Oliver Knussen novemberben járt Budapesten, a Fesztiválzenekar meghívásának eleget téve. Ebből az alkalomból készült a beszélgetés. (A szerk.)

____________________________________________________

- Miközben ön a Fesztiválzenekar próbatermében Hegedűversenyét vezényelte, eszembe jutott az a Stravinsky-lemez, amelyen az idős mester saját zenéjét dirigálja, majd azt mondja: bocsássák meg, hogy ennyit beszélek a zenémről, de, tudják, nagyon szeretem. Azt hiszem, a saját zenéjét vezénylő zeneszerző-karmester egészen speciális helyzetben lehet.

- Egyrészt az embernek sosem szabad elfelednie a zenéjét - már csak azért sem, mert állandóan vezényli, és ha valamit zeneszerzőként rosszul csinált benne, abba karmesterként minden alkalommal beleverik az orrát. Másrészt örülök, ha a darab a muzsikusoknak is azt mondja, amit én akartam mondani általa. Ha az ember olyan zenekarral adja elő a zenéjét, amellyel korábban nem volt kapcsolata, az felér egy vizsgával: kiderül, azt sikerült-e papírra vetned, amit akartál. Mindenképpen érdekes együtt dolgozni egy olyan együttessel, amely csak most ismerkedik a zenéddel, és még nem tudja pontosan, honnan is való, miből táplálkozik. Ebből a szempontból az én zeném sajátos, hiszen egyfelől nagyon régimódi, másfelől egyáltalán nem az. Utal seregnyi más zenére, de nem idézet formájában, inkább kulturális kontextusról van szó.

- A zene ugyanaz, a karmester ugyanaz: mégis, mi a különbség az előadások között, ha más a zenekar? Hogyan játssza a Fesztiválzenekar az ön zenéjét?

- Nagyon karakteresnek érzem a Fesztiválzenekar játékát: erős hangsúlyokkal, nagy energiával muzsikál. Persze ilyenkor helyénvaló az óvatosság, hiszen még csak a próbateremben hallottam az együttest, nem tudom, hogyan szól a koncertteremben, egyelőre csak azt tudom, milyen hangokat játszik le. Tény viszont, hogy gyorsan lehet velük dolgozni, hamar összerakták a darabot. Nem szeretnék túlzásba esni, komolytalan lenne, ha negyvennyolc órás ismeretség után végleges ítéletet mondanék, de mély benyomást tett rám a zenekar.

- Meghallgattam a próbán a Hegedűversenyt, és olyan zenének éreztem, amely ezer szállal kötődik a műfaj hagyományaihoz, de a 20. századi klasszikusokhoz is. Mi a története, hogyan született?

- Több mint harminc éve találkoztam egy fiatal hegedűművésszel - magam is egészen fiatal voltam még -, ő pedig megkérdezte, írnék-e neki egy hegedűversenyt. Nem vettem túl komolyan a dolgot, és azt hittem, ő sem. Az illetőt úgy hívták, Pinchas Zukerman. Valahányszor találkoztunk, megkérdezte: hogy állsz a hegedűversenyemmel? Hat-hét évvel ezelőtt viszont kaptam videón egy mozifilmet: egy hegedűs zenebohócról szólt, aki egy népszerű dalt játszik legalább hússzor egymás után. Valahányszor a zene egy pontjához ér, földobja a vonót, bal kézzel penget, majd ismét elkapja. Ez nekem nagyon tetszett, úgy gondoltam, ideális ötlet egy hegedűversenyhez. Úgy véltem, egyszerre mulatságos, virtuóz és komoly is. Mikor Zukerman annak idején kérte tőlem a darabot, azonnal leírtam négy ütemet, aztán ezt eltettem, mondván, úgysem gondolja komolyan. Most, sok év után elővettem ezt is, és szintén fölhasználtam a darabban. Volt még egy élményem, elmentem Zukerman egyik koncertjére, késve érkeztem, nem tudtam, mit játszik, de elhangzott egy csodaszép lassú tétel, amely lenyűgözött. Kiderült, hogy Vivaldi, akiről a magam sznob módján sosem voltam nagy véleménnyel. Szóval ez a három dolog van benne a hegedűversenyben: a harminc évvel ezelőtti ötlet, aztán a lassú tétel és a scherzando. Az első tétel olyan, mint egy operajelenet: jönnek-mennek benne a karakterek, gyakoriak a váltások. A hegedűs számára pedig olyan, mintha kötélen táncolna a magasban. Hangvételét tekintve más, mint a többi művem: korántsem olyan komoly, de a zene működőképes, az emberek szeretik. 2002-ben volt az ősbemutató, Zukerman adta elő, utána Clio Gould játszotta, aki itt, Pesten is fellép. Zukermanon és rajta kívül még több szólista is műsorára tűzte.

