Tagadhatatlan, hogy a darabok bizonyos szempontból egymást erősítették, vagyis jóval mélyebb hatást keltettek azáltal, hogy egymás után, csokorba kötve szólaltak meg, mint ha külön-külön, egy szokványosan szerkesztett műsor bemelegítő számaként csendültek volna fel. A koncertet hallgatva azonban elbizonytalanodtam: az összeállítás mégiscsak soknak bizonyult a jóból - pontosabban inkább kevésnek. Hogy ehhez mennyiben járult hozzá a győri zenekar átlagos teljesítménye, és mennyiben az, hogy a koncert színtisztán Johann Straussnak szentelt második felében végképp elszabadult a báli hangulat, nem tudom megítélni. A kellemesnek ígérkező este tehát némiképp csalódást okozott számomra, holott örömömet leltem az első rész kuriózumaiban, élvezettel hallgattam Johann Strauss keringőit - polkáit, és tapasztaltam, hogy a koncert - természetesen - elragadtatott fogadtatásban részesült.

Csalódottságom és tanácstalanságom oka inkább az, hogy a győriek produkciója jócskán elmaradt a másik hat vidéki zenekaré mögött, de a legkevésbé sem adottságaik és felkészültségük miatt, hanem mert ezen az estén lényegében nem nyertünk betekintést abba, mire is képesek valójában. Műsorukat az elvárható kellemes muzikalitással, többnyire kellő precizitással, kielégítő virtuozitással játszották, ugyanakkor például a Rózsalovag-keringőhöz kevés volt ügyességük, érzékenységük és finomságuk. Kifejezetten bosszantó volt továbbá, hogy bár keringők sokasága szerepelt a programon, nem jutottak egyezségre abban, mikor késleltetik a harmadik ütést, mikor nem. Összességében a győriek teljesítménye számomra nem sugallt a többi zenekaréhoz hasonlítható felkészültséget és odaadást, amit már csak azért is sajnálhattunk, mert - kivált a koncert első felében - nagyon is eleven, izgalmas hangzásokra képes együttesnek mutatkoztak. (Február 13. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

A MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENEKAR is könnyedebb - vagy legalábbis könnyedebbre fűszerezett - műsort hozott, esetükben azonban olyan érzékeny kézzel illesztették a könnyűt a súlyosabbhoz, hogy a végeredmény döntően különbözött a győriek hangversenyén tapasztaltaktól. Hozzájuk hasonlóan KOVÁCS LÁSZLÓ együttese is egy kisebb Weiner-művet választott: a Szerenád bársonyos vonóshangon megszólaló, magabiztos anyagtudásról árulkodó interpretációja igen kellemes, sokat ígérő kezdetnek bizonyult. A miskolciak játékából az első perctől fogva rendkívüli igyekezet és koncentráció sugárzott, s habár ez többnyire nem volt elég ahhoz, hogy igazán átütő és kivételes élménnyel szolgáljanak, színvonalas, összeszedett játékuk és nem szokványos programjuk igen jó benyomást keltett. A koncert legkülönösebb számának Richard Addinsell slágerré lett filmzenéje, a Varsói koncert mutatkozott, melynek műsorra tűzését előzetesen kissé furcsálltam ugyan, utóbb azonban a hangverseny élvezetes szeleteként értékeltem. A darab ugyanis nem volt túl hosszadalmas ahhoz, hogy megbillentse az egészséges arányokat, ráadásul előadását rokonszenves szerénység jellemezte. Egyrészt azért, mert maga a karmester ült a zongorához, tartózkodóan elvegyülve zenészei közt (mint egy nagyra nőtt kamaraegyüttes lelke és irányítója), másrészt mert sikerült elkerülni, hogy a darab érzelgőssé, tetszelgővé váljék. A megkapóan természetes és támadhatatlanul precíz tolmácsolást követően nem maradt okunk kételkedni abban, valóban helye volt-e a kompozíciónak a műsorban.

A visszafogottan elővezetett első két szám után Samuel Barber orgonára és zenekarra írt Toccata festiválja következett FASSANG LÁSZLÓ nagyszerű, életerős, fényes szólójával. Őszintén megvallom, ezúttal kevéssé tudtam figyelni a miskolciak teljesítményére Fassang magával ragadó produkciója és ehhez szervesen társuló, erőteljes jelenléte miatt (nem is szólva a közönség számára jól láthatóvá tett szólóhangszer lebilincselő látványáról). A hangverseny súlypontját és a zenekar legjelentősebb próbakövét az utolsó számként felcsendült Stravinsky-mű, a Petruska jelentette. Bár korántsem állítom, hogy ideális előadásban szólalt meg, a hallgatóság számára ekkor vált bizonyossá, hogy felkészült, a zene intelligens tagolására képes, jó ritmusérzékkel megáldott együttest hall. Amit mégis hiányolhattunk az előadásból, az a nyersebb hangütés, a homogénebb hangzás (kivált a fúvós-vonós szekció viszonylatában), valamint a mindig nagyon kontrollált játékmódtól való olykori elszabadulás. Azonban ezek hiányában is kifejezetten katartikus erejű tudott lenni a szvit, s előadása megerősített abban, amit a többi műsorszám esetében is tapasztaltam: a miskolci muzsikusok sok stílusban tájékozódnak igen jól, s kezük alatt a legkülönbözőbb kompozíciók is értelmesen, természetesen szólalnak meg. (Február 14. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

