A színházi emberek tudják, hogy a premierek ritkán mérvadók egy produkció színvonalának a megítélése szempontjából. Mindazt, ami a próbafolyamat során a művészekben felhalmozódott, a premier-stressz s a fokozottan kritikus protokoll- és szakmai közönség vizsgáztató figyelme nagymértékben legátolja, s csak a stressz elmúltával és a "normál" közönség megjelenésével szabadul fel - hol kirobbanóan, hol csak fokozatosan. A kritikák azonban a bemutatók alapján készülnek. A napi- és hetilapokban elvileg nem is lehetne másképp, hiszen a gyors reagálás a dolguk. (Más kérdés, hogy ezt a kötelességüket teljesítik-e.) A szakmai folyóiratok kritikusai viszont gyakran élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy több előadás alapján alakítják ki véleményüket. (Más kérdés, hogy megteszik-e.) Az elmúlt huszonöt évben nem emlékszem olyan esetre, hogy a Muzsikában operabemutatóról, felújításról vagy új betanulásról csak a premier(ek) alapján írtam volna. A Nabucco új betanulásáról az Élet és Irodalomba azonban azok alapján kellett írnom, s csak kritikám leadása után láthattam mindkét szereposztás második előadását. Ezek pedig módosították a premierek alapján kialakítható képet.

Az első szereposztás premierje megrázó volt, de nem katartikus, hanem depresszív értelemben. Verdit elsodorta a hangerő. A nyitányban Kovács János és a zenekar még kitisztított formát és hangzást ígért, ám a nyitókórus olyan hangorkánt szabadított a nézőtérre, amilyenből az előadás soha többé nem találta meg a visszautat az opera zenei nyelvéhez, közlésmódjához. Egymás után szólaltak meg a nagy vagy túlfeszített hangok, Zakariás szerepében Rácz István drabális basszusa, Izmaelében Fekete Attila harsogása. S ahhoz képest, hogy Lukács Gyöngyi várakozás szerint evidensen az Opera első számú Abigélje, vokalitása meglepően hektikusnak és sérülékenynek bizonyult, és nemcsak a szólam hanggyilkos szélsőségeiben (tudjuk, az ősbemutató Abigéljének, Giuseppina Strepponinak a hangja is hamar tönkrement), hanem a II. felvonásbeli ária első, lírai, ezúttal szétejtett szakaszában is. Végül jött Perencz Béla Nabuccója, akinek az énekes mintha csak bősz férfiasságát akarta volna hangsúlyozni, s ezzel megerősíteni látszott azt a tartós benyomásomat, hogy a Telramund sötét pátoszát oly átütő erővel megszólaltató hang iskolázottsága a baritonistát nem Verdi-szerepekre predesztinálja, hangja és énekstílusa sprőd hozzájuk. Az éneklés ideálját ezen az előadáson Gál Erika közelítette meg leginkább Fenena szelíd szerepében.

A második szereposztás bemutatója viszont nem fölényes vagy éppenséggel görcsös hangfitogtatás, hanem igazi Verdi-előadás lett. Alapvető érdeme volt ebben Török Géza ihletett, tisztán formált és az opera minden hangvételét arányosan megszólaltató vezénylésének - benyomásom szerint ezzel a darabbal eddigi pályája legmagasabb pontját érte el. A jó kezdést a szép éneklés és a spirituális szépség szférájába emelte a Zakariást alakító Kováts Kolos nemes kantilénája és kifejezésteljes, a figura lelkületét sugárzó arca-tekintete. Kovácsházi István átmenetileg felidézte ugyan a harsányság veszélyét, de megmaradt hangjának természetes határai között. És jött a reveláció: Rálik Szilvia elementáris megjelenése és megszólalása, amely Abigélt azonnal és visszavonhatatlanul az előadás domináns figurájává tette. Erős vízió az alakról, pontos szerep- és szituációelemzésen alapuló, karakterisztikus hangütések. Egyfelől vehemencia, másfelől bámulatos tudatosság, kontroll. Az orgánumnak mintha nem volnának korlátai, az énektechnika fölényes, a hangoknak nemcsak bebiztosításában, hanem színüknek kikeverésében is. A rendkívüli szerepben nyújtott rendkívüli teljesítményt rendkívüli siker jutalmazta. Végül Fokanov Anatolij újra bebizonyította, hogy már nem csupán a kompakt hangmatériából élő baritonista, hanem a Verdi-szerepekhez felnőtt énekes, aki sok mindent képes megszólaltatni a tragikus hősök elesettségéből és lelki mélységéből is. Személyiségének súlya van, játékának minimalizmusa e szerepben autoritássá változik. Csak ahogy az utolsó színben Baál szobrának ledöntése után ránt egyet az övén és a ruháján, inkább egy kozák atamán mozdulata, mint Babilónia Verdi megálmodta királyáé.

