A két mutatós koncertdarab között hangzott fel a Kontrasztok, melynek előadói közül a már dicsért Várjon és Keller pontossága, érzékenysége mellett mindenekelőtt KLENYÁN CSABA lélegzetelállítóan tökéletes játékát kell kiemelnem. Kezdem azt hinni, direkt csinálja: bosszantásául azoknak, akik úgy hiszik, a klarinéton (is) van lehetetlen, ő megmutatja, nincs. Elképesztően finom hangindítások és -lekerekítések, a karakterformálás magától értődő eleganciája, ha kell, fojtottság, ha kell, tűz - a felsőfok felsőfoka, amely döntőn hozzájárult az utóbbi években megszólalt legszebb Kontrasztokhoz. Benny Goodman is megnyalná utána mind a tíz fúvókáját. És ahogy a nyitókoncert klasszikus zenei részének végén, most is a finálé szerepkörében: egy Dvořák-trió, az f-moll (op. 65), Keller, Várjon és Perényi hangszerén: az egymásba olvadó tónusok, a lélegző tagoltság, a másik minden rezdülésére fogékony egymásra figyelés megkapó példája. (Február 8. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Arnold Schoenberg a tízes évek végén, egy levelében ezt írta Alexander von Zemlinskynek: "a hallgatóra éppoly kevéssé vagyok tekintettel, amily kevéssé ő énrám. Tudom, hogy létezik, és zavar, hacsak akusztikai okokból nem nélkülözhetetlen." ALFRED BRENDEL szólóestjén, az első részben jutott eszembe önkéntelenül ez a sokat idézett mondat. A közönség jelenléte és viselkedésének módja - a folytonos fészkelődés, sustorgás, a szűnni nem akaró köhögés, valamint a digitális órák és mobiltelefonok hangja - ezúttal alighanem Brendelt is zavarta, mi több: a művész, úgy látszott, szenved mindettől, rosszallásának fejcsóválással, sőt kézmozdulatokkal is kifejezést adva. Kérdés, be kell-e számolnia erről a recenzensnek, hiszen a budapesti publikum kétpólusú viselkedése: egyfelől a kritikátlan és szinte mindennek kijáró vastaps, másfelől a muzsikusokkal való feltűnően udvariatlan bánásmód - állandó kísérője napjaink hangversenyéletének. Úgy gondolom, a jelenség ezúttal mégis szót érdemel, mivel a diszharmónia ezen az estén nemcsak az előadó lelkiállapotán, de az első rész produkcióin is nyomot hagyott.

Az elmúlt fél évszázad muzsikusainak egyik legnagyobbja, az 1971 óta Londonban élő osztrák Alfred Brendel köztudomásúlag nem csupán zongorista, hanem kivételes érzékenységű entellektüel, elmélyülten gondolkodó szellemi lény. Az előadóművészetben az ő alkatának képviselői számára az érzékenység nem csupán áldás, de kereszt is, mely kiszolgáltatottá teszi hordozóját. Részben ennek a kiszolgáltatottságnak esett áldozatul ezúttal a nyitódarab, Joseph Haydn c-moll szonátája (Hob. XVI:20), majd Beethoven op. 110-es Asz-dúr szonátája. Haydn műve nem különösebben nehéz játszanivaló, a nyitó Moderatóban mégis technikai botladozásnak lehettünk tanúi: a finoman cizellált, díszítésekkel gazdagon tagolt ritmus sérülékeny merevséggel reprodukálódott Alfred Brendel ujjai alatt, a futamok pedig hol egybemosott felületességükkel, hol hiányos kivitelezésükkel erősítették az ideges hangszerjáték benyomását. A finálét is inkább nevezném nyugtalannak és kiegyenlítetlennek, mint dinamikusnak. A legfájóbb hiányra azonban a középső tétel, az Andante con moto ébresztette rá a hallgatót: ez a zongorázás nélkülözte a Brendelnél oly magától értődő plasztikus billentést; azt a kristályosan csengő tónust, amely a valóban tagolt játéknak éppúgy alapja, mint a haydni retorikus dallamformálásnak, amely beszél a hangokkal, megszólítva a hallgatót.

Megszólítani a hallgatót: a szemébe nézni, megragadni a vállát, és jelentőségteljes állításokat vagy épp kérdéseket fogalmazni meg a leglényegesebb dolgokról - ez a magatartás jellemzi Beethovent. A kései Asz-dúr szonáta kiváltképp a súly és a felrázó erő alkotása, erre utal a megtévesztően szelíd, fantázia hangvételű nyitótétel után a nyersen tömbszerű scherzo, a finálét bevezető asz-moll Klagender Gesang archaikus bachi panaszdallama, a rendkívüli energiákat felszabadító fúgafinálé, vagy épp a fúgatéma megfordításban történő visszatérését megelőző, tíz titokzatos és szertartásos G-dúr akkord - hogy csak néhányat említsek a szonáta borzongató pillanatai közül. Alfred Brendel játéka, meglepetésemre, nem a nagyságot, nem a kivételes jelentőséget hangsúlyozta. Ezúttal a hallgató nem érezhette, hogy itt és most világok születnek óriási erőfeszítésben - holott ez az élmény alighanem elválaszthatatlan az op. 110 lényegétől. Ilyen értelemben a tolmácsolás egyértelműen hiányérzetet hagyott maga után: nem sorolnám a szonáta emlékezetes megszólaltatásai közé. Tisztelettel adózom viszont a klasszikus letisztultság légkörének, amely Brendel ujjai alatt a tételeket uralta - és fejet hajtok a hetvenhat éves művész imponáló állóképessége előtt, amely a szeplős kivitelű Haydn-szonáta után a Beethoven-opuszban már magasrendűen kiegyenlített hangszeres minőséget hozott létre.

