- Jóllehet Budapesten nagyon régen nem lépett fel, külföldön hallott koncertek és az ön CD-i, hanglemezei, DVD-i azt az érzésemet erősítik, hogy önben az old school, a régi iskola képviselőjét tisztelhetjük, olyan muzsikust, aki interpretációiban azokhoz a hagyományokhoz kötődik, amelyek fiatalkorában lehettek meghatározók. Hogyan viszonyul a historikus előadásmódhoz, amely nagyon megváltoztatta a Mozart-művek előadási stílusát?

- Úgy vélem, a zene az zene marad, és nem vagyok biztos abban, hogy a túl sok elmélet használ a zenének. Felfogásom szerint a zene nem elméleti műfaj, amelyben sok helye van a vitáknak. Hallgatja a zenét, és az vagy mond valamit, vagy nem mond semmit. Ha nagyon megpróbálja kitenni a zenét külső hatásoknak, akkor maga a zene óhatatlanul a második helyre csúszik vissza, mert az elmélet számít. Sajnálom, de így van. És ha másképp gondolnám, folytatja, Mitsuko Uchidával sem játszanánk együtt. Uchida asszony nagy Mozart-zongorista, és őt sem béklyózzák különösebben az elméletek. Ezért aztán nagyon jól kijövünk egymással.

- Ön jó ideje dolgozik párhuzamosan Angliában és Németországban. Sok évet töltött Münchenben a Rádiózenekar élén, most pedig Drezdában a világ egyik legjobb szimfonikus együttese, a Sächsische Staatskapelle élén áll. Nyilvánvalóan vannak repertoárbeli különbségek angliai és németországi munkájában, de erősen különböző zenekari hagyományokról is szó van. Mit jelent mindez a mindennapi munkájában?

- Ezek nagyon különböző eredetű testületek, a Staatskapelle operazenekar, a Londoni Szimfonikus zenekar nem az, a Staatskapelle óriási hagyományokkal rendelkezik, több száz évre visszanyúlókkal, a londoni zenekar alig száz éves. A londoni szimfonikus zenekar önigazgató, a német zenekarok túlnyomó többsége nem az, a drezdai sem. Drezdába a hagyomány miatt szeretek járni, a Staatskapelle fantasztikusan játszik, kiváltképp Mozartot, és általában: a klasszikusokat és Strausst. Velük szemben a bajor zenekar az amerikaiakra emlékeztet, ahol jobbnál jobb, virtuóz képességű hangszeresek ülnek a világ minden tájáról, igazi nemzetközi együttes. A Londoni Szimfonikus Zenekar sokat változott. Sokáig afféle ódivatú, exkluzív, zárt férfiklub volt, egy ideje azonban nőket is fölvesz soraiba, akik nagyon tudnak zenélni, finoman és rugalmasan muzsikálnak. A mostani a legjobb keverék, ami csak lehetséges. Nemcsak az egyik legjobb zenekar, amellyel valaha is dolgom volt, hanem a legkedvesebb is.

- A hangverseny-repertoár alapművein túl az ön figyelme mindig kiterjedt olyan szerzőkre is, akiket mások kevésbé vezényeltek. Berlioz, Sibelius, Elgar és még sokan mások tartoznak ide. Miért éppen ők?

- S miért éppen Mahler? Én mindig is előszeretettel választottam olyan szerzőket, akiknek a műveit elhanyagolták. Régen senki sem játszotta Berlioz műveit. A kontinensen senki sem ismerte Sibeliust. Ez nem jelenti, hogy ne szeretném a sokat játszott szerzőket, de a repertoár oly nagy, az ember folyvást talál benne olyasmit, ami számára új. Azelőtt szinte sosem vezényeltem Csajkovszkij 4. szimfóniáját, most pedig nagy késéssel rátaláltam. Meg kell mondanom, nagyon nehéz darab. Rendkívül bonyolult. Vagy itt van Dvořák, nem sokan tartják repertoáron. Most játszottuk a 6. szimfóniáját. Ezt egyáltalán nem is ismerik az emberek. Meg tudná mondani valaki, hogy miért? Gyönyörű zene. Egyáltalán, Dvořák a zenetörténet egyik legrokonszenvesebb alakja.

- Mifelénk - alighanem egész Közép-Európában - hagyományosan zárt a repertoár, csupán az utolsó évek fejleménye, hogy a zenekarok korábban ismeretlen területeket kezdenek meghódítani.