Ilyennek láttam a két szereposztás premierjeit, erről számoltam be az Élet és Irodalomban. De elmentem mindkét szereposztás második előadására is, s ezek zavarba ejtők voltak. Az elsőé az I. felvonásban, ha lehet, még nyersebb és elkedvetlenítőbb volt, mint a premieren, bár Lukács Gyöngyi Abigélje már abban is koncentráltabb és biztosabb volt. A II. felvonás eleji ária első, lírai része viszont egyértelműen más minőséget hozott, mint az előző előadáson: nemes tónust, folyamatos, tiszta, összefogott, architektonikus formálást, ihletett poézist. (Alakítása azután ebben a szellemben teljesedett ki.) S ez néhány perc alatt megváltoztatta a színpad levegőjét. A következő színben Zakariás imáját mintha nem ugyanaz a Rácz István énekelte volna, akit addig hallottunk: énekelt, mélyről fakadóan, átszellemülten. S most Perencz Béla személyében is egy másik Nabucco jelent meg, baritonja sötétebb volt és teltebb, de ami a legfontosabb: nemcsak a deklamáció hangját ütötte meg, hanem a villámsújtott király nyelve zeneivé és emberivé oldódott, s innen már nem is tévesztette el a hangvételt, a III. felvonás 1. színében, az Abigéllel való hosszú és megrendítő jelenetben, majd a IV. felvonás 1. színének megalázkodó-felemelkedő áriájában egy emberábrázoló művész és Verdi-énekes bontakozott ki. Egyszerre megszületett mindaz, ami a premieren hiányzott, főként a címszereplő katartikus útja a II. felvonás végétől. Ezen az előadáson jelent meg Fenena szerepében Ulbrich Andrea, akinek szerepfelfogásáról és vokalitásának stádiumáról sem ekkor, sem a következő előadáson nem tudtam világos képet nyerni.

Ha az első szereposztás a második előadásán egyértelműen följött, úgy a második a magáén ugyanilyen egyértelműen lecsúszott. Pedig Török Géza a zenekarral most is biztos alapot teremtett, csak éppen a színpadon ismét eluralkodott a hangerő, két fontos szerepben lehangolóan: a Kováts Kolos helyett fellépő Rácz István visszaesett ugyanabba a drabális stílusba, amelyet a premieren képviselt, de amelyből a második előadáson - legalább egy fontos ária erejéig - kilábalni látszott, ám a kiábrándító meglepetést Rálik Szilvia okozta. Mintha a premieren aratott kirobbanó sikertől elszállt volna: eltűnt az alakításból minden differenciáltság, komplexitás, és Abigélje agresszív aktivitásra és a Verdi-éneklést megcsúfoló hangoskodásra redukálódott. A kitüntető siker persze most sem maradt el.

És itt meg kell állni egy pillanatra. Lukács Gyöngyi és Rálik Szilvia produkciója (Lady Macbeth és Norma után ismét) ugyanabban a szerepben óhatatlanul vetélkedéssé változott. A két alakítás attraktivitása közti különbség Lukács Gyöngyi rajongóit aligha tántorítja el, s teszi Rálik hívévé, a nagyközönség ítélete mégis egyértelműnek látszik az utóbbi javára. De a nagyközönség nem mérlegel, hanem spontán módon reagál, és nem feltétlenül igazságosan. Az általam látott két-két előadás a primer hatást tekintve valóban egyenlőtlennek mutatta a küzdelmet; mintha egy generációváltást demonstrált volna. Lehet, hogy így is van, de a kvalitások aránya nem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik. Lukács Gyöngyi túlságosan profi énekesnő ahhoz, hogy ne tudná: egyfelől Abigél, Lady Macbeth és Turandot szólama, másfelől az énekespálya tartama között milyen összefüggés áll fönn. S hogy ne tudná: Abigél szólamának határhangjait nem uralja fölényesen, hanem csak éppen hogy. De a kritikusnak nem okvetlenül a határhangok a legfontosabbak, hanem ami köztük van. Például az orgánum nem természet adta, hanem kiművelt minősége. Lukács Gyöngyi hangja nemes hang; engedtessék meg ezzel a szószörnyeteggel élni: átmuzikalizált hang. Az olykor visszatetsző primadonnaallűrök mögött nemcsak nagyfokú énekes intelligencia, hanem igazi zenei-művészi érzékenység is működik, amelynek jó pillanatokban ihletett, magasrendű kifejezés köszönhető. Lukács Gyöngyi a szó emfatikus értelmében művész. Rálik Szilvia e pillanatban mind ambitus, mind erő tekintetében hangja teljében van. A szélsőséges szerepek bravúros eléneklésében imponáló a természet adta hang és a jó énektechnika együttműködése. De ez a hang natúr hang, jól kifejlesztett, de még nem megnemesített hang. Ő maga erős színpadi egyéniség, de nem hangegyéniség. Nagyon jó énekesnő, de a tudáshoz még hiányzik a kultúra. Ez mutatkozott meg brutálisan a második előadáson. Ami tehát Lukács Gyöngyi és Rálik Szilvia Abigél-alakításának a viszonyát illeti: Ráliké erősebb, attraktívabb, de Lukácsé nemesebb és több a művészi fedezete - nekem az utóbbi értékesebb.

Négy előadás után a kritikus zavarban van, nem tudja, hogy a Nabucco-produkciót egészében milyennek tartsa. Egyáltalán létezik-e ez a produkció egészében? Mire ez az írás megjelenik, lement a két szereposztás nyolc előadása, a darab az évadban még háromszor kerül színre, de más címszereplővel és Zakariással. Úgy tűnik, az Operának annyi Nabucco-produkciója van, ahány ?előadása. Az operaelőadások egyenetlensége természetes. No de ekkora kilengése?