A koncert egésze a műről műre haladva tapasztalható, fokozatos emelkedés ívéhez igazodott. Azt hiszem, a szünet után elhangzott két Schubert-tétel: a második Impromptu-sorozat f-moll (D. 935/1) és B-dúr (D. 935/3) darabjának előadásával érkeztünk el az igazi Alfred Brendelhez, akinek - a számára kedvezőtlen körülmények ellenére - végre sikerült teljesen feloldódnia a muzsikálásban. Ezt jelezte mindenekelőtt, hogy a Schubert-impromptukben megszületett a kommunikatív, csengő és fénylő hang, létrejött az átszellemültség lelkiállapota, amely lehetővé tette, hogy Brendel a két tételt befelé tekintve, zenei meditációként élje át. Eddig nem esett szó a műsorról, amely maga is érzékenyen megalkotott kompozícióként egyfelől a bécsi klasszika reprezentatív mintájaként hatott, másfelől a csupa bés hangnemű - c-moll, Asz-dúr, f-moll, B-dúr - darabbal egy logikusan kialakított tonális kör koherenciáját képviselte. Ezt a tonális kört zárta be a koncertet megnyitó Haydn-szonátára műfajilag is elegánsan visszautalva a műsor végére illesztett Mozart-mű, a c-moll szonáta (K. 457). Akárcsak a két Schubert-impromptuben, itt is tökéletes egységet alkotott zenei kifejezés és hangszeres kivitelezés: Alfred Brendel koncentrált és kontrollált játéka magához ragadta és mindvégig ébren tartotta a hallgató figyelmét, megteremtve azt a termékenyen feszült atmoszférát, amelyben minden hang drámai tartalmat hordoz, minden zenei gesztus fontossá válik. Vannak olyan koncertek, amelyeknek akkor kellene elkezdődniük, amikor befejeződnek: a ráadást, Schubert második impromptu-sorozatának poétikus egyszerűséggel tolmácsolt Asz-dúr darabját (D. 935/2) hallgatva úgy éreztem, a budapesti Brendel-szólóest is ezek közé tartozik. (Február 9. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.; Strém Koncert Kft.)

Csengery Kristóf

Ha nem tévedek, Gustav Mahler 8. szimfóniájának februári előadása a mű negyedik magyarországi elhangzását jelentette. A hazai premierre az 1910-es müncheni ősbemutató után 73 évvel, 1983-ban került csak sor. Ezt a Joó Árpád vezette produkciót követte hosszú szünet után a Kobayashi Ken-Ichiro által vezényelt előadás 1996-ban, ismét a Budapest Sportcsarnokban. Újabb évtizednyi szünet után, 2005-ben a koreai Myung-Whun Chung pálcája alatt hangzott fel a mű, ezúttal már a Művészetek Palotájában. Ugyanezen a helyszínen, jelesül a Nemzeti Hangversenyteremben hangzott fel a MAGYAR RÁDIÓ EGYÜTTESEI és további közreműködők részvételével a FISCHER ÁDÁM vezette produkció.

A helyszín kétségkívül kulcskérdés Mahler Nyolcadik szimfóniájával kapcsolatban, amelyet - az előadóegyüttes létszámára utalva - már ősbemutatója előtt is az Ezrek szimfóniájaként hirdettek, megjegyzem, a zeneszerző őszinte sajnálatára. A mű nyolc énekes szólistát, két vegyeskart, gyermekkart valamint számos "extrával" - például orgonával, harmóniummal, zongorával, mandolinnal - felszerelt szimfonikus nagyzenekart, továbbá a zenekartól távol elhelyezett rézfúvós csoportot foglalkoztat. A hatalmas apparátust azonban korántsem foglalkoztatja végig tömbszerűen, nagy tuttikban a mű. A szimfónia talán legizgalmasabb hangzásképlete éppen akkor jön létre, amikor a magára maradó néhány kórusszólamhoz a szólóhegedű kísérteties hangja társul. Az előadógárda művészi céloknak megfelelő elrendezésére a Nemzeti Hangversenyterem tökéletesen, a műben rejlő akusztikai kihívásnak pedig túlnyomórészt felelt meg. A földszint 19. sorában ülve mindenesetre a kettős kórus leghangosabb, fortissimo megszólalásai olykor a fizikai fájdalom határát súrolva tűntek élesnek. Úgy sejtem, ez az aránytalanság inkább tulajdonítható a terem adottságainak, mint az előadóknak. (Érdemes megfontolnunk, hogy az 1910-es müncheni ősbemutatónak teret adó új Musikfesthalle 3200 hallgató befogadására volt alkalmas, míg a MűPa nagytermének befogadóképessége 1700 fő). Egyebekben azonban a körülmények ideálisak voltak ahhoz, hogy figyelmünket teljes mértékben a darab értelmezése felé fordítsuk.

Mindenekelőtt: le a kalappal Fischer Ádám előtt. Zenészeit másfél órán keresztül a legmagasabb fokú összpontosításra késztette, és tökéletes biztonsággal vezette át a két nagy tételbe (egész pontosan két részbe) összefogott zenei forma megannyi nehéz átkelési pontján. A mű rendkívülisége és monumentalitása az előadás során vonzónak, izgalmasnak és átélhetőnek tűnt. Másfelől egy percre sem feledkezhettünk meg arról, hogy olyan darabról van szó, amely nem csupán műfaji önmeghatározásában utal a 19. század nagy szimfonikus hagyományára. Élettel teli, lélegző, közlékeny interpretációt hallottunk. Az abszolút pontos karmesteri irányítás nyomán hitelessé, meggyőzővé váltak a tempómódosítások, a markáns hangsúlyok, a nagyszabású dinamikai átmenetek. Hatásosan és szervesen épültek fel a nagy fokozások. Szüntelen intenzitás, a puszta zenei tények jelenséggé avatása, az "éppen-valami-nagyon-fontos-történik" érzésének folyamatos fenntartása: ezek a vonások tették Fischer Ádám interpretációját lenyűgözővé. Az együttesek összjátékában talán két ponton volt érezhető némi bizonytalanság: az első tétel elejének egy-két nehéz belépésénél, valamint a második tétel végén, a karzaton elhelyezett rézfúvós csoport megszólalásakor.

Számomra úgy tűnt, a zenekar őszinte odaadással követte megbízott főzeneigazgatóját. Az előadás sokat visszaadott a mű különleges hangzáskombinációiból, és átláthatóvá tette a darab gazdag többszólamúságát. A csekély számú rezes gikszer véletlenül sem kérdőjelezte meg a felkészülés komolyságát, miközben külön elismeréssel szólhatunk a darab folyamán többször szólista szerepbe kerülő koncertmester, ÁBRAHÁM MÁRTA szuverén játékáról.