- Igen, nézze meg, mit játszanak Közép-Európában: Mahlert, Brucknert és természetesen Beethovent, Haydnt már nem nagyon, Mozartot sem túl sokat. De ezekhez a komponistákhoz képest olyan sok szerzőt nem játszanak! Sibelius például az egyik legfigyelemreméltóbb elme volt a zenében. Vagy itt van Elgar, akit méltatlanul nem vesznek észre. Imádom Regert, és nem értem, miért nem adják elő gyakrabban a Hiller-variációkat. Úgyhogy az én számomra kimondottan vonzó feladat olyasmit vezényelni, amit mások nem szoktak. Amikor például New Yorkba megyek, mindig megkérdezem, mi az, amit nem játszottak utóbbi tíz évben. A zenekarnak is érdekessé akarom tenni a munkát. Mert semmi értelme sincs annak, hogy valaki odamenjen, és ugyanazt csinálja velük, amit mások.

- Rendre újra rögzíti azokat a darabokat, amelyeket korábbról ismerünk az ön vezényletével. Korábbi nagysikerű Berlioz-felvételei után most egymást érik az újak. Vajon a hanglemezpiacon való jelenlét és az üzleti megfontolások mellett mi az oka, hogy elkészítik ezeket az új lemezeket? A régi felvételekkel elégedetlen?

- Ezek főként abban különböznek a korábbiaktól, hogy koncerteket rögzítenek. És egy hangverseny összehasonlíthatatlanul izgalmasabb egy stúdiófelvételnél. Sokkal több feszültség van benne. Lehet, hogy nem olyan tökéletes, de tele van élettel. Mai fejemmel úgy gondolom, hogy egy stúdiófelvétel nagyon megerőltető. Egy koncertfelvételhez persze megfelelően jó zenekar kell, de például ez a zenekar ilyen.

Mitsuko Uchida

- Internetes honlapján azt olvasom, hogy 1948-ban született Tokióban, és egészen kis gyermekként kezdett zongorázni. Ma ebben semmi meglepőt nem találnánk, hiszen közismert a japánok vonzalma az európai zene iránt. Kellő ismeretek híján azonban az embernek nagyon homályos elképzelései vannak a háború utáni évek Japánjáról. Milyen volt az a légkör, amelyben önt rabul ejtette a zongora és az európai zene?

- Arról, hogy milyen volt a légkör, nem tudok beszámolni, csak a magam történetét mondhatom el. Azért kezdtem zongorázni, mert apámnak fixa ideája volt, hogy nekem zongoráznom kell. Ő Németországban töltötte diákéveit, később a külügyminisztériumban dolgozott, a harmincas évektől egészen a háború végéig Berlinben volt, a japán követségen. Mindvégig eljárt a Filharmónia koncertjeire és az operába. Hallott mindenkit: Furtwänglert, Klemperert, Bruno Waltert, az egészen fiatal Karajant, Toscaninit, a kor összes nagy karmesterét. Ebből származhatott az a rögeszméje, hogy mindhárom gyermekéből zongoristát faragjon. Házi koncertekről álmodott. Én voltam a legkisebb, úgyhogy mire elkezdtem zenét tanulni, egy pianínó volt már a háznál. Mindazonáltal nem mondanám, hogy zene vett volna körül bennünket. Egészen tizenkét éves koromig, amikor Bécsbe kerültem, mindössze egy fél operát láttam, és két zongorakoncerten voltam. Ez minden. Kaptam zongoraórákat, de a zenéről fogalmam sem volt. Akadt néhány lemezünk, ezeket föl-föltettük, de nem beszéltünk róluk. Apám szinte sosem beszélt vagy játszott velünk. Szombat-vasárnap nem vitt bennünket sehová, nem mesélt róla, milyen volt az, amikor ott, Berlinben Furtwängler, satöbbi. Mi, gyerekek azzal szórakoztunk, hogy kiválasztottunk néhány lemezt, és azokat hallgattuk. Ezek történetesen dalok voltak. A szövegből egy kukkot sem értettünk. Volt egy, amit úgy hívtunk, hogy "Ambrunnenvordemtore", de nem tudtuk, mi az. Egy férfikar adta elő, nem is egészen tisztán. Aztán egy este ott ültem Dietrich Fischer-Dieskau dalestjén, a Téli utazás volt műsoron, és egyszer csak megszólalt a mi dalunk. Volt egy másik lemezünk is, Lotte Lehmann énekelte rajta, hogy "Ich grolle nicht". Fogalmam sem volt, hogy ki az a Lotte Lehmann, és ki az a Schumann, és hogy az énekesnő mit énekel. Aztán Bécsbe kerültem, ott voltak a jobbnál jobb hangversenyek, az opera és minden egyéb. Szóval azt, hogy muzsikus lettem, nem a háború utáni évek Japánjának, hanem Európának, mindenekelőtt Bécsnek köszönhetem. Japánban nem lett volna belőlem zenész.

- Mit gondol muzsikus személyiségének összetevőiről? Teljesen európai zenésznek tartja magát, vagy Japán is formálta?

