Méhkasba nyúlok ezzel a gondolatsorral - legalábbis remélem. Álszent póz manapság azt hirdetni, hogy a fiatal muzsikus a maga tolmácsolásának felépítésekor ne tanulmányozza a nagyok hanglemezeit, hanem kizárólag a kottából induljon ki. Megengedem, a legjobbak mindig kivételek, és jól teszik, ha leginkább csak a zeneszerzővel dialogizálnak. De a legtöbb ambiciózus zenetanuló és fiatal művész természetesen mohón gyűjti a hangfelvételeken megszerezhető tapasztalatokat. Mert szeretné a maga értelmezését ellenpróba alá vetni. Szeretné ellenőrizni, vajon egy-egy problematikus kérdésben jól értette-e a kottát. Legfőképpen pedig azért, mert kevesek privilégiuma, hogy tanáruk olyan formátumú pódiumművész, aki az órán a legnagyobbakkal vetekedő tolmácsolást tud bemutatni, majd az oda vezető út interpretációs titkaiba is bepillantást enged.

A szakmabeli a mintaértékű hangfelvételeket kottával keze ügyében hallgatja, még ha fejből tudja is a darabot, hogy szükség esetén ellenőrizhesse, hol húzódik a határ az egyéni értelmezés és a zeneszerzői szöveg között. Nos, egyebek között éppen a kotta kérdése teszi modellértékűvé Nikolaus Harnoncourt újra hozzáférhető öt Haydn-lemezének esetét, amely mellett, ha elfogadják meghívásomat, érdemes megállnunk, és okulnunk belőle. Azt javaslom, muzsikus olvasóm ne keressen összehasonlító interpretációkat, bár a Toscanini-, Walter-, Beecham-, Rosbaud-, Klemperer-nemzedék óta, Széll György legendás "összes" londoni szimfóniaalbumán, Solti, Abbado és a valamivel fiatalabbak felvételein át a historikus koncepciójú Brüggen-, Kuijken-, Jacobs-lemezekig, a hagyományos zenekart vezénylő Norringtonig a választék zavarba ejtően gazdag. Én ugyanis ezúttal nem azt firtatnám, mivel ragad meg egyik vagy másik nagy dirigens Haydn-tolmácsolása, hanem hogy erről a teljes korpuszról, a klasszikus szimfonikus repertoár egyik legfontosabb műcsoportjáról mit tanulhatunk a témában vitathatatlanul legnagyobb tudású és képzelőerejű mestertől.

Harnoncourt londoni szimfóniainterpretációi két évtized óta sok muzsikust frappíroznak - egyeseket esetenként felpaprikáznak - rusztikus karaktereikkel, korábban nem hallott hangütésükkel, részben hagyományellenes tempóikkal, a merész koronákkal és agogikákkal, mindezeken felül a kottában nem található hangokkal (például a nevezetes "Üstdobpergés" intrádájában). Legtöbben rádióban és a Concertgebouw-al készült Teldec-lemezeken találkoztunk Harnoncourt Haydn előadásaival (ezt hozta ki most a Warner Classics), bár alkalmanként láthattunk vele Haydn-szimfóniát osztrák zenekarral tévéközvetítésben, sőt az igazi rajongók az 1990-es években nyaranta elzarándokoltak Ausztriába, hogy élő előadásban hallják Haydn egyik-másik londoni szimfóniáját az ő vezényletével. Eközben Harnoncourt Haydn-értelmezése is változott valamelyest; egy 1999-ben, Bécsben, a fiatal zenészekből álló Európai Kamarazenekarral előadott "Katona" szimfónia tolmácsolása alapján ezt magam is megerősíthetem. Ami ebből tanulmányi célra tetemre hívható, az a másfél-két évtizede készült hanglemezsorozat. Nem vesztette el aktualitását. A továbbiakban ezekre a felvételekre hivatkozom.

