember eleji svájci (waidbergi) tartózkodása idején került bele a fogalmazványba, azt is mondhatnók, a Kodály-házaspár szinte társszerzőként működött közre a Kékszakállú megfogalmazásában. ² Balázs Béla ezt a misztériumdrámáját egyébként egykori Eötvös-kollégiumi társának és barátjának, Kodálynak szánta, ám a téma és annak balladaszerű megfogalmazása végül Bartókot ragadta meg és ösztönözte komponálásra. És bár Bartók zeneszerzői felfogása alapvetően különbözött Kodályétól, az opera népballadai hangú énekes deklamációja - az első igazán magyar nyelvű drámai dialógus - tulajdonképpen közel állott Kodály elképzeléséhez.

A vászonkötésű autográf kottához mellékelt külön füzetben jelent meg Vikárius László mintaszerű, Kommentár című tanulmánya, mely minden fontosat tartalmaz, ami a Kékszakállú eme autográf fogalmazványának közreadásához tartozik: az opera komponálásának történetét, a szöveg és a zene forrásainak bemutatását, az átdolgozások fázisait, valamint a kézirat részletes filológiai leírását. Mértéktartó, mert nem bocsátkozik műfajidegen elemzésbe, különös tekintettel arra, hogy a Bartók-operáról már három nagyszabású zenei-dramaturgiai elemzés is megjelent Kroó György, Lendvai Ernő és Carl Leafstedt tollából. ³ Ugyanakkor olyan analitikai adalékokat is szolgáltat, melyekhez csakis ez a fogalmazvány nyújt kulcsot. (Erre még visszatérünk.)

A Kommentár - amennyire lehetséges - pontosan meghatározza a fogalmazvány keletkezésének idejét, és teljesen egyértelműen helyezi azt el az opera forrásláncában. ⁴ A komponáláshoz Bartók minden bizonnyal 1911 februárjában kezdett hozzá, és mivel ezt megelőzően csak egy kis vázlat található az egyébként sok adatot tartalmazó, úgynevezett Fekete zsebkönyvben, végül is ez a zongorakivonatként jegyzett kézirat tekinthető a mű első végigírt formájának. A bartóki műhelyt legjobban ismerő Somfai Lászlótól tudjuk, hogy a mester csaknem minden esetben gondos vázlatokkal és előzetes fogalmazványokkal - gyakran úgynevezett particellákkal - készítette elő a művek végső megfogalmazását és hangszerelését, ezért igen jellemző, hogy az operát, amelynek számos mozzanatát már hangszereken képzelte el, zongorakivonatként fogalmazta meg. Hasonlóan járt el A csodálatos mandarin fogalmazása során is, csak épp ott - az anyag még összetettebb faktúrája miatt - négykezes és kétzongorás fogalmazványt vetett papírra. És igen jellemző Bartók zongorára koncentráló gondolkodásmódjára, hogy a mű hangszerelése után készült és kinyomtatott igazi zongorakivonat - bár számos eltérés található - a zongoraletét tekintetében nagyon közel áll a fogalmazványhoz. ⁵

A zongorakivonatok fontosságát mutatja egyébként, hogy az igényes kritikusok a művek bemutatásakor azokat használták. Erről tanúskodik például Theodor Wiesengrund Adorno megjegyzése is, aki A kékszakállú herceg vára frankfurti bemutatása (1922. május 13.) után elégedetlenségét így fejezte ki a Neue Blätter für Kunst und Literatur hasábjain: "Különös: A kékszakállú herceg vára zongorán jobban hangzik, mint zenekaron". Nyilván kezében tartotta az Universalnál 1921-ben megjelent zongorakivonatot. ⁶

