Talán a legsúlyosabb hiba, amelyet a pesti Duna-parton kovácsolódó Nibelung gyűrűje ciklussal szemben elkövethetünk, ha túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk a Művészetek Palotája júniusi Wagner-napjain látottaknak. Hisz az alkotók már a műsorfüzetben megüzenték: itt "a zenét illeti az elsőbbség - a cselekmény, asszociatív módon, önmagát meséli el"... S ez egyben - számos között - a legnagyobb érdeme a tervet kiötlő Fischer Ádám főzeneigazgató és osztrák díszlettervező-rendező partnere, Hartmut Schörghofer koncepciójának: hagyja, hogy a zenét s annak megvalósítását csodáljuk; engedi, hogy a wagneri versezet útvesztőiben kedvünkre tapogatózzunk, vagy, ha másként nem megy, megkapaszkodhassunk Blum Tamás plasztikusan értelmező fordításában.

Szükség is van erre. Hisz a látott megközelítés lényege éppen az, hogy nem értelmez; nem rágja szánkba: ki ez a Wotan, honnan érkezett Siegmund, mire hivatott Brünnhilde. Ilyenformán tehát korán jött Budapestre ez a Ring, amely úgy haladja meg a Nyugaton már kifáradóban lévő "Regietheater"-t, hogy az közben itt, nálunk még meg sem gyökerezett. De meg éppen jókor is érkezett ez az alternatív hozzáállás: Fischer, aki eredetileg konkurenciát akart teremteni az intézményesített magyar operajátszásnak, most, operaházi kinevezésének birtokában, saját maga számára állította fel a megújulást megváltó, "freiai" aranymértéket. Ám hogy a Nemzeti Hangversenyterem körülményeihez sok tízmillióért illesztett multimediális installációban mindjárt a 21. század szellemét kell-e üdvözölnünk, mint azt az immáron többszörös főzeneigazgató enyhe költői túlzással állítja, azt azért legyen szabad némi óvatossággal fogadnunk. Föltételezem, hogy Fischer Ádám itt az eszközök mibenlétére gondol, nem pedig a rendezői értelmezés igényének egyszer s mindenkorra történő feladására!

Mindebből persze nem következik, hogy Hartmut Schörghofer vizuális világa, Teresa Rotemberg mozgásszínházi koreográfiái, Corinna Crome jelmez- és bábtervei, Andreas Grüter fényeffektusai és a bécsi fettFilm cég videoclip-esztétikán edzett filmszekvenciái híján volnának az invenciónak vagy éppen az orientáló gondolatoknak. Loge exponálása A Rajna kincse elején érthetővé teszi, miért a futótűz lobban föl A walkür első felvonásában ahelyett, hogy Siegmund kirántaná a Notung-kardot a kőrisfából. A Tűzvarázs alatt pedig indokoltan lángol az a háborús romtáj, amely a második felvonásbeli Wotan-Fricka-jelenetben az alpesi hegyek anzikszkártya-giccséből tűnt át lebombázott házak csontvázaiba, miután a vérfertőző Wälsung-testvérpár sorsa megpecsételődött. De a Wotannak hírt vivő két madárfigura minduntalan történő beúsztatása is az "istenek alkonyát" vetíti előre; hisz a két holló Siegfried halálához fog majd statisztálni... Nem vitás: Schörghofer figyelmes olvasója Robert Donington a Ring szimbólumait magyarázó, híres könyvének. Hiszen amíg a Loge képviselte tűz a Rajna vizében (és nem, mint itt sugallták, a Rába tarajos habjaiban...) az arany, a napfény, a megfiatalodás - a libido! - szimbóluma, addig a holló ("der Rabe") a sötét Tudattalan képviselője (s egyszersmind mindkettő, mint Donington rámutat, a tolvajok görög istenének, Hermésznek az attribútuma).

Schörghofer grafikai gondolkodásmódját e sorok írójának többször alkalma volt már megfigyelni, legutóbb 2005-ben a bécsi Theater an der Wienben, ahol a rendező az Ős-Fideliót állította színre, bemutatásának kétszázadik évfordulóján. Ahogyan például Marzellina virágcsokra "rárímelt" a kivégzések börtönfalának vérfolt-"mintázatára", az kétségtelenül egyike volt az emlékezetes pillanatoknak abban az előadásban. Hasonlóaknak itt is tanúi lehettünk. Például A Rajna kincse első és második jelenete közötti zenekari átvezetésben: ahol Wagner utasítása szerint "a hullámok fokozatosan felhőkbe mennek át" (a szerelemről való lemondás gyászos c-moll motívumától a terceken forgó gyűrű-motívumon keresztül a pompőz Walhalla-témáig), ott a háttérvetítés négyzetes mintázata (Desz-dúrba érkezvén) kvázi "fokozatosan felhőkarcolóba megy át". Vagy amikor e toronyház üveghomlokzatának égkékjében fodrozódni kezd a Rajna vize - baljósan sejtetvén, mibe is kerül az istenek felhőkarcolója... Vitán felül impozáns grafikai ötletek, amelyeket meg is fejel, hogy az előadás végére kiderül minden bajok okozójáról, a Walhalláról: nem más, mint a Művészetek Palotája... (A kaján kikacsintást nem bírták magukba fojtani a produkció megalkotói, még ha ezzel - ha csak egy pillanatra, de - eltértek is az értelmezések kerülésére kitűzött, eredeti céljuktól.) Egyáltalán: sem a színpadot megemelő, más és más színekben felizzó, csonka "kristálygúláról", sem pedig a hő hatására fényáteresztő képességét változtató, speciális háttérüvegfalról (Siegmund és Hunding párviadala!) nem állítható, ne érték volna meg látványosság tekintetében "a pénzüket".