Első feltétel: a zenekar

Tyúk-tojás dilemma, hogy vajon minek volt köszönhető a zenekar kiválasztása, hiszen a hanglemezre került hangzáskép kétségkívül nem az ideális "historikus" koncepciót képviseli. Tény, hogy a Concentus Musicus összeszokott magja a maga korhű hangszereivel nem lett volna elegendő a londoni szimfóniákhoz. És köztudott, hogy az 1980-as években Harnoncourt-nak egyre nagyobb szellemi kihívást jelentett tapasztalatainak átadása a muzsikálás hagyományos közegében, kiváló európai zenekarok karmesteri pultján állva. Ehhez a Concertgebouw Zenekara a patinás amszterdami hangversenyteremben jó médiumnak bizonyult. A tanulási folyamat persze eltartott egy ideig. Azt ajánlom, nézzék meg a kísérő füzetecske utolsó oldalán, milyen sorrendben készültek a felvételek. Ha ugyanis ebben a sorrendben hallgatjuk végig a szimfóniákat, valósággal megelevenedik, ahogyan az együttes Haydn-játéka csiszolódott:

1986/87                  68., 100. szimfónia

1987 június           103., 104. szimfónia

1988                      101., 102. szimfónia

________________________________________________________

1990                        94., 95., 98., 99. szimfónia

1992 január            93. szimfónia

1992 november      96., 97. szimfónia

Mintegy "edzésként", Harnoncourt az 1770-es évekből való 68. szimfóniával kezdte a munkát (ez a pompás partitúra különösen alkalmas a hangzás Haydnnál nélkülözhetetlen transzparenciájának, az éles metszésű motívumtagolásnak tanulásához), majd a "Katona" szimfóniával teremtett kedvet a maga akkoriban merészen új koncepciójához. De az igazi összeszoktató darab a 103., "Üstdobpergés" szimfónia lehetett - interpretációs remeklés, noha még nem kevés játéktechnikai tökéletlenséggel. Mint ahogy a 104. szimfónia fináléja sem makulátlan előadású, ugyanakkor ez az egyik legmerészebb értelmezés. Fokozatosan alakultak ki a meghatározóan fontos hangerő-arányok. Az első bejátszásokon még kevés a timpani, s a "Katona" szimfóniában némileg szublimált a janicsárzene; vonós szólamvezetőik néhány fontos szólóállást elképesztő vibrátóval játszottak (ez valamit javult a következő években), és a hangszerpark következtében maradtak feloldhatatlan problémák (a 98. szimfónia fináléjának végén sorra kerülő billentyűs szóló felejthető kompromisszum). A zenekar azonban meglepően gyorsan megértette Harnoncourt elképzeléseit. Nagy utat tettek meg. A két utolsó lemezfelvételre a Concertgebouw érzékeny instrumentummá vált: ezekkel az éppen legkorábban írt londoni szimfóniákkal a sorozat művészi szempontból zenitjére jutott. De miért visszafelé sorrendben dirigálta Harnoncourt a két londoni út szimfóniatermését?

Második feltétel: a kotta

Miből dirigált Harnoncourt? Melyik az a kotta, amelyet nekünk is a kezünk ügyében kell tartanunk a londoni szimfóniák lemezfelvételének tanulmányozásához? Bármilyen kiadású volt is a Concert-gebouw zenészeinek pultjára tett szólam, Harnoncourt természetesen ismerte a lehető legjobb kottakiadásokat. Nos, a felvételek sorrendjének itt a magyarázata. A Joseph Haydn Werke kritikai összkiadás cikcakkos úton halad előre. A londoni szimfóniák négy kötete közül a munka megkezdésekor csak a két utolsó állt rendelkezésre (egy-egy összkiadás-köteten belül a sorrend a művek legpontosabb időrendjét tükrözi):

1963      Londoni szimfóniák 4. kötete:      102., 103., 104. szimfónia

1966      Londoni szimfóniák 3. kötete:      99., 101., 100. szimfónia

______________________________________________________________

1997      Londoni szimfóniák 2. kötete:      98., 94., 97. szimfónia

2005      Londoni szimfóniák 1. kötete:      96., 95., 93. szimfónia

Harnoncourt két év szünet után fogott a folytatáshoz, de az alacsonyabb sorszámú londoni szimfóniák kottáját nem tudta az összkiadás szerint előkészíteni. Azok a kötetek 1990-ben még nyers formában sem voltak meg a kölni Haydn-intézetben. A Robbins Landon-féle korábbi partitúrakiadás persze nem rossz kotta, és Harnoncourt - szokásának megfelelően - tájékozódott a kéziratok, korabeli szólamkiadások felől, preparálta a maga munkapéldányát, de végső soron nem támaszkodhatott egy tudományosan kiérlelt kottaszövegre. Mi azonban feltétlenül az összkiadást használjuk felvételeinek tanulmányozásakor! Annál inkább, mert az artikuláció tekintetében a kotta Harnoncourt számára csak kiindulási pont: a kötéseket a hiteles szerzői notációból ő maga rendezte be.