A Magyar Rádió THÉSZ GABRIELLA által felkészített Gyermekkórusa pontosan, tisztán, artikuláltan, szép és egységes hangon énekelt. A Rádió STRAUSZ KÁLMÁN vezette Énekkarához a NEMZETI ÉNEKKAR, valamint a DEBRECENI KODÁLY KÓRUS csatlakozott (ezek karigazgatói: ANTAL MÁTYÁS, illetve GYÜDI SÁNDOR). A kettős vegyes kar végig megbízható teljesítményt nyújtott, és számos szépen megoldott hellyel örvendeztetett meg, különösen a forma nyugalmi pillanataiban, dinamikailag mérsékelt, áttört szólamszövésű pontokon. A Második részben, mely Goethe Faustja II. részének zárójelenetét zenésíti meg, gyönyörűen indult a Chorus mysticus is, ahol a teljes karnak kell énekelnie, ám nagyon halkan, és homogén, sűrű hangzást hozva létre. Kevéssé bűvölt azonban el a kórus a középkori pünkösdi himnuszt (Veni creator spiritus) megéneklő Első rész masszív, fortissimo szakaszaiban. S ha az irreálisra növekvő hangorkánért a terem túlbuzgó akusztikáját okoltam is, az sem hallgatható el, hogy e szakaszokban a kórus éneklése meglehetősen merev, szögletes volt. Úgy éreztem, ezeket a lehengerlő tuttikat nem mindig sikerült szervesen beilleszteni a mű kommunikációs rendszerébe.

Vegyes benyomást keltett az énekes szólisták teljesítménye, melyet így aligha volna illő átlagolva summázni.

KORONDI ANNA szopránja e koncerten fénytelennek, kissé megfakultnak tűnt, és ezt kulturált, választékos, gondosan felépített, noha kissé hűvös szólamformálása sem feledtette egészen. Az amúgy szép hangú FODOR BEATRIX-ot mintha nem hatotta volna át a kellő biztonság a szimfónia második terjedelmes szopránszólójában. Kellő időben a kellő hozzájárulást adta a produkcióhoz BÁTORI ÉVA és CSERNA ILDIKÓ. Jelentőségteljessé váltak WIEDEMANN BERNADETT plasztikus, lekerekített, de artikulált megszólalásai. A résztvevő énekesek közül vitán felül BÁNDI JÁNOS rendelkezik a legegyénibb és legerőteljesebb vocéval, ám nem az ő kiállása tűnt a legszilárdabbnak a koncert során. Az elsősorban olasz hőstenor-szerepekben kiérlelt hangfenomén találkozója a Mahler-művel a Második rész Doktor Marianusának utolsó, nagy, himnikus énekében - Blicket auf - végül szép szintézishez vezetett. MASSÁNYI VIKTOR hangja talán túlságosan is a háttérben maradt a szimfónia Első részének együtteseiben. De a Második részben Pater Ecstaticus elragadtatását emlékezetes harmóniával: magvas, homogén hangon, nagy dallamíveket megrajzolva közvetítette. KOVÁCS ISTVÁN kellemes, karcsú basszusát eddig elsősorban barokk és klasszikus művek előadásaiban hallottam. Részvétele a Mahler-produkcióban, fájdalom, szinte észrevétlen maradt: Pater Profundus hangja alig-alig merült fel a nagyzenekari cunami hullámai közül. (Február 10. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Rádió)

Péteri Lóránt

Az idén 74 esztendős KRZYSZTOF PENDERECKI, ahogy mondani szokás, élő legenda, két lábon járó zenetörténet. Nevét mindenki ismeri - azt is tudja a világ, hogy a nála éppen húsz esztendővel korábban született Witold Lutosławskival együtt ő volt a hatvanas években fogalommá vált új lengyel zene egyik emblematikus alakja. Persze az már más kérdés, hogy a Hiroshima és a Lukács-passió ünnepelt alkotójának művei közül ki hányra emlékszik manapság. Pedig Pendereckinek nemcsak a múltja fényes, hanem a jelene is. Töretlen intenzitással komponál, és hasonló energiával műveli azt a tevékenységét, amelyet szintén évtizedekkel ezelőtt kezdett meg: különféle zenekarok élén karmesterként járja a világot, részben saját termését, részben klasszikus-romantikus repertoárdarabokat vezényelve.

Ebben a minőségében Magyarországon is felbukkant már egyszer-egyszer. Legutóbbi fellépésén magam is jelen lehettem: a zeneszerző-dirigens 2003 márciusában a Litván Nemzeti Szimfonikus Zenekar élén adott koncertet a Zeneakadémián. Most a SINFONIETTA CRACOVIA vezetőjeként látogatott el Budapestre: a krakkói együttes, mint neve is jelzi, sem nem szimfonikus, sem nem kamarazenei alakulat, hanem valami a kettő között, leginkább talán kis szimfonikus zenekarnak nevezhetnénk. 1990 óta működik, és a Művészetek Palotája által kiadott műsorfüzet szerint gyakran lép fel Penderecki vezényletével.

Az est műsorszerkezete egyszerű recept szerint alakult: egy repertoárdarab, majd a szünet után egy szerzői betanítású Penderecki-kompozíció. Az előbbiről szólva kissé kínos észrevétellel kell kezdenem. Penderecki már négy esztendeje, a Litván Nemzeti Szimfonikusok élén is Mendelssohn Skót szimfóniáját vezényelte a koncert első részében. Nem szerencsés, ha egy utazó muzsikus egy idegen országban két egymást követő vendégszereplése alkalmával ugyanazt a művet választja. Ráadásul a két olvasat minősége sem különbözött: Penderecki négy esztendeje, a Litvánok élén is többé-kevésbé kidolgozott, karaktereiben a darab előadói konvencióit ismétlő rutinprodukció keretei közé helyezte Mendelssohn táj- és történelemfestő partitúráját. Nagyjából ennyire futotta most is: a gyors tételeket általában kellemes lendület hajtotta, a szólók és kamarazenei részletek megmunkálására olykor némi slamposság vetette árnyékát, az irányítás igényességét pedig méltón jellemezte a nagy tuttik rendre túlvezérelt hangzása, valamint az a mulattató következetesség, amellyel a kürtök töltőszólama minden forte megszólalás alkalmával önálló életre kelt és kiharsogott az együttesből. E Mendelssohn-vezénylés és négy esztendővel korábbi ikertestvére alapján engedtessék meg csendben kétségbe vonnom a pálca nélküli kezeit sztereotip módon, nemegyszer a zenétől független ritmusban föl-le mozgató Krzysztof Penderecki karmesteri rátermettségét. Az a gyanúm, hogy ha a lengyel muzsikus nem volna az elmúlt fél évszázad egyik legsikeresebb komponistája, aligha akadna hangversenyrendező, aki őt dirigensnek tekinti.

