- Az egyéniségéből következik, hogy nemigen keresi a reflektorfényt, inkább a háttérbe húzódik? Holott ezen a pályán is hírrel viseltetnek a hadakozások.

- Nem szeretek hadakozni, máshol sem, még jó ügyért is nehezen. Az igaz, hogy hullámzó, mennyit koncertezik az ember, és talán ettől is függ, hogy mennyire forog a neve. Például szóló zongoraestem Budapesten elég régen volt már. Ennek leginkább személyes oka van. Közte az is, hogy mostanában a tanítás hangsúlyosabb az életemben, mint a koncertezés.

- Szándékosan?

- Így alakult. De azért nyilván az én választásom folytán is.

- Ha már a választásoknál tartunk, kezdjük az elején. Hogyan és mikor lépett be az életébe a zene?

- Beleszülettem. Édesapám magát botfülűnek mondta, ami egy kicsit igaz is volt, de édesanyám a Budapesti Kórusban énekelt, János-passiót, különböző oratóriumokat. Ott volt Bartók búcsúkoncertjén. Én ebben a közegben nőttem fel, kisgyerekként a Kékszakállút hallgattam. Mind a négy idősebb testvérem zenélt, én ötéves koromban hallás után játszottam több mint száz dallamot, a magam módján komponáltam, és ebből következett, hogy a szokásosnál egy kicsit korábban, hatévesen kezdtem el zongorázni tanulni.

- Azért ebből még nem következett, hogy ezt a pályát is választja.

- Tizenegy éves koromban felvételiztem a Zeneakadémia előkészítő tagozatára. Egy ilyen korú gyerek még nem döntheti el, merre menjen, így ezt a döntést a szüleim vállalták magukra. Elég nehezen hozták meg, de azt hiszem, ez így volt helyes.

- Akkoriban mit érzett ezzel kapcsolatban?

- Fegyelmezett, szigorú családban nőttem fel, kötelességtudásra neveltek, úgyhogy nem lázadoztam. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy sokat szenvedtem, de, mondjuk, sokat sírtam az Akadémián az első időben. Rados Ferenchez kerültem: nehéz volt. Az otthonról hozott maximalizmus Rados tanár úr magas mércéjével párosult. Sokszor úgy éreztem, nem tudok megfelelni az elvárásoknak.

- Megfordult a fejében, ha nagyobb lesz, hátat fordít a zongorának?

- Nem, az soha. Zeneirodalom-tanárom Földes Imre volt, aki lelkesedésével rendkívüli módon felkeltette kíváncsiságunkat, érdeklődésünket nemcsak a zene, hanem az általános műveltség területén is.

- Ma, felnőtt fejjel hálás a szüleinek, hogy így alakult?

- Mindenképpen. Csak azt az egyet sajnálom, hogy az általános iskola ötödik osztályától négy évig magántanuló voltam. Nem szoktam meg a közösséget, nem tanultam meg, hogyan kell másokkal kapcsolatot teremteni: ez nyomot hagyott bennem egész életemre. Ma már szinte tiltanám a magántanulóságot. Nincs annyi haszna, mint amennyi kárt okoz az ember későbbi kapcsolatai alakulásában. Bár szokás azt mondani, milyen csodálatos egyedül a csúcson, milyen szép onnan a kilátás. De nagyon ritka a levegő.

- Rados Ferencet említette, de tanára volt Kadosa Pál és Kurtág György is. Különböző zenészegyéniségek. Melyiküktől mit kapott?

- Ezt nehéz különválasztani. Kadosa tanár úrnak én voltam az egyik utolsó növendéke, úgy tudom, utoljára az én diplomakoncertemre jött be a Zeneakadémia épületébe. Egyáltalán nem zongorázott már, és mégis elképesztően sokat kaptam tőle. Elsősorban szemléletmódban. Ma is emlékszem, az egyik Bach-prelúdiumban megjelölt egy hangot, hogy az ott rossz volt. Attól, hogy azt az egy hangot megjelölte, az ember kénytelen volt végiggondolni az összeset. Hiszen sohasem egyetlen hangról, hanem a hangok viszonyáról volt szó. De ugyanezt el tudom mondani Kurtág Györgyről is. Egyszer három hanggal foglalkoztunk fél órán át. És mellettük mindenképpen megemlíteném Amadeus Webersinkét, akitől Németországban tanultam. Ő, aki az első Bach-verseny győztese volt, különösen Bachhal kapcsolatban nagyon sok mindenre kinyitotta a fülemet. Most is emlékszem, a legelső alkalommal Bach B-dúr partitáját játszottam, és egy teljes óra alatt mindössze az első négy ütemig jutottunk el. Minden szólam minden egyes hangjáról elmondta, hogy milyen, és miért olyan. És az után a négy ütem után természetesen az ember tovább folytatta a vizsgálódást az egész darabon át. Tehát a tanáraim által valami elképesztő, a gyökerekig hatoló mélységet ismertem meg: más-más megvilágításban, de a zene szinte feneketlen gazdagságát tudták megmutatni. És ha már itt tartunk, semmiképpen sem szeretnék megfeledkezni az első zongoratanárnőmről, Arató Szilviáról, akinek szerető gondoskodása, játékos tanítása a zenélés örömére tanított meg.

