A "félig tele a pohár" szemlélet helyett kesergőre is hangolhatnám beszámolómat: akkor a fennmaradó nyolcvan százalék alapján az európai komponált zene magyarországi végnapjairól, a teljes kiúttalanságról, a múltba fordulás görcsös szerencsétlenkedéséről, a dilettantizmus megnyilvánulási fórumot követelő, önkritikátlan felbuzdulásáról kellene tudósítanom. Utóbbiról természetesen düh és felháborodás nélkül, hiszen ennek a sorozatnak lényeges szerkesztői elve, hogy itt bárki megmutatkozhat, bárki lehet zeneszerző, senkinek sem kell tartani a szerkesztői szigortól; ha a mű az adott körülmények között előadható - azaz a helyszín adottságainak megfelelő kamarazenei alkotás -, akkor szabad a vásár. Így a dilettáns, bár erről nyilván nem tud, ellátja közszolgálati hivatását, és önkéntelenül is megágyaz a kimagasló művésznek, megteremti a jelentéktelenség világát, amelyből a jelentős oly magától értődően emelkedik ki, hogy azt még futólag is felismerheti a gyanútlan hallgató. Ideális állapot, melyet a hagyományos koncertrepertoár szinte soha, a kortárs zenei koncertek pedig csak ritkán idéznek elő.

Az alábbi recenzióban képtelenség lenne valamennyi előadót név szerint is említeni, így csak az értékesebb interpretációs teljesítményeket nevesítem, fájó szívvel mondva le az ellenkező oldalon tüsténkedő felelőtlenek megnevezéséről. Az elhangzott műveket műfajuk szerint csoportosítva tárgyalom, szubjektív kiemeléseim remélhetőleg egyértelművé teszik, hogy mely művek kerülnek be az én "válogatottamba".

Idén három dalciklust hallhattunk. FE- KETE GYULA (Elasztikus dalok - Nagy Gabriella verseire), SZIGETI ISTVÁN (Dalok) és DUBROVAY LÁSZLÓ (Gyöngykoszorú - dalciklus József Attila verseire) a klasszikus, zongorakíséretes lied hagyományához kapcsolódtak. Szigeti hat szöveget (Maurice Scève, Heinrich Heine, Giosuè Carducci, Johann Wolfgang Goethe, Robert Burns, valamint zárásként egy Ave Maria) fűzött össze, nem biztos, hogy a ciklusformálás igényével, bár a megzenésítés technikája mégiscsak erre utalt. Szorgalmasan jegyzetelve felírtam magamnak, hogy az énekesnőnek a szólam helyenként túl mély, máshol nagyobb fürgeséget igényelne, a Goethe-dalban pedig azt, hogy nem neki való. Aztán végül banális dolog derült ki: nem tudja a dalokat. Furcsa helyzet, mert ha így van, Szigeti kompozícióiról annak dacára alakult ki bennem meglehetősen határozott vélemény, hogy azok igazából nem is hangoztak el. A zongoraletét ugyanis a maga barokkos allúzióival, motorikus, fugatós felületeivel újra és újra az invenció korlátairól árulkodott. Dubrovay dalciklusa jó előadásban hangzott el, a szerző újabb (vagy régebbi?) stílusáról megállapíthatjuk, hogy melodikus tehetsége a kísérletezéssel eltöltött évtizedek alatt nem szunnyadt el örökre, de mintha a melódia szárnyaltatásának igénye bénítaná kreativitását. Nem így a Fekete Gyuláét, a szerző valósággal lubickol az ismerős vagy ismerősnek ható fordulatok között. Fekete vadászik a jó szövegre, nem antológiákból, klasszikusok szöveggyűjteményéből, XY összes verseiből válogat, és nem hatódik meg az irodalomtudományi kánon véleményétől sem. Tudja, hogy a kiválasztott szöveg irodalmi minősége még nem garanciája a jó dalszövegnek. Nagy Gabriella Vállalok bérbe sírni című (ma már fellelhetetlen) kötetéből hatot választott ki - olyan verseket, melyek irodalmi kvalitásuktól függetlenül (e kvalitás felől e sorok írójának egyébként nincsenek kétségei) működőképes dalszövegek. A zene erősíti, poentírozza a verssorokat, és tapintható világot épít köréjük. Az operettes, kuplés hang - melyet Megyesi Zoltán ellenállhatatlanul "hozott"- csak felszín, melyen jólesik ringatózni. Nagy Gabriella viccesen, fájdalmasan pontos szövegei, a mai irodalomban nem egyedülálló nyelvi hétköznapisága és szarkazmusa Fekete zenéje által a felfokozott ambivalencia nehezen kezelhető állapotába sodorhatja a túlérzékeny hallgatót. A jó "bemondások" (slágeríró szakkifejezés), mint például az "Egy kissé csacska a nő úgy hajnaltájt" átmenetileg elodázhatják ezt az érzésünket. A kötet címadó versének sorait viszont nehéz nem ars poeticának hallani: "Holmi haknira ki sem állnék, / előre zselézett a balhé, / úgyhogy improvizálásra, / hogy töröl, sóhajt, effélék / ne pókerezzen!". Ha pedig sikerül, az bizony keserű pirula. Legalább olyan keserű, mint a ciklus második, Schubert metafizikus magányára emlékeztető dala (Sorban el). S hogy valóban ciklusról van szó, arra mi sem jobb bizonyíték, mint éppen ez a dal, hiszen kontextusából kiragadva legfeljebb csak szomorkás lenne.