A második részben végre a zeneszerző is szóhoz jutott, mégpedig viszonylag friss alkotással. A szünet után a 2001-ben befejezett Concerto grosso három csellóra és zenekarra című kompozíciót hallottuk. Művei ajánlásakor Penderecki évtizedek óta fontos szerepet szán a marketing-szempontoknak: írt hegedűversenyt Isaac Stern, fuvolaversenyt Jean-Pierre Rampal, újabb hegedűversenyt Anne-Sophie Mutter, csellóversenyt Rosztropovics számára. Ezúttal sem tagadta meg önmagát: háromcsellós koncertjét bevallottan a három tenor fellépéseinek ihletésében fogalmazta, s a tokiói bemutatón is működtek a reklám törvényei - az NHK Szimfonikus Zenekarát Charles Dutoit vezényelte, szólista-trióként pedig sikerült összehozni egy estére három sztárt Han-Nah Chang, Truls Mork és az azóta elhunyt Borisz Pergamenscsikov személyében.

Maga a megszólaló mű sokkal komolyabb és elmélyültebb, mint amit a hallgató ennyi felszínes sikerhajhászás tudatában várna. Karaktereivel, hangulatával a Concerto grosso nem keresi a közönség kegyeit: az egyetlen tétellé gyúrt, mintegy harmincöt perces zene sűrű textúrájú, jobbára sötét tónusú, szenvedélyes, nem egy pillanatában tragikus gesztusokat hordozó alkotás. Stílusa kétségkívül a jó ideje széltében-hosszában divatozó eklektika. Ennek azonban egyrészt Penderecki esetében nem kell meglepnie a hallgatót, hiszen tudjuk a lengyel zeneszerzőről, hogy ő e divathullámnak évtizedek óta virtuóz lovasa, másrészt figyelembe véve a múlt stílusainak másolása és összekeverése terén manapság megmutatkozó gátlástalanságot, Penderecki háromcsellós koncertjét a maga Prokofjev- és Sosztakovics-allúzióival, s azoknak a mű mondandójához jól illő komorságával és fanyarságával, kimondottan szolid, koherens darabnak tarthatjuk. Ami pedig a Concerto grosso megformálását, hangszerelését - tehát szakmai kidolgozását - illeti, itt egyértelműen megmutatkozik a magasrendű felkészültség. Lehet, hogy a matéria nem eredeti vagy nem különösebben értékes, de a mód, ahogyan a szerző bánik vele, mégiscsak mesterre vall. A Concerto grossót ezúttal nem sztárok szólaltatták meg, hanem három elsőrangú muzsikus: TATJANA VASSILIEVA, FENYŐ LÁSZLÓ és MONIKA LESKOVAR teljesítményét a kritikus csak a legnagyobb elismerés hangján méltathatja: a három csellista játékát gazdag és sokszínű tónus, tökéletes összehangoltság, virtuóz technika és a szólamokban feszülő indulatok maradéktalan érvényesítése jellemezte. (Február 15. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Az eredetileg meghirdetett műsor szerint a BÉCSI FILHARMONIKUSOK budapesti fellépésén a hangverseny első részét két Bartók-mű, a Táncszvit és a 2. zongoraverseny töltötte volna ki, majd a szünet után következett volna Schumann 4. szimfóniája. Végleges változatában e program egyfelől lesoványodott, másfelől meghízott: a koncert éléről eltűnt a Táncszvit, s a teljes első részben - kezdőszámként nem épp testhezálló feladatkörben - magányosan árválkodott a 2. zongoraverseny a maga mindössze félórás időtartamával, a második részben viszont elhangzott Bruckner 7. szimfóniája, kárpótolván mindazokat, akik zenei kalóriabombára vágytak.

A Bartók-versenymű szólistája, LANG LANG már járt Budapesten: a Fesztiválzenekar és Fischer Iván mutatta be őt a magyar zenekedvelőknek nem egészen egy esztendeje, a 2006-os Tavaszi Fesztiválon (Németh G. István, Muzsika 2006/5/27-28.). Akkori belépője, Rahmanyinov 2. koncertje, feltételezem, jobban illett alkatához, mint Bartók, az Amerikába átszármazott, 25 éves kínai zongoraművész ugyanis par excellence hangszeres fenomén, abból a fajtából, melynek képviselői sokat bíznak a showbiznisz reklámgépezetére. A műsorfüzetből másolom: Lang Lang "háromévesen kezdett zongorázni, két évvel később megnyerte a városi zongoraversenyt, és akkor adta első nyilvános hangversenyét. Kilencévesen került be a pekingi Központi Konzervatóriumba, tizenegy évesen Németországban első helyezett lett a fiatal zongoraművészek negyedik nemzetközi versenyén, tizenhárom éves korában eljátszotta Chopin összes zongoraetűdjét, tizenhetedik születésnapja előtt monográfia jelent meg róla." Nem kommentálom e curriculum vitae-t, kommentálnivalónak ott a punkfrizurás ifjú játéka. Lang Lang virtuózan zongorázik, ez kétségtelen, technikája teherbíró, hangot nemigen téveszt. Hangvételt annál inkább: tolmácsolása nyomán, mondhatni, eddig soha nem hallott hangsúlyok és karakterek lepték el a 2. zongoraverseny három tételét. Lang Lang alapjáratban is durva hangon játszik, de még e nyers közegben is bántón hatnak éles akcentusai (ezért kapta a külföldi kritikától a Bang Bang gúnynevet). Hatásvadász karakterek, erőltetett váltások: a művész nincs is tudatában annak, mennyire nem ismeri Bartókot. A 2. zongoraversenyre rávetíti az 1. koncert ütőhangszerszerű zongorakezelését, értelmezésében (ha lehet ilyenről beszélni) elvész a Stravinsky-hatás, a neobarokk concertóforma motorizmusának rugalmas-dinamikus könnyedsége. Rámenős, közönséges Bartók? Kinek kell? A közönségnek, mely lelkes tapssal jutalmazta a produkciót. Ha elmondható, hogy az előadás egésze ízlésficam volt (bátorkodom ezt állítani), akkor mit mondjunk a ráadás kiválasztásáról? Lang Lang és a koncert karmestere, DANIEL BARENBOIM négykezes változatban előadta Schubert Katonaindulóját... A csizma szép - de hogy kerül az asztalra?