Ennek az első fogalmazványnak az is különleges értéke, hogy már tartalmazza alternatívaként az opera zárójelenetének két kottaoldalban hozzáillesztett második változatát. Ám Vikárius kommentárja nagyon pontosan tájékoztat azokról a változásokról is, amelyek az 1918-as bemutatóhoz készült harmadik befejezés formájában alakultak ki, s amelyek a zene mellett a szöveg - és azon belül a drámai funkció - átalakulását is jelentették, hangsúlyozva, hogy Balázs Béla a zeneszerző kívánságára módosította a librettót. A zenei és szövegi átalakulásokat Kroó György és Szerző Katalin tanulmányai részletesen feltárták már, de Vikárius itt azokat a részleteket emelte ki belőlük, amelyek közvetve a fogalmazványhoz is kapcsolódnak. ⁷

Elképesztően bravúros, ahogyan a közre-adó a kézirat rétegeit vizsgálja, és különbözőségeket állapít meg nemcsak a három bejegyző írása, hanem Bartók kottázásának időpontja, illetve készültségi foka között. Egyes részek ugyanis annyira tiszták, hogy egy korábbi - feltehetően elveszett vagy megsemmisített - verzióból való másolásnak tűnnek, mások viszont láthatóan ott születnek a papíron, mert azonnali áthúzások, korrekciók tanúskodnak a fogalmazás folyamatáról. Filológiai szempontból egyébként is nagyon instruktív Vikárius tanulmánya, mert függelékében pontosan egymás mellé állítja az opera befejezésének alakváltásait Balázs Béla szövegének forrásaiban és a librettó befejezésének alakváltásait Bartók megzenésítésében (45-46. p.). Mindehhez igen plasztikus képet rajzol az opera (különböző helyeken őrzött) tizenkét elemben azonosítható forrásláncáról, diagramban ábrázolva a lánc két irányban való elválását a hangszerelt forma (partitúra) és a zongorakivonat ágazataira (47-48. p.).

Mint említettük, Vikárius László ebben a kommentáló funkciójú tanulmányban nem bocsátkozik bele az opera analízisébe, de okkal és joggal kitér olyan analitikai momentumokra, amelyeket éppen ez a fogalmazvány világít meg teljesen egyértelműen. Judit első megszólalása - "Megyek, megyek, Kékszakállú" - itt még az f-desz-a-g egészhangú skála keretén belül mozog. Bartók a végső megoldásban az utolsó g hangot gesz-re módosította, ami egyértelműen kilépést jelent az "impresszionisztikus" hangzásból, és a szélső hangok nagyszeptim feszültségét hangsúlyozza. ⁸

Hasonlóképpen fontos útmutatással szolgál ez a fogalmazvány az "Első ajtó" tonalitásának értelmezéséhez. Vikárius mindenekelőtt arra utal, hogy itt jelentős eltérés mutatkozik Lendvai és Leafstedt hangnemmegjelölése között. "Lendvai Ernő - írja Vikárius kottapéldát is mellékelve - a zenekari kíséretben hallható, Leafstedt által is ismertetett Fisz-dúr (illetve »dó-pentaton«) dallamot emeli ki és teszi hangnem-meghatározása alapjává, s az összetett kísérőakkordban is kimutatja a fisz-moll alaphármas jelenlétét, melyet Leafstedt - nem alaptalanul - »atonális akkord-cluster«-ként jellemez. Ezek az »atonális« akkordok azonban kéziratunk segítségével igen tanulságos módon levezethetők jóval egyszerűbb akkordféleségekből. A jelenet ugyanis eredendően az e-moll tonális alaphangzásból indult ki. Így válik érthetővé, hogy az ajtó kinyílásakor miért lép be Judit éppen az e hangon. A szögletes mozdulatú Fisz-pentaton dallam mixtúraszerű kísérő harmóniamenetét Bartók azonban eleve nem a tonalitás megalapozásának, hanem inkább - az »Első ajtó« Judit számára váratlan, rémisztő látványának megfelelően - a tonalitás felfüggesztésének szánta. Amikor a harmóniai nyelv impresszionizmusától eltávolodva markánsabb hangzást keresett, azt az eredeti hangzat hangjainak szomszédos hanggal történő helyettesítésével érte el. Így lépett a h hang (az alapul szolgáló e-moll hangzat kvintje) helyébe az a és a cisz, s az e-hang helyébe a disz." (37.)