- Az összes előadást ön dirigálta?

- Eddig Christoph Eschenbach, Esa-Pekka Salonen, Robert Spano és Sakari Oramo vezényelte, az utóbbi hegedűsként is játszotta. Úgy látom, a darab kezdi befutni a maga pályáját. Már ötvenszer hangzott el, ami elég szép siker.

- Említette a forrásokat, amelyekből zenéje táplálkozik, és beszéltünk is róla, hogy darabja mi mindennel tartozik az elődöknek...

- Szorosan kötődöm a kortárs zenéhez, részben az avantgárdhoz, de zeneszerzőként és karmesterként aggodalommal tölt el, hogy az a fajta mainstream, amelyet fél évszázada még olyan szerzők fémjeleztek, mint Britten, Sosztakovics, Copland vagy Kodály, mára úgyszólván eltűnt. Ma sokan igyekeznek "konzervatív" zenét írni, de ez a törekvés nem jelenti egyben azt is, hogy amit írnak, érdekes. Én a mára eltűnőben lévő mainstream részének tekintem magam, és ezt próbálom előre vinni. Ez a cél talán nem tűnik nagyon ambiciózusnak, de szerintem fontos. Ha valaki olyan művet ír, amilyen például az én hegedűversenyem, arra kell gondolnia, hogy a műnek kommunikálnia kell szólistával és közönséggel egyaránt, ugyanakkor a szerzőnek nem szabad kompromisszumokat kötnie. Ezt a két szempontot tartom szem előtt.

- A mai angol szerzők némelyike a nemzetközi koncertéletben is sikeres: az a klisé tehát, amely annyira taksálja az angol zenét, mint az angol konyhaművészetet, mára egyre kevésbé látszik igaznak. Mi az oka ennek?

- A 20. század eleje óta megszakítás nélkül jelentős szerzők sora követi egymást a brit zenében. Ahogyan Magyarországon mindenki ismeri Bartókot, Kodályt, Ligetit, Kurtágot, úgy Angliában is mindenki tud Elgarról, Vaughan Williamsről, Holstról, Waltonról, Tippettről, Brittenről, tehát az I. világháború előtt született nemzedékről, majd az azt követőről, amely élesen reagál az előző generációra, Maxwell Daviesről vagy Birtwistle-ről, majd az én generációmról, Colin Matthewsról, George Benjaminról, rólam, és az utánunk következőkről, akik között sok a nagy tehetség. A nemzedékek töretlenül követik egymást, és reagálnak egymásra. Sokat köszönhetünk elődeinknek, akik egy olyan társadalomban, amely nem tartotta sokra a zeneszerzőket, bátrak voltak, kitartottak amellett, hogy ők hivatásos komponisták, és magas színvonalat teremtettek. Az angol zene egy másik kedvező vonása, hogy távol vagyunk Közép-Európától, hozzánk nem tapadnak olyan hagyományok, mint Darmstadté, nincs közünk az IRCAM-hoz, ugyanakkor abból a tradícióból is tanultunk, amely nem a miénk. Figyelje meg, milyen érdekes eredményeket mutat fel mostanában a skandináv zeneszerzés, miket írnak a holland szerzők! Mostanra Közép-Európa elveszítette hagyományos uralkodó szerepét, és igazán érdekes dolgok jönnek Európa peremvidékeiről. Mi sokféle forrásból merítünk, és szintetizáljuk a hatásokat. Annak, hogy ezt tesszük - és jól -, az lehet az oka, hogy gyakorlatunk van a szintézisben. Az angol zenében az új nemzedékek mindig hevesen és kritikusan reagáltak az előzőkre. De ezekben az emberekben minden különbözőségük ellenére közös vonás a kulturális függetlenségük, és az, hogy mindenre egy kicsit más nézőpontból: kívülről, oldalról láttak rá.