Barenboim soha nem tartozott a jelentős Bartók-interpretátorok közé, két esztendeje a Chicagói Szimfonikusok kíséretével, Boulez vezényletével Budapesten általa megszólaltatott 1. zongoraverseny pedig kifejezetten fiaskónak bizonyult - nemcsak a hangszeres kivitelezés korlátjai miatt, de zeneileg is. Hasonló csalódást keltett most a 2. zongoraverseny kísérete. A nyers, összedolgozatlan zenekari hangzásból olyan szólamok hallatszottak ki nemkívánatosan, amelyek máskor nem szoktak - a Wiener Philharmoniker az együttes nagy neve ellenére adós maradt a kellőképpen pontos és szuggesztív előadással. Szívesen írnám, hogy a szünet után, Bruckner 7. szimfóniájában minden megváltozott - de túloznék, ha ezt állítanám. Mindössze annyi történt, hogy Barenboim keze alatt adekvát tempóvételekkel és karakterekkel elhangzott a mű. A Hetedik ezúttal nélkülözte egyfelől azt a transzcendenciát, amely a schuberti, másfelől azt a drámaiságot és súlyt, amely a wagneri inspiráció nyomán a szimfónia mértékadó előadásait Jochumtól Celibidachéig meghatározza. Ami a zenekart illeti, a Bécsi Filharmonikusok mindenekelőtt legfőbb védjegyük, a hagyományosan szép, rugalmas és tágas, puha hangzást mutatták föl, példamutató pontosság azonban nem jellemezte játékukat: a négy tételben hol itt, hol ott bukkantak föl nemkívánatos nagyvonalúságok, jelezve, az együttes számára a budapesti fellépés egy a hétköznapok közül. Ami pedig Barenboimot illeti, egy sokat dolgozó világsztár minden tekintetben arányos rutinprodukcióját hallottuk. Ha már felidéztem a két évvel korábbi Tavaszi Fesztivál emlékét: ez a Bruckner-Hetedik ihletettségben, költői kisugárzásban fényévekre maradt el attól az emlékezetesen átszellemült Mahler-Kilencediktől, amelyet 2005. április 1-jén Barenboim és a Chicagóiak együttműködésének köszönhettünk. (Február 19. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Legutóbb 2005 nyarán hangversenyezett Budapesten a LONDONI SZIMFONIKUS ZENEKAR: akkor John Eliot Gardiner vezényletével remek Beethoven-koncertet adott az együttes. Most ismét eljött hozzánk az LSO - műsoruk ezúttal Mozartot és Csajkovszkijt kínált, a szólista és a karmester személyében pedig az utóbbi időben itt járt néhány nagy legenda (Marriner, Brendel, Barenboim) után két "kis legendával" nyílt lehetőség személyes találkozásra. Karmesterként néhány héttel a 83 éves Neville Marriner után ezúttal az idén szeptemberben 80 esztendős COLIN DAVIS lépett a Nemzeti Hangversenyterem pulpitusára, az első részben elhangzott versenymű szólistájaként pedig a világszerte ünnepelt japán zongoraművésznő, MITSUKO UCHIDA mutatkozott be a magyar közönségnek.

Colin Davist, a klarinétosból lett autodidakta dirigenst a közvélekedés sohasem sorolta a legnagyobbak közé: az ő teljesítményét nem szokás Carlos Kleiber, Abbado, Boulez, Muti vagy épp Harnoncourt felvételeivel-koncertjeivel összevetni. A zenehallgatók társadalma ezzel alighanem azt jelzi, hogy a Covent Garden élén Soltit követő, s a Berlioz-reneszánsz előmozdításában elévülhetetlen érdemeket szerzett művészt más kategóriába sorolja, vezénylésében nem a katartikus, "nagy élmények" forrását, inkább a biztos ízlést és a megalapozott szakmaiságot értékelve. E szempontoknak a szokványos nyitány-versenymű-szimfónia felépítésű műsorból leginkább az első szám, a Titus bevezető zenéje felelt meg. Sir Colinnak sikerült a ritkán megszólaló tételt felfedező frissességgel tolmácsolnia: a nyitány hatását a mélyben puha és pontos basszusmozdulatok, a magasban aranyló fúvós szólók szolgálták, középütt pedig rugalmas-bársonyos vonós textúra töltötte ki a hangzás terét. Derű, energia és drámaiság egyszerre jellemezte a Titus-nyitány előadását, a nagy múltú operakarmester igényesen kidolgozott névjegyeként.

Igényes kidolgozás hasonló jelenlétét legfeljebb elszórtan, nyomokban mutatta fel a szünet utáni műsorrészt kitöltő Csajkovszkij-szimfónia, a 4. négy tétele. Állítanám szívesen, hogy helyette hagyományt és nagyvonalúságot kínált, az igazság azonban az, hogy inkább konvenciót és felületességet. A tempókon, hangsúlyokon, tételkaraktereken nem akad sok bírálnivaló - ezek a megszokást képviselték, a mű előadói kultúrájának elfogadott átlagát. Ez önmagában nem volna baj: egy minden eredetiséget nélkülöző Csajkovszkij-produkció is lehet pompás - de akkor legyen benne tökéletesen meghúzva az összes csavar, legyen kitisztítva és kifényesítve az összes apró alkatrész (lásd Karajan). Hát itt és most nem volt. Sok pontatlanság a vonósok háza táján, enervált ritmusú fúvós közbeszólások. Ha a Bécsi Filharmonikusok Brucknerje egy hétköznap zenei lenyomataként hatott, a Londoni Szimfonikusok Csajkovszkija egy rossz nap dokumentumának nevezhető. Kifogták, kifogtuk.