- Kurtággal később szorosabb munkakapcsolatba is került…

- Igen. Sőt egyszer, mintegy őt helyettesítve, Kurtág Mártával négykezesezhettem, miközben ő "tanított" bennünket. Akkor is, akárcsak korábban, a kamarazene-óráin is azt éreztem, hogy Kurtág valósággal átformálja az embert. Ő maga és a darabjai is hihetetlenül intenzív jelenlétet követelnek.

- Másfajta zenei gondolkodást igényel?

- Remélem, nem, mert azt gondolom, minden zenéhez így kellene viszonyulni. Mozart is teljes jelenlétet követel.

- Ön játszik Mozartot is, és Kurtágot is. Sokak számára ez két külön világ. Nem is értik, hogy aki Mozartot szereti, hogyan szeretheti Kurtágot is.

- Aki valamit nem szeret, azt valószínűleg nem ismeri eléggé. Csak amit ismerek, azt szerethetem. És csak az értheti igazán Kurtágot, aki jól ismeri Mozartot is. Annak a személyes erőnek, meggyőződésnek a hatására, ami Kurtágból sugárzott és sugárzik, az ember kezd másként viszonyulni a teljes zeneirodalomhoz, általában a zenéhez is. A mai napig emlékszem, hogyan tanított Brahmsot vagy Beethovent. Felejthetetlen számomra, amikor a Kafka-töredékek próbáján a saját darabja kapcsán gyakran Mahlerre, Brahmsra és különféle más zeneszerzőkre hivatkozott. Ezért én nem is tudom szétválasztani egymástól, mondjuk, Kurtágot és Mozartot. Ezek nem elválasztható minőségek. Aki nem veszi észre a zene fejlődésének folyamatosságát, annak ezt talán nehéz megérteni. De az már esetleg Bartóknál is megáll.

- Akkor talán fölösleges megkérdeznem, van-e olyan korszaka ennek a történetnek, olyan szerző, vagy olyan mű, akit, illetve amit minden másnál szívesebben játszik vagy jobban szeret?

- Nem, ma nincs ilyen. Fiatal koromban lelkes híve, szinte apostola voltam a kortárs zenének, nagyon érdekelt. Ez mostanra kicsit már megkopott. Annak ellenére, hogy több kortárs zenei lemezen működtem közre, és Csalog Gáborral nemrégiben Kurtág-négykezeseket vettünk fel, ez ma már nem annyira központi része az életemnek. Mégis, egyre inkább azt kezdem látni, hogy az a zenei közeg, amelyben élek és tanítok, a Bachtól a 20. század első feléig terjedő szelet, a zene egészének nagyon szűk világa.

- Hogy lehetne ezen tágítani?

- Nehéz kérdés. Néha úgy érzem, nem is biztos, hogy a tágításban az időbeliség a legfontosabb. Bár nem vagyok szakértője, de nagyon szeretem tanítani Philipp Emanuel Bachot - többször játszottam is a műveit. Elképesztő frissesség árad belőlük. Jó lenne ezzel a frissességgel hallgatni, tanítani, játszani, újrateremteni a vizsgákon sokszor megkopott műveket is.

- És előre? A 21. század felé előretekintve?

- Bár olyan nagyon nem ismerem, hogy manapság milyen zenék születnek, úgy gondolom, a legnagyobb nehézség az, hogy a mostaniak befogadásához minden eddigit ismerni kell. Egyre nagyobb teherként nyomja az embert a múlt. Én például, ha felvételeket gyűjthetnék, csak egyre régebbieket szeretnék gyűjteni. Valamiféle szakadék tátong a kortárs zeneszerzők, előadók és a közönség között. Megszűnt az az egységesebb világ, az a szoros kapcsolat, amelyben a zeneszerző játszotta saját darabjait kortársainak. Bár mostanában mintha újra elindulna valami ezen az úton. De nem csak zeneszerző, előadóművész és közönség vált külön, hanem maga az előadóművészet is egyre inkább specializálódik. Egyesek csak bizonyos zeneszerzőkre, sőt lassan egy-egy zeneszerzői életmű bizonyos területére, korszakára és annak megfelelő ilyen vagy olyan hangszerekre fokuszálnak. Nem biztos, hogy ez a legjobb irány.