Az ember azt gondolná, hogy az ilyesfajta hasonmáskiadásnak, mint az imént ismertetett Bartók-fogalmazványé, csak szűk szakértői réteg számára van érdekessége, hiszen az azon túli közönséget csak a kész mű és annak hangzó formában való megjelenítése érdekli. Ez a kiadvány azonban arról győzi meg az olvasót, hogy a szerzői kézirat, ez az esztétikailag is szép tárgy a nem-szakértőt is gyönyörködtetheti, a hozzá tartozó tanulmány pedig a fogalmazás, a hangszerelés és a módosulás részletes - és érdekes - történetével közelebb viheti a mű magasabb szintű megértéséhez.

JEGYZETEK

1  Két román tánc zongorára (Somfai László, Bp.: Editio Musica, 1974); Zongoraszonáta (Somfai László, Bp.: Editio Musica, 1980); Bartók Béla Fekete zsebkönyve. Vázlatok 1907-1922 (Somfai László, Bp.: Editio Musica, 1987); Tánc-suite zenekarra (Bónis Ferenc, Bp.: Balassi Kiadó, 1998); Viola Concerto (László Somfai-Nelson Dellamaggiore, Homosassa, Florida: Bartók Records, 1995); Musik für Saiteninstrumente, Schlagzeug und Celesta (Felix Meyer, Mainz: Schott- Basel: Paul Sacher Stiftung, 2000).

2  A kottába való bejegyzés és Kodály egy nyilatkozata az 1912-es dátumot adja meg, de Vikárius szerint ez későbbről származó emlékezés, mivel az említett svájci tartózkodás kétségkívül 1911-ben volt.

3  Kroó György: Bartók színpadi művei. Budapest: Zeneműkiadó, 1962; Lendvai Ernő: Bartók dramaturgiája. Budapest: Zeneműkiadó, 1964; Carl S. Leafstedt: Inside Bluebeard's Castle: Music and Drama in Béla Bartók's Opera. New York/Oxford: Oxford University Press, 1999.

4  Somfai László szakkifejezése, vö. Bartók Béla kompozíciós módszere. Budapest: Akkord Zenei Kiadó, 2000.

5  Itt kell megjegyezni, hogy a zongorakivonatot az Universal nem Kodály Emma, hanem Ziegler Károly fordításával adta ki. Felháborító egyébként, hogy az ugyancsak Universal kiadású partitúrában magyar szöveg egyáltalán nem szerepel.

6  Theodor Wiesengrund-Adorno: Írások a magyar zenéről. Gyűjtötte, fordította, jegyzetekkel ellátta Breuer János. Budapest: Zeneműkiadó, 1984. 22.

7  Kroó György: "Adatok A kékszakállú herceg vára keletkezéstörténetéhez", in: Magyar zenetörténeti tanulmányok Szabolcsi Bence 70. születésnapjára. Szerk. Bónis Ferenc, Budapest: Zeneműkiadó, 1969. 333- 358.; Szerző Katalin: "A kékszakállú herceg vára szöveges forrásai: Újabb adatok a Bartók-mű keletkezéstörténetéhez", in: Zenetudományi dolgozatok 1979. Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 1979. 19-33.

8  Az így alakított melódia - miként erre Elliott Antokoletz is rámutatott - a Geyer Stefihez kapcsolódó fájdalmas "Leitmotiv"-ra utal. Vö. "Musical Symbolism in Bartók's Bluebeard: Trauma, Gender, and the Unfolding of the Unconscious", (Előadás a "Bartók's Orbit" című nemzetközi Bartók-konferencián, Bartók Archívum, Budapest, 2006) Studia Musicologica Tom. XLVII, 2006. 279-292.