Mitsuko Uchida mifelénk nem számít nagy sztárnak, de a nyugati végeken az.Játéka Mozart C-dúr zongoraversenyében (K. 415) enyhén szólva nem igazolta hírét-nevét, díjait-presztízsét. A hangszeres teljesítmény kifogástalan, leszámítva az összekapott futamokat - és a szürke hangot, mely tompa-fedett, mintha vastag bársonyfüggöny mögül szólna. S mivel a hang, mint csepp a tengert, magába foglalja és felmutatja a zenélés egészét, aligha csodálkozhatunk, hogy Mitsuko Uchida zenélése, melyet egynémely "vájtfülű" hallgatója talán finomnak és művészinek hall, valójában finomkodó és művészkedő. Olyan, mint a csinált virág: se illata, se élete. Eszköztelensége nem mond semmit. Aki hallott már Mozart-zongoraversenyt szuggesztíven és kommunikatívan megszólalni (Kocsis, Ránki, Schiff hangszerén), az első tétel végére bizonyosan elunja, hogy a művésznő lábujjhegyen járkál a dallamok-ritmusok között, nehogy felébredjenek. Jobb, ha felébrednek. (Február 28. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Az osztrák orgonaművész és karmester, MARTIN HASELBÖCK nemcsak az általa művelt tevékenységek fajtáit tekintve sokoldalú muzsikus, repertoárja is gazdag. Otthonosan mozog a régi zene világában: mire e sorok megjelennek, már lezajlott vendégszereplése a Tavaszi Fesztiválon, ahol külföldi előadógárda élén Máté-passiót vezényelt. Február végén azonban a NEMZETI FILHARMONIKUSOK koncertjén a korai és késő romantika, valamint a kortárs zene stílusterületén mutatkozott be a magyar közönségnek.

Elsőként Schubert Rosamunde-nyitányát szólaltatta meg. A drámai lassú bevezetés, a dinamizmust és lírát váltogató, élénken hangsúlyozott gyors főszakasz egyértelművé tette, hogy Haselböck született zenész, aki érzékenyen reagál a zene elemi fontosságú összetevőire: tempóra, valőrökre, karakterekre. Az is kiderült e vezénylésből, hogy az osztrák karmester esetében aligha a mozdulatok a kommunikáció legfőbb eszközei: a magas, hosszú végtagokkal rendelkező muzsikus ugyanis kissé szögletesen mozog, gesztusai nem tökéletesen jelenítik meg az elképzelt zenei eszményt, sőt hajlamosak inkább annak karikatúráját megrajzolni.

A műsor második száma részben kapcsolódott az elsőhöz: ismét Schubert zenéjét hallottuk - de mégsem teljesen azt. A zeneszerző kései szimfóniavázlataiból a négy esztendeje elhunyt olasz komponista, Luciano Berio írt önálló művet 1989-ben, Rendering (Tolmácsolás) címmel. Berio úgy bánik Schubert fennmaradt kéziratos töredékeivel, mint némely restaurátorok a múlt romjaival: ahol tudja, kiegészíti őket, ahol pedig teljes részek hiányoznak, ott maga alkotja meg a szükséges szakaszokat, a saját leleménye szerint. Ám mégsem rekonstrukció ez a furcsa szimfónia, inkább saját poétikájú, szuverén alkotás: Berio ugyanis, noha Schubert vázlatait kor- és stílushűen egészíti ki, az új anyagokat, tehát a saját kompozíciójú részleteket nem az 1820-as évek stílusában fogalmazza, hanem tudatosan a 20. század végének nyelvét használja. Ha valaki ennek alapján azt feltételezné, hogy a Rendering éles konfrontáció, múlt és jelen esztétikájának drámai ütköztetése, nagyot téved. Ezúttal nem ütközés történik, inkább találkozás, itt ugyanis a tapintat a kulcsszó. Berio kortársi hozzátételei finoman hangszerelt, pasztelles színvilágú, álomszerű zenék; a két stílusréteg, a korai romantikus és a 20. századi idióma nem konfrontálódik, hanem a forma határterületein fokozatosan áttűnik egymásba, átitatja egymás szövetét. Ha tetszik, egyfajta sajátos hommage, amit hallunk, más olvasatban a posztmodern gondolkodás tökéletes tandarabja, amely példaszerűen állítja elénk a múltra való termékeny reflexió gesztusát. Megint más nézőpontból pedig valami egészen személyes történik itt: vallomástétel a szeretet légkörében; olyan érzelmes párbeszéd, amelynek torokszorító pillanatai is vannak.

Mint látható, Martin Haselböck a "vezényeld azt, ami közel áll hozzád" rokonszenves szemléletét követve saját szűkebb pátriája terméséből válogatta a koncert műsorát. Ezt folytatta a második részben is, Schubert és pszeudo-Schubert után ismét egy honfitársa, Anton Bruckner 1. szimfóniáját vezényelve. Aki pár nappal korábban a Bécsi Filharmonikusok koncertjén a 7.-et hallotta, most eltöprenghetett a különbségen: a 7. dallambőségéhez képest mennyivel szikárabb-szárazabb az 1. szimfónia! Kétségtelen, hogy Martin Haselböck vezénylése is mindenekelőtt az erős ritmikai indíttatást, a sok makacs motívumismétlést, a dallamprofilok atematikus jellegét, sőt a szimfónia darabosságát és nyerseségét hangsúlyozta, azt az összképet sugallva, hogy az1. szimfónia legfeljebb annyival barátságosabb Bruckner többi hasonló műfajú opuszánál, hogy rövidebb, mint amazok. Nyomatékosítani szeretném azonban, hogy Haselböck koncepcióját mindenestől hitelesnek éreztem, és újból megemlíteném a karmester született muzsikusi mivoltát, amelyet a Bruckner-szimfónia előadása is igazolt. Persze a született muzsikus, ha nem szigorú, ha nem maximalista vezető, olykor túlságosan is a nagy Egészre figyel, a részletek kidolgozása iránt engedékenyebb a kelleténél. Ezt véltem felfedezni Haselböck Bruckner-vezénylésének hangzó végeredményén is: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, amely a Schubert- és a Schubert-Berio-műben, ha nem is csúcsformában, de magas színvonalon teljesített, a Bruckner-partitúrát kissé vázlatosan, sok gondozatlansággal tolmácsolta - kiváltképp a hegedűk kara gyengélkedett. (Február 22. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