- Mennyire lehet látni, hogy milyen irányban fejlődik az úgynevezett komolyzene?

- Rossz irányban. Sok nagyon fontos dolog elfelejtődik, és nem fontosak kerülnek előtérbe.

- Melyek a nagyon fontos és a nem fontos dolgok?

- Fontosak lennének a szavakban nem megfogalmazható és digitálisan sem meghatározható különbségek, az egészen finom, árnyalatnyi, aránybeli szépségek. Ezek kiveszőben vannak. Helyettük elképesztően éles reflektorfények és erős árnyékok, harsányság és nagyon éles kontrasztok kerülnek előtérbe, nem pedig egy napsütés nélkül is rendkívül gazdag, árnyalt világ.

- Már rég nem a tanulóévekről, hanem arról beszélünk, ami mindabból kikristályosodott. Az egykori tanulóból szenvedélyes, elkötelezett tanár lett. Tanított a kecskeméti Kodály Iskolában, a Semmelweis utcai tanárképzőn, ma pedig a Zeneakadémia zongora tanszakán. Mi az, amit a tanításban a legfontosabbnak tart?

- Egy kicsit visszasírom a középiskolai tanítást, mert azt érzem, hogy tizennégy és tizennyolc éves kor között elképesztő változások mehetnek végbe az emberben. Némelyik gyerek úgy jön oda, hogy alig ismer valamit a zenéből, a világból, és szinte önálló emberként kell kikerülnie. Ehhez képest nem azt mondom, hogy rossz itt, a Főiskolán tanítani, ahol a legtehetségesebb gyerekek vannak, mert nagyon jó, csak itt igazi változást már nehezen lehet elérni. A hozott készségeket lehet kibontakoztatni. Persze ez sem kevés.

- Mi ebben a munkában a legfontosabb? A hangszeres tudás átadása, a személyiség fejlesztése, a zene és a zenélés tanítása?

- Ezeknek az egyensúlya. Meg hogy az ember kitalálja, kinél mi a legfontosabb. Egy japán növendékem most éppen Liszt Haláltáncát játssza. Sokat kellett neki mesélnem a Dies irae dallamáról, szövegéről, a kereszténység és a halál kapcsolatáról. Minden kultúrának köze van a halálhoz, csak nekem jobban kellene ismerni a japán vallásos gondolkodást is ahhoz, hogy tudjam, az ő számára hol a kulcs.

- Milyen nemzetiségű növendékei vannak?

- Mexikói, japán, spanyol, görög, tavaly volt egy francia. Mind más egy kicsit. Közben meg egyre globalizáltabb világban élünk, ezért egyre több a hasonlóság is, és a hiányosságok is hasonlók. Tehát lassanként megtörténhet, hogy egy görög növendéknek is ugyanazokat a dolgokat kell elmondani, mint egy koreainak vagy magyarnak.

- Melyek a hiányosságok?

- Leginkább a zene anyanyelvi szintű ismerete és használata. Egy nyelvet leginkább akkor lehet megtanulni, ha az ember ott él, ahol ezt a nyelvet beszélik, és ő is azt beszéli, mert oda született. Könyvből is meg lehet tanulni egy nyelvet, de az azért egészen más. Ugyanígy a zene finom törvényszerűségei inkább csak egy ilyen benne éléssel működhetnének, és ezek nehezen sajátíthatók el, nehezen fogalmazhatók meg. Azt próbálom meg átadni, amit én is tanultam: hogyan lehet a dolgok mélyére ásni, az összefüggéseket jobban megérteni. Van, akinek mindent el kell mondani, mert semmiről nem tud semmit. Aztán akad olyan is, akit nem is annyira a zenében, hanem inkább az önmagával való viszonyában, az önbizalom formálásában kellene segíteni, ami nekem sem könnyű. Talán ez a legnehezebb.

- De saját önbizalmával nincsen baja?

- Lehet, hogy azzal is van.

- Hogyan tud az ember sikeres művészeket nevelni, ha maga sem tudja, mi a magabiztos siker receptje?