A (rendhagyó) dalok közé sorolom ELEK SZILVIA kompozícióját (Két madárének). A zeneszerzőnő két saját versét (vannak kétségeim...) szavalta, a szavalatok között fuvolaszóló hangzott el. Az első rész debussys hangvételével, a második balettzenei ("Röptöm vad tánc" - így a költő) toposzaival bosszantott. KEULER JENŐ is saját versére szerzett zenét (Jelenés), a látomásos költeményt (ezúttal is a szerző szavalt) és az elektroakusztikus kompozíciót felvételről hallgattuk meg. Ismét meg kellett állapítani, hogy a technikai vívmányok - nem csak "nevetséges" első mobiltelefonomra gondolok - rendkívül nagy tempóban avulnak el. Szerencsére a rendhagyó dalos blokkban is akad egy jól sikerül darab, SEREI ZSOLT énekes kamarakompozíciója (Goethe-vonalak). Horváth Mária énekét Tuska Zoltán (hegedű) és Kollár Zsuzsa (zongora) kísérte. Sajnos a német nyelvű szöveg (vagy szövegrészletek?) forrását nem minden esetben tudom megadni, néhány sort ugyan leírtam, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz. (A legtöbbször elhangzó sor - Immer wieder in die Weite - az Ungeduld című vers első sora is lehet.) Az egyetlen hangból (d) kialakított első szakaszban a hegedű és a zongora koppanó hangjai teremtik meg a dal egyszerre végtelenül tágas és szorongatóan szűk világát, majd egy, az "alaphangról" induló, vágyakozó hegedűdallam vezet át a második részbe. Valamiféle érzelmi, egzisztenciális kitörési kísérlet jellemezheti a következő szakaszt, végül a kompozíció - új Goethe-sorokat idézve - visszahanyatlik a kezdeti állapotba. ("Mein Erbteil wie herrlich, weit und breit; / Die Zeit ist mein Besitz, mein Acker ist die Zeit." - Westostliche Divan) A mű nagy csendet indukál a hallgatóban - türelmetlenül várom a darab teljes szövegének megismerését.

December 13-án néhány kóruskompozíció hangzott el. HOLLÓS MÁTÉ (Két nőikar Tóth Árpád verseire) és SUGÁR MIKLÓS darabjai (Dextera Domini, Ave maris stella) alkalmi művek, KÓSA GÁBOR sok jó ötlettel megírt kórusai (Credo valamint Régi újságok - Weöres Sándor versére) pedig inkább zenei készségfejlesztő játékoknak, kórusetűdöknek tűntek. Anyagukból - harmadára desztillált terjedelemben - tetszetős koncertdarabot lehetne kialakítani.