- Igen is meg nem is. Az ember nem független az anyanyelvétől, a családtól, amelyben fölnőtt, a szüleitől, azoktól az eszményektől, amelyeket a szülei belétápláltak. Ezek máig megvannak bennem, és biztosan meg is maradnak, működnek az ember tudattalanjában, de zenei szempontból engem Japán oly kevéssé alakított, hogy zenészként a legkevésbé sem mondanám magam japánnak.

- Nem kényeztetett el bennünket, magyar hangverseny-látogatókat a koncertjeivel: mindössze lemezeit ismerhetjük, és ezek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ön érdeklődésének homlokterében Mozart, Schubert és Beethoven áll. Nyilván van némi különbség a lemezre játszott és a hangversenyen megszólaltatott szerzők személye között.

- Azért van egy Schoenberg-lemezem is, kérem, azt se feledje el! Már csak azért sem, mert repertoáromnak nagyon fontos része a második bécsi iskola. Azelőtt nagyon sok Chopint játszottam, fiatalkoromban Debussyt és Ravelt is, de ezek a szerzők most kevésbé foglalkoztatnak, Schumann annál inkább. Elmondhatom, hogy a német zeneszerzők mostanság nagyon aktívak az életemben. Mindez azonban gyorsan és gyakran változik. Jövőre például egy sor olyan hangversenyen játszom, amelyen Schubert kései szonátái szólalnak meg Schumann műveinek társaságában, majd lesz egy sorozatom, ahol először játszom majd együtt Bachot és Kurtágot: a Kunst der Fuge és a Játékok darabjait.

- Ez eléggé a levegőben van, hiszen Kurtág maga is így játssza a saját zenéjét.

- Tőle vettem az ötletet, nagyon szeretem azt a lemezt, amelyet Mártával készített, és koncerten is hallottam őket. Nagy tisztelője vagyok Kurtágnak, meg persze más magyaroknak is, Bartók például számomra az egyik legfontosabb 20. századi mester. Ő lélekből szól. Az egész 20. század nagyon nehezen áttekinthető, szinte kaotikus, és ebben az összevisszaságban Bartók olyan szerző, aki zenéjével az emberi lélek mélységeit tudja kifejezni. Nagyon ritka dolog ez a 20. században. Csodálattal hallgatom Ligeti néhány darabját is, de igazán közel Kurtág áll hozzám, akinek a zenéjét személyesnek, ugyanakkor titokzatosnak érzem.

- Budapesten egy Mozart-zongoraversenyben hallhatjuk. Ha az ember meghallgatja az ötven-hatvan évvel ezelőtti előadók lemezeit, meg a maiakat, látnivaló, hogy a Mozart-játék stílusa óriási változáson ment keresztül. Mit gondol ezekről a tendenciákról?

- Nem tudom, a tendenciák is állandóan változnak. Vannak hosszabb és rövidebb életűek, sőt kérészéletűek is, ezek nem érdekelnek. Az viszont nagyon is, hogyan szólnak ezek a művek régi hangszereken. A Steinway, meg még két Steinway, meg a Bösendorfer mellett nekem magamnak is van egy régi tafelklavierom, meg egy kópiám egy 1795-ös Walter fortepianóról, amelyen nagyon szeretek játszani. Egyáltalán, imádom a régi hangszereket, és bárhová eljutok, nem hagyom ki, hogy meg ne nézzem vagy ki ne próbáljam az ottani régi hangszereket.

- Közönség előtt is játszik rajtuk?

- Ritkán, mert ahhoz megfelelően kis teremre van szükség. Képzelje el, hogyan szólna egy ilyen nagy hangszer ebben a hatalmas teremben! A bécsi Brahms-Saalban is csak akkor lehetne régi hangszeren játszani, ha a hangszert a terem közepén állítanák föl.

- Tudom, hogy az ön művészi pályáján kivételes szerepet játszik néhány nagy öreg. Kurt Sanderlinggel például roppant szoros kapcsolatban állt.