Az artikuláció revideálása

Az előadás minden apró részlete, a hangok és hangcsoportok artikulációjának (a kötéseknek, a staccatóknak) mikéntje Mozart szimfóniáiban sincs teljesen megkötve, de hozzá mérten Haydn valósággal rövidítésszerűen kottázott. Nemcsak Esterházy-szolgálatban írt partitúráiban, hanem londoni szimfóniáiban is rengeteg a kiíratlan, simile játszandó folytatás. Még gyakoribb az egyenletes ritmusú menet minden kötés nélküli kottaképe, amelyet a legtöbb zenekar - konzervatív és historikus tájékozottságú karmesterrel egyaránt - hatásos non legato stílusban zakatol végig. Harnoncourt azonban vonós játékosként, a 18. századi zene alapvető stílusváltásainak bennfentes ismerőjeként érzi és tudja, hogy Haydn zenéjében ez nem természetes, nem elegendő, vagyis nem szabad mereven a kotta szerint artikulálni. Viszont itt nincs helye a fél-legatónak, a maszatolásnak sem - artikulálni kell, és ezeket beíratta a stimmekbe.

Tucatnyi kottapéldával talán érzékeltetni lehetne, milyen típusú menetekben hogyan köt hangokat-hangcsoportokat Harnoncourt. Ám ennek az lenne a veszélye, hogy stíluskörnyezetükből kiragadva kötéstípusai receptté válhatnának. Helyette a professzionista muzsikusnak azt ajánlom: hallgassa Harnoncourt dirigálását és jelezze kötéseit a maga kottájában. Hogy lássuk, mi evidens, mi az, ami tulajdonképpen még meggyőző, s ami talán már vitatható. Haydn kéziratainak kutatójaként tucatszám látok helyeket, ahol a túl precíz, zárójelekkel operáló filológus közreadót Harnoncourt egyszerűen kijavítja, és igaza van. Azonban esetenként vannak olyan instrukciói is, amelyeket jó volna vele megvitatni. Például: amikor több ívre bont egy hosszabb szerzői kötést, vagy megváltoztatja a kottabeli ívhosszat; amikor határozottan tenutós előadással játszat egy-egy nyolcadmenetet. Némelyik tételben talán több is a hozzáadott kötés, mint amennyit ideálisnak vélek (például 97., I. tétel, Vivace), de ez még mindig sokkal természetesebb, mint az átlagos előadásokban hallott változat.

Valóságos mesterkurzus Harnoncourt Haydn-értelmezése abból a szempontból, hogy a kottabeli artikulációs jelek mi mindent jelenthetnek. Itt ő olyasmiket tud, amit a nagy karmesterek, a régizene-specialisták legtöbbjének előadásaiban sem hallhatunk. Tanító erejű például a staccato vonások három-négy alapjelentésének megmutatása: jelenthet rövidséget; akcentust; sorozatban jelenthet egyenletes hangerővel-hangsúlyozással ("modernül") játszott hangokat stb. Ugyancsak megszívlelendő, amit a londoni szimfóniákra már kibővült Haydn-féle dinamikai és hangsúlyozási jelkészlet értelmezéseként felvonultat - de mindehhez természetesen a Henle-összkiadás kottáját kell kezünkben tartanunk.

Menüett-triók tempója

Most lássuk az előadói döntések néhány olyan szürke zónáját, amelyekkel nemzedékek óta viaskodnak a legnagyobbak is, és amelyekre a zenetudomány sem mindig tudja a választ. Ezek egyike a Menuet és a Trio tempórelációjának kérdése. Tudtommal nincs korabeli dokumentum, amely arról szólna, hogy Haydn és környezete zenéjében a Trió lehet más tempójú, mint a menüett. Ha van tempóelőírás, az a Menuet élén áll; Haydn nem ír új tempót a Trióhoz. Külön cikket érdemelne, mennyi félmegoldás született a 20. században, durván visszafogott tempójú Allegro menüettekkel egyfelől, elhadart Triókkal másfelől. Harnoncourt - nem azért, mert tud valami korhű információt, hanem mert biztos stílusismerettel rendelkező zenész, aki fontos karaktereket nem hagy veszendőbe menni holmi elvekért - a radikális utat választja (egyébként sok nagy 20. századi dirigens is ezt tette): önállósítja a Triót, de nem keres proporcionális tempóösszefüggést a két tételrész között. A gyors tempókkal elmegy addig, amit a karakter szerinte megkíván (némely muzsikusnak ezek szentségtörő tempók, de nincs igazuk). A tizenkét londoni szimfóniából tízben a Trió lassabb (néha csak árnyalatnyival, többnyire jelentősen); egy esetben gyorsabb (101. szimfónia); a 93. szimfóniában azonos tempóban indul, bár közben kicsit lassul. A Trió után Harnoncourt is markáns szünetet tart (ez persze már tradíció); csak a 99. szimfónia kivétel, amelyben a szokásos szöveg helyett ez áll: attacca subito il Menuet. Ami közvetve azt jelentheti, hogy a menüett visszatérése általában nem attacca.