A koncertsorozat jellegéből adódik, hogy sok zongoradarabbal találkozhattunk. LAKATOS ORSOLYA Schumann betűrejtvénnyel kombinált karaktervariációit idézte meg. A mű (ADA variáció), melyet a szerző tolmácsolásában hallottunk - hátat fordít a jelennek, és maga is idézetté válik. Lakatos light musicja után BÁNLAKY ÁKOS (Moment musical no. 2) már komolykodónak ható, de végül is szalonérzelmeket soroló darabja is csak egyenédességgel szolgált. REMÉNYI ATTILA barbaro hangvételt és lírai epizódokat, töredezett felületeket és pasztelles képkockákat, igeneket és nemeket váltogató darabja (Contrast for my son) elsősorban nem zenei anyagával, hanem arányos rendjével, várakozást keltő dramaturgiai ívével hívta fel magára a figyelmemet. ORBÁN GYÖRGY (részletek a Tavasz című zongoraciklusból) Vivaldi-idézettel érte el ugyanezt. Talán mottóként állt a mostani részbemutató élén - lehet, hogy a teljes ciklusban is mottó lesz, ki tudja -, szerencsére nem álbarokk folytatást, hanem populáris hangvételű tételeket hívott elő a szerzőből, helyenként reminiszcenciaszerűen emlékeztetve Vivaldi slágerére. Hogy mi a funkciója egy slágerkompozíció tovább-slágeresítésének, nem tudom. DRAGONY TÍMEA (Bűvölet) érzelgős szenvedélyessége romantikus zongoratechnikával párosult, a darab a fülledtség utáni vágyakozás kifejeződése, engem hidegen hagyott. GYÖRE ZOLTÁN (Két zongoradarab) gyakorlatilag mindent elmondott kompozíciójának tételcímeivel: Hódolat Czernynek és Népdal etűd. A zongoradarabok mezőnyéből kiemelkedett ILLÉS MÁRTON műve (Torso II). Ligetire emlékeztető, sűrű faktúrájú hangzuhatagok és váratlan, szinte elviselhetetlen hosszúságú csendek állnak össze kompozícióvá. Ihletett, már-már vizionált darabnak tetszik. A címből kiindulva egy márványszobor fennmaradt részletének felfoghatatlan információsűrűsége (a márvány erezete, az anyag szennyeződése, a felület egyenetlenségei) és a hiányzó részletek teljes anyagtalansága, a "nulla információ" közötti feszültség lélegezteti a darabot - az embernek idővel az az érzése támad, hogy a hangzó anyag elemeiből kiegészíthető a csend, és berendezhető hangokkal. Ötlet és kivitelezés tökéletes összhangban áll. Elismerés illeti az előadót, Markus Bellheimet is.

A hangversenyciklus során a négykezes, illetve kétzongorás daraboknak jutott a legnívósabb képviselet. VIDOVSZKY LÁSZLÓ (Kilenc kis Kurtág-köszöntő korál), BÁNKÖVI GYULA (I miseri della montagne lontane) és PÓCS KATALIN (Rétegződések) színvonalas munkákkal jelentkezett. Utóbbi darab pusztán szakmai lelkiismeretességével is kiemelkedett a teljes sorozat átlagából. Nemcsak a kétzongorás "műfaj", hanem az egész koncertfolyam legkiemelkedőbb darabja Vidovszkyé volt. A Kilenc kis Kurtág-köszöntő korált szerzője 10 évvel ezelőtt, az akkor 70 éves Kurtág György tiszteletére írta, a mű kottája nem sokkal később nyomtatásban is megjelent. Bach korálharmonizáló művészetének minden ízében jelen idejű folytatását kell üdvözölnünk ezekben a tételekben, melyeket két fiatal zeneszerző, Dinyés Dániel és Dargay Marcell adott elő. Nehéz szabadulni a gondolattól, de mintha Vidovszky a Kurtág házaspár Bach-zongorázásának eszmeiségét és költőiségét is megkomponálta volna ezekben a tételekben. És persze a Játékokat is. Zenei talált tárgyak katalógusaként is hallgatható a sorozat, fel-felsejlenek Machaut korára emlékeztető fordulatok, érdes orgánumok, valamint hangköztanulmányok (kis- és nagyszekund, tritonusz, kvint). Vidovszky darabjában soha nem lehet azt érzékelni, hogy a zenetörténeti múlt ki lenne aknázva (helyesebb lenne talán kizsákmányolásról beszélni), a zene egyszerűen át van itatva ezzel a múlttal. Az utolsó tétel (Seelen-Bräutigam) lontano-effektusa a legkevesebb eszközzel sejtet sokat. Dinyés és Dargay vállalkozott Bánkövi Gyula kompozíciójának bemutatására is, melyben a szerző a messzeség legalaposabb analízisére vállalkozott. Nagyszerű anyagokra bukkant, izgalmas színeket kevert ki a zongorán, ám miközben minden részletre igyekszik kiterjeszteni elemző arzenálját, elvéti a lényeget. Javára kell írnom, hogy ez csak sokára következik be, a terjengősség érzete szinte csak a darab vége előtt jelentkezik. Készséggel kárhoztatom ezért a befogadói figyelem lankadását. Az általam eddig megismert Bánkövi-darabok közül ez tette rám a legkedvezőbb benyomást.