Csakhogy egy ennyire zenei ambíciójú vizuális világban óhatatlanul fölvetődik a rendezői muzikalitás kérdése is: vajon egyes zenei mozzanatokat a rendező szándékosan ellenpontoz, avagy csupán egyszerűen... süket? Vajon tényleg nem hallja-e, hogy a Rheingold végén az istenek bevonulását a Walhallába a rajnai sellők panaszszava sem tartóztathatja fel? Másutt határozottan soknak bizonyul - mert pusztán a "horror vacui", az ürességtől való rettegés diktálta - a képi hatás. Az inkább csak jelzésszerűen ágáló, frakkos-estélyiruhás énekesek táncosokkal való megkettőzése gyakran szellemes és minimalista módon kifejező, olykor viszont fölösleges vagy egyenesen kontraproduktív (a felhőkarcoló üvegfalán felkapaszkodni akaró, de arról minduntalan visszacsúszó Nibelungok komputeranimációs leleményét lerontja, hogy a nibelheimi "varangyok" élőben is bevonaglanak a színpadra; a Tűzvarázs mozgalmasan égő romtája előtt pedig sem Brünnhilde méltóságteljesen suhanó "dublőze", sem Loge chaplini módra tipegő "dublőrje" nem nagyon mutat...) .

Ám hogyan is írta a műsorfüzet? Itt "a zenét illeti az elsőbbség"! Az effajta kényeztetéstől elszokott budapesti közönség a Bartók Hangversenyterem pompás akusztikai viszonyai között sem akart hinni a fülének: a nemzetközi hírű vendégénekesek és magyar kollégáik egyenletesen magas színvonalú teljesítménnyel álltak elő. Hisz ahol- A Rajna kincsében - Wotant egy James Johnson, Alberichet egy (még nála is "feketébb" hangú) Hartmut Welker, Mimét egy Herwig Pecoraro (Heinz Zednik méltó osztrák utódja!), de még Donnert is egy Olaf Bär (a világhírű dalinterpretátor!) énekli, ott azt várnánk, Fekete Attila Frohja vagy Herczenik Anna Freiája kilóg a sorból. Ám nem így történt. És ahol megcsodálhattuk - A walkürben - Walter Fink Hundingjának hangi fenoménjét, Thomasz Konieczny Wotanjának fiatalos eneregiáját, Michaela Schuster Sieglindéjének bársonyos lágyságát vagy Linda Watson Brünnhildéjének nemes rezerváltságát, még ott is ámulni tudtunk Németh Judit Frickájának kifogástalan szövegejtésén. Mindazonáltal a talán két legemlékezetesebb énekes: Christian Franz, aki 2-2 (főpróbákkal 3-3!) egymást követő estén mind Logeként, mind Siegmundként rendkívüli muzikalitásával (és persze teherbírásával) tűnt ki, valamint Hanna Schwarz (Boulez és Chéreau egykori Frickája!), aki Erdaként lélegzetelállító pillanatot teremtett. Ami pedig a zenekari árokból áradt felénk apály-dagályszerű hullámokban, az nem egyéb volt, mint négy estén át tartó csoda. Akik hallották, már a tavalyi Parsifalról is regéket mesélnek, én azonban - bevallom - sohasem hittem volna, hogy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarától (egyáltalán: egy magyar zenekartól) egyszer még ilyen tónusokat kapok. Nem csak a "rezek" pengeéles fényét, nem csak a "fák" selymes puhaságát. Hanem vonós tónust is; mintha hájjal kenegetnék a fülünket... Ez az a varázslat, amelyet egy - akár Bayreuthba is bejáratos - routinier nem vihet véghez. Ehhez már mágus kell!

Jövőre összekovácsolódik a Művészetek Palotájában a teljes Ring. S hazudnék, ha azt állítanám: nem várom érdeklődéssel Hartmut Schörghofer "multimédia-show"-jának folytatását. De vajon remélhetünk-e majd a (reményeink szerint kiteljesedő) operaházi Fischer-korszak végére egy színházilag is értelmezett Tetralógiát? Ez itt most ahhoz a "Bevezetés" lehet. A hosszan tartó ünneplés mindenesetre legfergetegesebben Fischer Ádámnak szólt: a régi-új fő-zeneigazgatónak. A "réginek", akinek - a létéért küzdő Rádiózenekar élén - még újnak is alig volt ideje lenni. S az újnak, akitől azt várjuk: feltámasztja a magyar operajátszás régi dicsőségét.