A vidéki zenekarok seregszemléjének utolsó eseménye a DRAHOS BÉLA vezette, székesfehérvári ALBA REGIA SZIMFONIKUS ZENEKAR estje volt, s ha fentebb a farsangi könnyedséget (illetve a könnyedség álarca mögé bújt felületességet) kifogásoltuk a februári fellépőkkel kapcsolatban, ezúttal gyorsan le kell szögeznünk: a székesfehérváriakéhoz mérhető komplex és nehéz műsort korábban talán csak a pécsiek választottak. Az Alba Regia zenekar Petrovics Emil Vörösmarty-nyitányával kezdett, amely egy kissé szétszórt nyitó unisonót követően lenyűgözően életteli, ugyanakkor súlyos és tömör interpretációban csendült fel. Nyomban világossá vált a szép számú hallgatóság számára - becslésem szerint a székesfehérváriak koncertjét övezte a legnagyobb érdeklődés -, hogy markáns fellépésű, erőteljes hangzású, kiváló drámai érzékkel megáldott zenekarral áll szemben, amely nem hagyja, hogy interpretációjának élvezetét bármi is csorbítsa. Ilyen tekintetben a Szegedi Zenekarhoz tudnám őket hasonlítani (bár az utóbbiak karaktere lágyabbnak, játékuk kimunkáltabbnak tűnt): a Fehérváriak kivételes feszültségteremtő ereje, energiája ugyanis feledtette az előadás esetleges hiányosságait, s feltétel nélküli elismerésre adott okot.

A koncert második műsorszáma Drahos Béla kvalitásaira épített, okosan kiaknázva, hogy a karmester valójában - vagy inkább: elsősorban - kiváló hangszerjátékos. Mozart kamaraegyüttessel kísért D-dúr fuvolaversenye (K. 314) üde színfoltként hatott a nagyzenekari keretű koncert középpontjában. Drahos finom, végiggondolt, de mégsem magamutogatóan túlbonyolított játéka olykor ugyan kevésbé makulátlan tükrére lelt a kissé nehezen mozduló zenekari kíséretben, az eredmény egy kellemes, érett, kecsesen frazeált interpretáció volt. Öröm volt látni és hallani, ahogy a szólista zenekarával kommunikált (nüansznyi zenei gesztusokkal), s ideális, a szó legnemesebb értelmében vett kamarazenei szituációt teremtett a pódiumon.

Ahogy az megjósolható volt, a második rész, Beethoven 9. szimfóniájának előadása nem tudta tartani a hangverseny első felének magas színvonalát. Drámaiság, erő, energia - mindaz, ami a Petrovics-műben erény volt - a 9. szimfóniában inkább erőltetett hangképzésnek, sőt olykor agresszív tónusnak tetszett. A zenekar sehogy sem talált rá arra a feszültséggel teli, visszafojtott izzásra, amelynek már a nyitótétel kezdetén meg kellett volna szólalnia. Az egész mű interpretációját valamiféle űzöttség jellemezte, ami talán éppen abból adódott, hogy a karmester érzékelte a valódi feszültség hiányát. Ugyanez volt az eredője annak is, hogy a belső nyugalom hiánya jellemezte a lassú tételt - úgy tűnt, a zenészek nem merik átadni magukat a lírának, miközben a drámát hajszolják. Jól összegezte az interpretáció hiányosságait (a kapkodást, az idő nem-megélését és a lágyság hiányát) a tétel során először felcsendülő Örömóda elsietett, zavart, majdhogynem szégyenlős tolmácsolása a csellószólamban. Hogy az ALBA REGIA VEGYESKAR (karigazgató: KNEIFEL IMRE) és a PRIMAVERA VEGYESKAR (karigazgató: HORÁNYI OTTILIA) közel kétszáz fős tömege nem nyújtott különösebben pontos teljesítményt, s hogy a schilleri-beethoveni ujjongás olykor a káosz szélére sodorta az előadást - nem annyira pontatlanságuk miatt, inkább a homogeneitás hiányából és az óriási apparátusból adódóan -, az nem meglepő. Ugyanakkor kétségkívül lenyűgöző volt a monumentális együttes jelenléte és lelkes részvétele, ahogy az óriási apparátussal olykor nagy küzdelmet folytató szólisták, FODOR BEATRIX, WIEDEMANN BERNADETT, WENDLER ATTILA és HÁBETLER ANDRÁS teljesítménye is. Mindazonáltal nem fér kétség ahhoz, hogy az észlelt hiányosságokat - a Körkép hangversenyein nem először - majdhogynem tökéletesen feledtette a lendület, odaadás és lelkesedés, amely az interpretáció minden résztvevőjéből és a mindig támogató hallgatóság tagjaiból is áradt (a közönség sorai közt mind a hét koncerten jó páran akadtak, akik az adott zenekar szűkebb hazájából érkeztek). Számos korábbi előadáshoz hasonlóan ugyanis a székesfehérváriak 9. szimfóniájáról valószínűleg az fog emlékezetünkben megmaradni: a produkció egy város, egy közösség színvonalas és tagadhatatlanul elbűvölő atmoszférájú ünnepévé vált. (Február 25. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. A Magyar Szimfonikus Körkép valamennyi hangversenyét a Művészetek Palotája rendezte.)