A nem zongorára írt hangszerszólókból öt szólalt meg. A legelső koncert második darabjaként hangzott el TÓTH ARMAND műve ("Tristan" partita). Ekkor még nem lehetett sejteni, hogy Tóth zeneszerzői hangütése (valamiféle dekoratív retro-design, mely a barokkban találja meg az új idők korszerű stílusát) a hangversenysorozat uralkodó hangvételét készíti elő. A darabot a tárogatóspecialista Kiss Gy. László szólaltatta meg. A barokk szvitek mintáját követő, négytételes szólókompozíció egy stílusgyakorlat színvonalán idézte a kora 18. század hangját, Wagner Trisztánjának szövedékéből pedig egy olyan szálat húzott ki, mely nem sokat árult el magáról a szövetről. Ezek után a hallottakat kénytelen voltam a barokk muzsikáról őrzött emlékeim alapján megítélni, s gyakran úgy találtam, hogy vagy a szerző, vagy a tárogatóspecialista akadozik. BALASSA SÁNDOR darabja (Három tétel gordonkára) pontatlan intonációval hangzott el, annyit mégis sikerült megállapítanom, hogy a mű precíz előadásban sem érintene meg. KAROSI BÁLINT egy kicsit Dubrovayra, egészen kicsit Kurtágra emlékeztető kompozíciójában (Hét töredék szólóklarinétra) hamar túlsúlyba kerültek a hangszertechnikai elemek, ennek ellenére kétségtelen, hogy a szerző rendelkezik melodikus invencióval. S. VARGA JUDIT fuvolaszólója túl tudott lépni a riasztó programcímen (József Attila utolsó hónapja), de kompozíció nem vált belőle. SÁRI JÓZSEF (I mulini di Signa) hangszerválasztása (gitár) meglepett, de nem lepett meg, hogy a gitárszerű és a "sáriszerű" anyagok milyen harmonikusan kapcsolhatók össze. Mennyit jelent az erős, személyes stílus!

Kíséretes műből egyel többet, hatot hallhatott a végig kitartó közönség. SZŐNYI ERZSÉBET üde, vitális, franciás ízlésű és neoklasszikusokat idéző könnyedséggel megírt darabját (Aria e rondeau) Falvai Sándor zongorán, Tihanyi Gellért klarinéton adta elő, a mű szelleméhez illőn, problémátlanul. Néha könnyen összekeverhető az inspiráció a szakmai magabiztossággal, netána rutinnal, ebben a darabban azonban érezhetően jelen volt az inspiráció is. Véletlenül kerülhetett a műsorba BALOGH JÓZSEF zenei tréfája (Brahms goes to Budapest), mely nemigen múlta felül a kereskedelmi televíziók kabaréinak színvonalát. Nagy mesélőkedvről árulkodott NYITRAI LÁSZLÓ műve, a Ballada Eszter ablaka alatt. A fiatal komponista egyszerre több történetbe is belekap. Mégsem több szálon futó epikus művel van dolgunk, a párbeszédes szakaszok dramatizálásával Nyitrai át- meg átlép egy másik műnembe. Számomra úgy tűnt, nála a zenei mondanivaló egyelőre túlnő a lehetőségeken, és a formálási szándék is csak a darab vége felé lesz fontos a szerzőnek. FEHÉR GYÖRGY MIKLÓS (2. Brácsaszonáta - Úton Ithakába) vállalt idézetekkel (és önidézetekkel) átszőtt művéből hiányzott a kovász. Az általam is nagyon kedvelt Kavafisz-vers, mely a mű mottója, nem töltötte be a mottó funkcióját - vagy én értem nagyon másként a verset. RÉKAI IVÁN (Reflexiók - mélyhegedűre és zongorára) és RÓZSA PÁL munkái (Öt rövid darab fuvolára és cimbalomra) nem érintettek meg, azaz fel sem bosszantottak.