- Nem ez a célom. Én nem arra készítem fel őket, hogy sikeres művészek legyenek. A felsőoktatási törvényben volt egy olyan mondat, hogy piacképes szakembereket kell kinevelni. Nem hiszem, hogy ez lenne a célom. Hogy a hallgatók minél nagyobb mélységben kerüljenek kapcsolatba a zenével, azt nagyon fontosnak érzem. De hogy ez kell-e a világnak vagy nem, azzal én nem szoktam törődni. Ez nem az én dolgom. Sem zongoraművészként, sem tanárként.

- Elégedett azzal, amit elért?

- Remélem, hogy nem.

- Mivel nem?

- Valószínűleg többet kellene egyedül játszanom. Nem mintha a kamarazenélés műfaja nem lenne csodálatos. Elképesztően izgalmas megtalálni a közös nevezőt. Mindig is nagyon szerettem vitákban a békítő szerepét, amikor az egyik igent mond, a másik nemet, miközben mindkettő ugyanarról beszél, vagyis a céljuk ugyanaz. Az is nagy élmény: olyanokkal zongorázni, akiknek hatására az ember képes feladni a saját biztosnak vélt álláspontját. És nekem megadattak az ilyen kiváló partnerek. De talán éppen ezért. Amikor velük játszom, tudok kihez, mihez viszonyítani. Elképesztő vonzása van annak a minőségnek, amit az ember akkor érez, amikor például Perényi Miklóssal zenélhet együtt. Hihetetlenül inspiráló, hogy abba miként tudok belesimulni. Ha egyedül van az ember, akkor ezek a támaszok nincsenek meg, akkor ezt az egész viszonyítási rendszert magának kell megteremtenie.

- Ha vágyik rá, hogy ebben többször kipróbálja magát, miért nem teszi?

- Lusta is vagyok talán. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ha most felkérnének, elvállalnám-e. Nem tudom biztosan, hogy igent mondanék-e.

- Miért?

- Mert nem tudom, belefér-e az életembe. Régebben is évente egy szólókoncertet játszottam, nem hiszem, hogy ennél többre képes lennék. Ahhoz az évi egyhez is nagyon sok idő kellene. Sok-sok gyakorlás. Nem biztos, hogy a tanítás és négy gyerek mellett ezt meg tudnám oldani.

- Egyáltalán belefér bármi egyéb az életébe?

- Most éppen heti huszonnyolc órában tanítok, miközben otthon a negyedik gyermekem most fél éves. Ez eléggé meghatározza az ember életét. Ez a két súlypont: a gyerekek és a zene. Vagy inkább a család és a zene. Persze jó lenne mindent ismerni és olvasni. Még nem jutottam el a Van Gogh-kiállításra, de otthon elővettem a Van Gogh-kötetet és átlapozgattam a reprodukciókat. Persze azért más lenne ezt a valóságban is látni.

- Hallgat-e zenét csak passzióból?

- Nagyon keveset. Egyre inkább eljátszani, mint hallgatni szeretem a zenét. Bármilyen zenét: vonósnégyestől szimfóniáig bármit. Valahol azt olvastam, milyen szép dolog, hogy valaki nézi a partitúrát, miközben zenét hallgat. Mire a másik azt mondja, milyen szép, hogy már nem is nézi a partitúrát, és úgy is hallja! Egy kotta számomra is gyakran nagyobb élmény, mint a zenehallgatás. Ha olvasom, úgy képzelhetem el, ahogy én akarom. Bár valamelyik nap betévedtem a nagyterembe, ahol éppen Kocsis Zoltán próbált a főiskolai zenekarral, és szinte odaszögezett a székhez, annyira jó volt hallgatni!

- Mit gondol, zenész lesz a gyerekeiből is?

- A feleségem is muzsikus, zongorista, és a gyerekeim - a nyolc, a tizenkét és a tizennégy éves - úgy látszik, örökölték ezt a hajlamot, tehetségesek. De azért abban a kérdésben, hogy zenei pályára menjenek-e vagy sem, a zenetanáraikkal ellentétben mi, szülők, inkább a fék szerepét töltjük be. Ez a pálya nagyon sok kitartó munkát igényel, őket meg annyi más dolog is érdekli, és ez így van jól. Nem beszélve arról, milyen megélhetést ad ma a művészi pálya. Nem biztos, hogy ezt erőltetni kell. Meglátjuk, mit hoz a jövő. Én azt gondolom, egy távoli csillag kijelöli az embernek az irányt, amerre mennie kell, neki elég mindig az előtte levő néhány lépéssel foglalkoznia.