Ismétlőjelek

Viszont a Trió után visszatérő Menüettben Harnoncourt sem tartja be az ismétlőjeleket. Nincs igaza. (Megjegyzem, véleménye időközben talán változott: 1990-es évekbeli hangverseny-előadáson már hallottam tőle ismételtetést.) Több mint harminc éve próbálom terjeszteni azt a meggyőződésem szerint cáfolhatatlan tényt, hogy Haydn-Mozart korában a visszatérő menüettben is evidensnek tartották az ismétléseket. Ha a szerző nem ezt akarta, ki tudta volna írni, egy-egy ritka esetben például Mozart ki is írta olaszul a kottában. Az a tény, hogy a londoni szimfóniák egyik-másik menüettje így is hosszabb 5 percnél (bár van 3 és fél perces is), nem jelent semmit. Ezekben a menüettekben az ismétlésekkel sem kopik a zenei poénok hatása. Mellesleg eleve csapdában van az előadó, ha a szerző - egyáltalán nem ritkán - valamilyen okból (másfajta hangszerelés stb.) kikottázza az első rész (100. szimfónia) vagy akár mindkét rész ismétlését (97. szimfónia). A londoni szimfóniák kottázása éppen az ismétlőjelek tekintetében rendkívül tudatos, sőt Haydn nyilvánvalóan figyelembe vette a korabeli angliai hangversenyszokásokat. A Bécsből magával hozott, elsőként befejezett 96. szimfóniában még az I. tétel második része is ismétlőjelben áll, a többiben már csak az expozíció. Ezeket, éppúgy, mint a lassútételek ismétléseit, Harnoncourt természetesen eljátszatja zenekarával.

Díszítések

Létezik még egy kottaolvasási aspektusa Harnoncourt londoni szimfónia CD-felvételeinek, amelyről nekünk, muzsikusoknak beszélnünk kell. A díszítések olvasatában ne ez legyen az etalon! A trillák-előkék zöme természetesen szép, friss hangzású, ornamentikai szempontból is mintaszerűen stílusos. Van azonban három kiskottás figura, amelyet ebben a tulajdonképpen régi lemezsorozatában - bár más Haydn-felvételein is - Harnoncourt hitem szerint tévesen játszat. Ezek:

1. a súlyos hanghoz tartozó (három kiskottával vagy jellel írt) doppelschlag;

2. a súlyos hangra tett schleifer; és

3. a vonós szólamokban ütem-egyre tett kiskottás arpeggio.

      lásd a képeknél

Valamennyit a főhang értékéből elvéve, határozottan kiemelve, súlyra kellene játszani. Akkor is, ha könnyebb és hatásosabb az ütemvonal elé tett megtámasztó díszítés (mint a 103. szimfónia menüett-témájának indítása). És akkor is, ha mindezt az ütemérzet borulása nélkül precízen, ugyanakkor a megfelelő affektussal kivitelezni a zenekar tuttistáinak természetesen nehezebb, mint egy szólistának vagy kvartettjátékosnak.

Végezetül, ha lemezrecenziót írnék, el kellene mondanom, miért volt és miért mérföldkő még ma is a Haydn-szimfóniák interpretációjában a londoni szimfóniák Harnoncourt vezényelte lemezfelvétele. De nem kritikát írtam, hanem egy módszertani kérdést vetettem fel muzsikus kollégáimnak: hogyan, milyen háttérinformációk figyelembe vételével érdemes belemerülnünk egy ilyen - múltbéli, mégsem meghaladott - előadóművészi mestermű tanulmányozásába.