A közönség soraiban sokan talán nem is tudták, hogy a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR koncertjén Szőllősy András 3. concertója nem pusztán megszólalt, hanem a csendes köszöntés gesztusát hordozta. A zeneszerző február 27-én töltötte be 86. életévét, alig hihető tehát, hogy három nappal később ROLLA JÁNOS és muzsikustársai idős barátjuk - annak idején nekik dedikált, egy híján negyven éve általuk bemutatott - alkotását ne a születésnap örömére játszottak volna el. S hogy a műsorfüzet nem tartalmazott erre vonatkozó utalást, azt is csak az együttes finom tapintataként értékelhetik, akik ismervén Szőllősyt, tudják, hogy rejtőzködő alkata mindig is irtózott az ünnepléstől. Az 1970-es párizsi Tribune internationale des compositeurs nagydíjával kitüntetett 3. concerto előadásának persze nem csak zenei virágcsokor-szerepe volt ezen az estén, hanem haszna és szépsége is. Hasznos újra és újra találkozni a 20. század második felének magyar zenéjével, s ezen belül is azokkal a kompozíciókkal, amelyek mára zenetörténetnek számítanak. Szőllősy művét, amelyet keletkezési ideje az apakomplexus terhét levető modern magyar zene jelentős dokumentumai közé sorol, most is a kamarazenekar kortárs zenei felelőse, a hasonló alkalmakkor karmesterré előlépő GAZDA PÉTER vezényelte - amennyire a produkciót partitúra nélkül hallgatva megállapíthattam, gondos és kifejező tolmácsolásban, amely éppúgy érvényre juttatta a tizenhat szólamú darab kamarazenei gondolkodásmódját, mint a takarékosan körülhatárolt tematikus alapanyagból kibomló karakterek sokféleségét.

A műsort a továbbiakban a 19. századnak szentelte az együttes, az első rész hátralévő perceit egy Csajkovszkij-, a másodikat egy Brahms-opusszal töltve ki. A Változatok egy rokokó témára nehéz, de hálás magánszólama ezúttal német csellista, a magyar közönség által is jól ismert GUSTAV RIVINIUS hangszerén hangzott fel. Salakmentes, tartalmas hang, szolid technikai kidolgozás, a mű változatosságát és derűjét előtérbe állító karakterizálás jellemezte a produkciót, amelyet nem neveznék átütőnek, kiegyenlítettségét és a hátterében munkáló, minden kisiklástól mentes ízlést azonban elismerésre méltónak érzem. Brahms B-dúr szextettje (Mendelssohn Oktettjével együtt) azon kamaraművek közé tartozik, amelyek zenekari előadása nem hóbort vagy önkény, hanem a mű immanens tulajdonságainak célratörő kiteljesítése. A túlcsorduló telítettség, amely nemcsak a hangzásban, hanem a brahmsi op. 18-ból sugárzó életérzésben is megfigyelhető, a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában is jelen volt. Az együttes, amelyet múlt havi kritikámban jó kondíciójáért is lelkesen dicsértem, ez alkalommal sűrűn és a legkülönbözőbb szólamokban játszott hamisan, az élvezhetőséget azonban ez legfeljebb csorbította, de nem tette tönkre, arra késztetve a hallgatót, hogy a tolmácsolás más erényeiben - dús hangzás, hiteles tempók és hangsúlyok, érzékeny karakterizálás - találjon kárpótlást. (Március 2. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

Csengery Kristóf

Dunának, Oltnak egy hangja - szól a Végh Sándorra emlékező zenei estek mottója, melyet a sorozat harmadik hangversenyén Dvořák-Enescu-Bartók-program volt hivatott kifejezni. A cseh komponista vonóstrióra és harmóniumra hangszerelt Bagatelljei (op. 47) KELLER ANDRÁS, PILZ JÁNOS, SZABÓ JUDIT és VÁRJON DÉNES tolmácsolásában csendültek fel sajátosan telt tónusban, s a kellemes kis darabokhoz mérten váratlan szenvedéllyel és eltökéltséggel. A kvartett, úgy véltem, mindent megmutatott, ami a Bagatellekben megmutatható, s igen rokonszenves módon interpretációjuk a darabok jelentőségéhez, hangvételéhez képest komoly összpontosításról és alapos kidolgozottságról árulkodott. Ugyanez a bensőséges és felelősségteljes megközelítés jellemezte az Amerikai vonósnégyes (op. 96) megszólalását is, amelyben a KELLER-KVARTETT (Keller, Pilz, GÁL ZOLTÁN és Szabó) tartalmas vonóshangzását és az előadók fáradhatatlan lendületét csodálhattuk. Feltűnt, hogy a nagyon is egységesen megszólaló, tömbszerűen homogén kvartetthang mögött igényesen kimunkált, intelligens és rendkívül autonóm vonósszólamok állnak - öröm volt hallani a vonósnégyes szövetéből olykor kiemelkedő szólóállásokat mind a négy hangszeren. Talán a legtöbb, ami elmondható a produkcióról, hogy úgy éreztem, a muzsikusok szeretik az előadott Dvořák-műveket, s ezt közönségüknek is nagyszerűen közvetíteni tudták.

KACZANDER ORSOLYA és SIMON IZABELLA egyébként izgalmas produkciójára némi hangerőbeli kiegyensúlyozatlanság vetett árnyékot. Kaczander, aki összességében rendkívül finom, cizellált játékával hívta fel magára a figyelmet, elképzelhetetlenül sokszínű hangerő-készlettel dolgozott (főképp a mezzoforte alatti skálán). Dvořák Fuvola-zongora-szonatinájában (op. 100) azonban nem élvezhettük ezt kellőképp, hiszen olykor ténylegesen a képzeletünkre kellett hagyatkoznunk, hogy a fuvola szólamát hallhassuk (olyan lényeges pontokon is, mint amilyen a nyitótétel melléktémája, vagy a lassút kezdő ütemek). Simon ugyanis - hasonlóan a koncert többi Dvořák-interpretációjához - egy sokkal élettelibb, izzóbb, nagyobb ívű Szonatinát képzelt el, mint partnere. S míg Enescu Cantabile e prestójában szerényen háttérbe vonuló támasza volt a fuvolásnak, ezúttal nem hagyta magát mellékszereplővé lefokozni, amit nagyon helyesen is tett, mert az észlelt aszimmetria ellenére is szimpatikusabbnak - tágasabbnak, élőbbnek - tetszett ez az interpretáció, mint ha a Kaczander által diktált, kevésbé drámai tolmácsolás érvényesült volna. Az Enescu-darab tökéletesnek maradt meg emlékezetünkben: hosszú frázisok, színgazdag játék - elsősorban a fuvolás részéről - és finom humor jellemezte az interpretációt.