- Sziget-mentalitást szoktak emlegetni.

- Igen, mi egy sziget-kultúrát képviselünk, de persze vannak párhuzamok: például Finnország vagy Dánia. Ott is hasonló dolgok zajlanak, mint nálunk.

- Bonyolult lehet egyszerre lenni zeneszerzőnek és dirigensnek. Bizonyára előny, ha valaki a karmesterszakma ismeretében ír, hiszen a fejében állandó konzultációt tart az alkotó és az előadó. Ugyanakkor a két szakma más tempót és ritmust diktál: Mahler például csak nyári szabadsága idején tudott művein dolgozni. Ön hogyan birkózik meg ezzel a nehézséggel? Hogyan komponál?

- Nagyon kis hatékonysággal. Igyekszem különválasztani a periódusokat. Egy hathetes időszakban általában két hetet vezényelek, négyet komponálok. A kilencvenes évek második felében jószerivel nem is írtam zenét, csak vezényeltem és lemezeket készítettem. Ezt ma már sajnálom. Az utóbbi három-négy évem viszont termékeny volt. És mostanában akkor is sokat írok, amikor utazom. A zeneszerzés elszigetelt tevékenység, ezért is élek vidéken. Mármost megőrülök, ha nem lehetek emberek között, egy idő után szükségem van társaságra. Úgyhogy mindkét munkára egyformán vágyom, csak létre kell hozni közöttük a megfelelő egyensúlyt. Azelőtt tanítottam is, de bosszantott, hogy bármelyik tanítványomnak tudtam segíteni, ha elakadt - aztán amikor hazamentem, hogy folytassam a magam darabját, képtelen voltam rá. Akkoriban azt gondoltam, a tanítás az agynak ugyanazt a részét veszi igénybe, mint a komponálás.A vezénylés viszont nem, az egészen mást igényel.

- Karmesteri pályája úgy kezdődött, hogy tizenhat évesen Kertész István helyett beugrással elvezényelt egy hangversenyt, amelyen az ön műve is szerepelt. Kezdésnek nem rossz. Hogyan került Kertész közelébe?

- Kertész nagyon kedves ember volt, és nagy karmester. Mindenféle zenét ragyogóan vezényelt. Sok próbáján voltam jelen, emlékszem Bartók-művek próbáira, amelyeken sokat magyarázott a zenekarnak a zenéről, csodálatos Mozart- és Dvořák-tolmácsolásait is őrzöm.

- Hogy került a próbákra?

- Apám volt akkoriban a Londoni Szimfonikusok szólóbőgőse. Kertész vállalta, hogy bemutatja egy darabomat, de megbetegedett, le kellett mondania a koncertet. Én vezényeltem helyette.

- Hogyan emlékszik vissza a hangversenyre? Az szólalt meg, amit elképzelt?

- A koncertre nem emlékszem, csak arra, ami megelőzte és követte. Sok vonatkozásban ez valóban remek entrée volt: szép emlék, lehet róla mesélni. Másfelől azonban nem volt jó, hiszen Amerikába kellett mennem ahhoz, hogy "normális" fiatal zeneszerző lehessek. Akivel ilyen rendkívüli és valószerűtlen dolog történik, nem tudja többé megmondani, hogy jó vagy rossz, amit csinál. Nincs valós mérce, hiszen a történteknek nincs köze az őt körülvevő világhoz. De hogy izgalmas volt, az biztos.