Változatos hangszerösszeállítású kamarakompozíciókból érkezett a legtöbb. Szép, eseménydús, beszédes kamaraművet hallhattunk SOÓS ANDRÁS-tól (Elfelejtett melódiák, no. 4). A cimbalom, klarinét, mélyhegedű, gordonka összeállítású együttest a szerző vezényelte. Első hallásra úgy tűnt, a dallamtöredékekből építkező, de egységes zenei folyamattá szándékoltan nem sűrűsödő tétel a nosztalgia hangját szólaltatja meg. Szubjektív megszólalásaikkal a hangszerek arról beszéltek, nincs kollektív emlékezet, és az egyénített emlékképekből nem áll össze a múlt nagy tablója. E benyomásom ellenőrzésének szándékával hallgattam meg újra a művet felvételről, és - nem is oly meglepő módon - ezúttal a kompozíciós munka egységesítő törekvéseire lettem figyelmes. A hangszermonológ-csírák finom szövésű hálóját már nem kizárólag eseménydúsnak, hanem gazdagnak is éreztem. KÖNCZEI ÁRPÁD vonósnégyesre és tárogatóra írt darabja (Transfiguratio) küzdelmes kompozíció, a mű szerkezete első hallásra csikorgónak tűnt, néhány részletének hangzása, az effektusok kombinációi azonban figyelemre méltók voltak, különösen a második tételben. Hitelesnek ható indulatokat közvetített egy makacsul ismétlődő motívummal 3. vonósnégyesének kezdetén SELMECZI GYÖRGY. Valamiféle haragot, dühöt hallottam ki ebből a tételből. A második tétel unisonói, panaszos-gyászos kromatikája, lidérces tánclépései aligha ellensúlyozzák ezt a dühöt, különösen akkor nem, ha kiderül: a vonósnégyesnek itt vége is van.

MÉRÉSZ IGNÁC tökéletes harmóniában él önmagával, számomra ez derült ki szaxofonkvartettjéből (Szonatina négy szaxofonra), melynek pontosan határozta meg műfaját, hangvétele pedig egyetlen ütem idejére sem lépett túl egy kellemesnek ígérkező tafelmusik dimenzióin: a letét legtöbbször könnyed zongoramuzsikára emlékeztetett. JUHÁSZ ENDRE fuvola-fagott- zongora-triója (Excesszus) retorikus darab. Kizárólagos eszköze a kihagyás (hirtelen elhallgatás), ettől - maradva a retorikai hasonlatnál - a mű bántóan affektáló, amit még a grimaszos gesztikulálás is súlyosbít.

A legutóbbi Korunk Zenéje sorozat egyik koncertjéről írva be kellett vallanom, hogy BUJTÁS JÓZSEF művéből egy árva kukkot nem értettem. Mostani darabjára (Varázslat hármasban) éppen ezért nagyon figyeltem, hátha. A hegedű-klarinét-zongora-trió előadóira nem lehetett panasz, a kompozíció mégis olyan benyomást keltett, mint egy statikailag rendben lévő, de teljesen lakhatatlan ház, s nemigen érdekelheti a megrendelőt a mérnöki büszkeség: de legalább nem dől össze. Elsőre feltűnik például, hogy a szerző állandóan a kamarazene idiomatikus írásmódjára hivatkozik, de kamaraérzetünk egyáltalán nincs. Igencsak tisztázatlan a zongora funkciója. Talán continuo, és akkor triószonátával van dolgunk? Mire föl a sok hangzat, ha a műnek nincs harmóniavilága? (Illetve van, de olyan sokféle, hogy még eklektikusnak sem lehet nevezni.) Ilyenkor irigylem a fizikusokat, akik a gázmolekulák zavaros mozgását el tudták nevezni Brown-mozgásnak.

Tizenkét rövid tételt fűzött össze SZÉKELY KATALIN (Hegedűduók). A mikrokozmoszszerű sorozat a két szólam kapcsolatának, ütközésének katalógusszerű foglalata, legtöbbször az ellentétes karakter, intonáció és hangvétel működteti a kis formákat. Nekem az utolsó tétel mondta a legtöbbet, úgy érzetem, a komponálás itt megszabadult minden erőszakoltságtól, az anyag itt volt a legbeszédesebb. Egyet kell értenem a szerzővel, aki ezzel a tétellel zárta a ciklust.