A koncertet Bartók Kétzongorás-ütős szonátája koronázta VÁRJON DÉNES, SIMON IZABELLA, RÁCZ ZOLTÁN és HOLLÓ AURÉL élményszerű, szikrázó, dinamikus előadásában. E dinamizmus - kivált az első tételben - olykor leheletnyit túlhajszoltnak hatott, de az interpretáció összességében rendkívül természetesnek, kiegyensúlyozottnak tetszett, valódi belső tartással bírt. Az ütősök teljesítménye lenyűgöző volt: precíz és gondos játékukból adódóan páratlan összhang jött létre a zongora- és az ütős szólamok közt. Ezzel szemben a két zongora között előfordult pontatlan együttjáték - annak ellenére, hogy egymásra rendkívül érzékeny partnereknek bizonyultak -, de általában véve sem éreztem teljesen kiegyenlítettnek a két zongorista súlyát: Várjon dominanciája szembeszökő volt. Ezzel azonban csak nyert a közönség, hiszen a hallott, nagy formátumú interpretáció részben éppen az ő magabiztos irányítása révén valósulhatott meg. Különösen emlékezetes maradt a nyitótétel feszültségtől duzzadó bevezetésének, az abból kirobbanó főtémának, valamint a lassú tétel sejtelmes kezdetéből előkúszó első dallamának értő megszólaltatása. (Március 6. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Kusz Veronika

Ismét fellépett Budapesten GRIGORY SOKOLOV, produkcióival ismét fergeteges sikert aratott, a hivatalos műsort követő ajándékkoncerten ismét egykedvű krőzusként szórta ráadásait, s a hangverseny egésze által elénk vetített összkép muzsikusszemélyiségét ismét titokzatosnak, kiismerhetetlennek, határok nélkülinek mutatta. Olyan művésznek, aki jelenségként egyedül áll kortársai között, s akinek zenéléséhez nyilván sokszor fogunk még kommentárokat és magyarázatokat fűzni, hasonlatokat keresni - hiába. A lényeg kicsúszik a fogalmak hálójából, s ott marad, ahol a helye: az érzékek tartományában. Megnyugtató ez a kritikusi kudarc - azzal biztat, hogy a rejtélyes nagyság, a kivételes formátum nem kapcsolódik korhoz, s így talán nem is tűnhet el életünkből végleg: minden időben megtalálja a maga hordozóit. Sokolov nyilvánvalóan egy e kevesek közül.

Az est első részét egyetlen mű töltötte ki: Schubert c-moll szonátája (D. 958). Zenetörténeti közhely, hogy e kompozíció egyike ama három műnek, amely a "három utolsó szonáta" triászát alkotja - ez a három mű az, amelyet Schubert 1828 szeptemberében feltűnően rövid idő alatt, egymás közelségében komponált. Az viszont már előadói közhely, hogy e három darab értelmezésekor az interpretációs hagyomány a c-moll szonáta hangjait drámai, űzött, vad, halálközeli jelentéstartalmak hordozójaként dekódolja. Sokolov tolmácsolását hallgatva úgy tetszett, az orosz művész mintha kimondatlanul ezzel a zongorista konvencióval szegezné szembe a maga alapvetően eltérő olvasatát. Persze a drámaiság, a küzdelmes karakter képzetét a pianista nemzedékek nem a semmiből vették: ott rejlik az a saroktételek kottájában. Sokolov mindössze annyit tesz, hogy ezt az élményt nem abszolutizálja, emellett pedig megmutatja, mennyi mindent nyújt még a négy tétel. Feltűnt, mennyire visszafogja mind a nyitó, mind a záró Allegro tempóját; feltűnt, ezzel párhuzamosan milyen következetesen mérsékli a nyitótétel dinamikáját. A viszonylag lassú, viszonylag halk előadásból sugárzó arkangyali távolságtartás különös erőteret hozott létre, és rendkívüli jelentőséggel ruházta föl a dallamokat, melyeknek Sokolov minden egyes hangját oly világosan és oly tisztán értelmező tagolással játszotta ki, mintha testamentumot olvasna föl. Ez az önmérséklet nyitott tágas belső teret az Adagióban, és ez tette sejtelmessé a menüett hatását is.

A szünet után Szkrjabin-kurzuson vettünk részt. Nem vagyok járatos a zeneszerző világában: az elmúlt évtizedek során némelykor kísérletet tettem e hiány pótlására (részben Szkrjabin magyar elkötelezettje, Csalog Gábor játéka által kalauzolva), de a tétova érdeklődés nem izmosodott vonzalommá, talán, mert a tételekben - eufemisztikusan szólva - nem találtam olyan belső megfeleléseket, amelyek eligazítottak volna a formában. Sokolov kézenfekvő, de megvilágító funkciójú ötlettel élt: növekvő opusz-számokhoz igazodva, kronologikusan szólaltatott meg néhány kompozíciót (Prelűd és noktürn bal kézre, op. 9; fisz-moll szonáta, op. 23; Két poéma, op. 69; Szonáta, op. 70; Vers la flamme, op. 72), azt mutatva meg ily módon a hallgatónak, hogyan indult el Szkrjabin a chopini ihletésű, hagyományosan megformált és a tonalitás keretei között elhelyezhető romantikus zongorastílustól a harmóniavilág és a forma teljes feloldása felé, s e folyamat közben zenéje hogyan telítődött egzaltációval, hogyan vált látomásossá és eksztatikussá. Sokolov játékában a technika tökéletessége és a rendkívüli állóképesség evidencia, nem szeretnék tehát az e fölötti hüledezés hibájába esni, csupán megemlítem a balkezes prelűd és noktürn megszólalásmódjának valószínűtlen természetességét, a szonáták feltornyosuló indulataival mindig adekvát hangszeres megvalósítás hibátlanságát vagy a poémák hallucinatív szín- és fényhatásait. Amit azonban fontosabbnak érzek: Szkrjabin nehezen emészthető, problematikus művei mindvégig maguktól értődőn, a legteljesebb meggyőző erővel szólaltak meg. Ennek oka talán az, hogy Sokolov mer radikálisan közelíteni ezekhez a tételekhez, el mer menni a határértékekig. Nem állítom, hogy radikális művész, de úgy látszik, pontosan tudja, kik azok a szerzők, akik esetében, mint egy eszközt a szekrényből, elő kell venni a radikalizmust, és működtetni kell. Szkrjabin műveinek teljes hangszeres kontrollal, kifejezés dolgában azonban az őrület határán kell megszólalniuk. E két összetevőt kevesen képesek egyeztetni. Sokolov igen, az eredményt hallottuk. Ha Brucknernak Celibidache kell, Szkrjabinnak Sokolov. (Március 10. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft; Jakobi Koncert Kft.)

Csengery Kristóf