- Kurt Sanderlingnek különleges státusza van az életemben. Tizennyolc éven át rendszeresen játszottunk együtt, minden karmester közül vele a legtöbbet. Azon a koncerten is én voltam a szólista, amelyen Sanderling nyolcvankilenc és fél évesen elbúcsúzott a koncertezéstől. Nem lehet szavakba önteni, hogy muzsikusként mit jelentett nekem. Mint ember is nagyon fontos volt, de az ő egész élete a zene jegyében telt. Mindvégig a nagy mesterek szolgálatában állt. Nagyon komolyan, nagyon becsületesen dolgozott, de hogy honnan jött a lényeg, nem tudom. Valahonnan. Talán föntről. Ő mindig azt mondja, hogy valahonnan föntről jön a segítség. De sosem várta meg, anélkül is mindig mindent a legjobb tudása szerint csinált. Persze nem szabad róla múlt időben beszélnünk, hiszen készülünk a kilencvenötödik születésnapi koncertjére. Aztán majd a századikra. Aztán vannak még azok a karmesterek, akik nem ilyen meghatározók, de akikkel azért sokat dolgoztam: Jeffrey Tate-et kell megemlítenem, akivel a Mozart-zongoraversenyeket vettem lemezre. Boulezzal 20. századi repertoárt játszottam, és ebbe a sorba illesztem Colin Davist, akivel ugyancsak sokat dolgozom, és aki - ahogy telnek az évek -, egyre szabadabb és nagyobb mester. Huszonkét éve játszottam vele először. Nagyon jó koncert volt, de Sir Colin azóta még felszabadultabban muzsikál, és ma már csak igazán esszenciális dolgok kerülnek ki a keze alól.

- Vajon miért van, hogy amikor az ilyen jelzőket használjuk, mint az esszenciális, olyan gyakran fordulunk a múltba? Nem lehet, hogy arról van szó csupán, hogy az emlékezetünk a jelentőset őrzi meg?

- Nem tudom. Annyi mindent mondanak arról, hogy régen bezzeg a hangszerek is jobbak voltak, és a muzsikálás mélyebb. Ugyan, kérem! Mindig is akadtak olyanok, akik esszenciális dolgokat mondtak, és mások, akik nem. Az előbbieket kell megtalálnunk. Engem nem érdekel a koncertélet üzleti része. Semmi közöm hozzá. Én a magam embereit keresem. Amikor Bécsben tanultam, egyetlen Mozart-zongoristát sem hallottam. Meg voltam győződve, hogy valami baj van velem, nem vagyok elég muzikális. Aztán hallottam Karajan operavezényléseit, azok tetszettek, de a Beethoven-szimfóniatolmácsolásai hidegen hagytak. Azt gondoltam, valami nagy baj van, hogy ez nem tetszik. Az első koncert, amely igazán megrendített, Wilhelm Kempff Schubert-estje volt. Akkorra már tizenhat éves voltam. Azon az estén még sírtam is. Azt gondoltam, ha ezt a zenét ilyen gyönyörűen el lehet játszani zongorán, akkor megéri foglalkozni vele. Később nagyon jó zongoristákat hallottam még, de azokat, akik igazán hatással voltak rám: Schnabelt, Fischert és Cortot-t már csak lemezről ismerhettem. Azóta is rengeteg zongoristát hallottam, csodálatos élményeim voltak, néhány csillagóra is, de senkitől nem tanultam annyit, mint tőlük. Aztán - ha a további nagy hatásokat kérdezi - meg kell említenem Szigeti Józsefet, akit imádok. Imádom, ahogy élt, ahogy muzsikált, amilyen volt, ahogy gondolkodott. Azt hiszem, mindenki közül ő áll a legközelebb hozzám. Nagyon nagyra becsülöm még Casalst, a legnagyobb muzsikusok egyike volt, senki úgy nem játszik a hangszerén, ahogy ő tette, csodálom Furtwänglert, a Busch Kvartettet. Ők voltak rám talán a legnagyobb hatással. Csupa olyan muzsikus, aki már nem élt, amikor én megismerkedtem a művészetével. De Szigeti az, akinek esetében sajnálom, hogy nem akkor élt, amikor zenélhettem volna vele. Persze ma is rengeteg olyan muzsikus akad, akivel jó zenélnem. Csak meg kell őket találni. Egyébként ebben is érzek némi változást. Régebben nagyon érdekeltek az előadók, mostanában egyre inkább a zeneszerzők érdekelnek.

- Gyakorló művészként nyilván más füllel hallgatja kollégái játékát, mint a zenebolond laikus. Kiket hallgat? És lemezről vagy koncerten?

- Élő kollégák lemezeit nemigen veszem meg. Őket koncerten szoktam meghallgatni. Ott viszont tényleg meghallgatom őket. Én ugyanis egyike vagyok azon kevés muzsikusnak, akik hangversenyre járnak. Van rá időm, ugyanis évi ötven hangversenynél nem vállalok többet. Ezek között értelemszerűen még kevesebb a zenekari hangverseny. És mivel én tényleg csak a legjobb karmesterekkel szoktam föllépni, szeretek beülni a második részre. A zenekari művészek nem is igen értik, mindig megkérdezik, hogy mit keresek ott, hiszen a legtöbb szólista hazamegy a szünet után. Nekem a koncert nagyon sokat jelent. Az ember ott van, amikor a rendkívüli pillanat megszületik.