Egymás után, attacca hangzott el SZABADOS GYÖRGY (Hajnalok) és BABITS ANTAL (Elégia 1956) darabja. Az Új Dimenzió Műhelyt ebben a felállásban (Szabados György - zongora, Jávorka Ádám - brácsa, Klenyán Csaba - klarinét és Babits Antal - kontrabasszusklarinét) még nem hallottam. Kathy Horváth Lajos kezdeményezőbb, extrovertáltabb hegedűjátéka (melyben sokkal több hozott ízt lehetett felfedezni), valamint Szakcsi Lakatos Béla érzékeny, csodálatos zenei képességekről és hallásról árulkodó zongorázása annak idején gyökeresen más élménnyel ajándékozta meg a hallgatóságot. Tagadhatatlan, hogy a most játszott két kompozíció valamiféle egységességre törekedett, miközben a Műhely korábbi produkcióihoz hasonlóan ezek a darabok is a komponált kortárs zene, a free jazz és az experimentális muzsika határvidékéről származtak. A korábbi formáció stiláris sokfélesége (ez akár bírálat tárgya is lehetne) helyett most egyértelműen Szabados György világa vált uralkodóvá, még a Babits-darabban is. Az egységesebb stílus (fura dolog ez a zene) a produkció gyengéjévé vált, s ha valaki blöfföt sejt a háttérben, bizony nem lenne könnyű meggyőzni az ellenkezőjéről. Darabjának címével elégiát ígér NÓGRÁDI PÉTER is (Elégia fúvósötösre), s ahogy az angolkürt a mű elején beleréved a messzeségbe, az valóban elégikus. Aztán a lapidáris kürtállások kijózanítják az embert. A darab a későbbiekben tételfüzérré változik, minden hangszer kap egy kis szólót, Nógrádi különböző kíséretfajtákat "tenyészt ki". A darab befejezése egy ígéretes harmóniasor, illetve - keret a forma a lelke - egy elrévedő fuvoladallam.

Két, nagyobb apparátusra írt kompozíció színesítette az öt koncert palettáját, mindkettő december 6-án hangzott el.A Gémesi Géza vezette Hegyvidéki Kamarazenekar KONDOR ÁDÁM új művét adta elő. Az elmúlt időszakban hallott Kondor-darabok a szerző próteuszi alkatáról lebbentették fel a fátylat. A most megismert vonószenekari mű (Hommage à Kodály) is ebbe a vonulatba sorolható, de a "kodályi gúnya" nem igazán jelentős, nem is igazán fontos. A Kondortól nem várt "új" hangvételnek a korábbi "próteuszi" darabokénál ígéretesebb jövőt jósolok. A tiszta diatónia, a modulációk sikeres elkendőzése, a képlékenység és a statikusság egyidejűsége, azt hiszem, több egyszeri stílusjátéknál, álarcosbálnál, akár egy új műcsoport kezdetét is jelentheti. Nem új műcsoporttal jelentkezett DURKÓ PÉTER (Mozaik 12 vonóra), akitől az utóbbi időben monológokat és mozaikokat hallhattunk.A Fészekben a Mozaik-sorozat "legnépesebb" darabja hangzott el a Budapesti Csellóegyüttes előadásában. Ebből a kompozícióból derül ki legvilágosabban, mit ért Durkó mozaikon. Üvegdarabból, agyagcserépből, palából, féldrágakőből, kavicsból (ezek a vonós hangszerek lehetséges megszólaltatási módjai) rakja ki a maga mozaikját, a rajzolat, a segédvonalak hálója pedig nem igen tér el Durkó más darabjainak kompozíciós stratégiájától. Részben a nyers, félkész előadásból, részben a kompozíció egyenetlenségéből adódik, hogy Durkó még nem érte utol a ravennai mozaikok - reprodukció alapján nem átélhető - döbbenetét. Ravennában ugyanis az apró, de kemény részletek valószerűtlenül puha anyaggá, pamutszálakból csomózott, vibráló szőnyeggé alakulnak át, az ember, dacolva a veszéllyel, legszívesebben megsimítaná a kezével. Durkó mozaikjával ezt nem tenném, sok még rajta a kiálló, éles szilánk.