Bartóknak nem volt szerencséje Franciaországgal. Nem csak azért, mert az 1905. évi Rubinstein-versenyen való részvétele kudarccal járt. Az utazás ugyan jó benyomásokat keltett benne, Párizst megszerette, és később, 1907 táján - főképp Kodály hatására - Debussy zenéjének is lelkes hívévé vált, de a francia zeneélettel való kapcsolata nem volt felhőtlen. "Bár Bartók egyfajta antinémet ideológiai megfontolásból fiatal kora óta a »franciás« európaiság szószólója volt, tulajdonképpen érthetetlenül kevésszer szerepelt Franciaországban" - írja Somfai László a budapesti Francia Intézet által kiadott kis kötetben, és az ifj. Bartók Béla által összeállított statisztikát idézi, melyben az európai koncertfellépések száma Franciaországban a legalacsonyabb (50 angliai fellépéssel szemben mindössze 15). Majd így folytatja: "Korai fellépései inkább kudarcnak voltak tekinthetők; az 1921-es párizsi szereplés sikerét talán soha többé nem tudta Bartók megismételni..."¹

A francia nyelvű irodalom jegyzéke is meglehetősen szerény, ha a némettel és az angollal hasonlítjuk össze, és ez nem is elsősorban a biográfiákra vonatkozik, hiszen Serge Moreux 1949-ben, Párizsban megjelent könyve éppen hogy úttörő jellegű volt, hanem az olyan munkákra, amelyek mélyebb bepillantást engednek a zeneszerző gondolkodásába és kompozíciós módszerébe - akár saját írásai, akár pedig műveinek analízise révén.

Bartók és a francia zenetudomány "nem-találkozásának" szomorú történetéről tanúskodik az a Ravelnek szánt levél, mely teljes bizonyossággal végül csak Michel Calvocoressihez jutott el, és amely Bartóknak arról a nagyon is indokolt szándékáról szól, hogy biskrai arab gyűjtésének tudományos összefoglalását adják ki franciául. "Nagyon szeretném tudni, van-e olyan intézet vagy múzeum Párizsban - írja ebben a levélben, illetve a kéziratban maradt levéltervezetben 1914. május 27-én, tehát alig egy évvel az algériai utazás után -, amely elfogadná ezeket a [fonográf] hengereket megőrzésre (a dallamok lejegyzéseivel együtt), azután egy intézet vagy társaság, amely hajlandó volna kiadni egy ilyen tisztán tudományos gyűjteményt ... Úgy képzelem, hogy éppen a franciák azok, akiknek nagy érdeklődést kellene tanúsítaniuk a saját gyarmati népeiknél (arabok, kabilok, sauják) végzett zenei kutatások iránt." ² Úgy látszik, francia részről mégsem mutatkozott érdeklődés, mivel a tanulmány közlését végül is egy német folyóirat fogadta el, 1920-ban. ³

Magyarul kiadott könyvei és tanulmányai mellett Bartóknak még életében számos jelentős munkája jelent meg román, német vagy angol nyelven, de franciául első közlésként csak három cikke látott napvilágot a La Revue musicale-ban, és egy koncertismertetése Lausanne-ban.

A franciául beszélő országoknak ezt a mulasztását most a "Suisse romande" - a francia Svájc - tette jóvá Bartók írásainak bőven válogatott, tudományosan igényes és külsejében is elegáns kiadásával. A kiadó, a genfi Contrechamps - Adorno, Ligeti, Boulez, Dahlhaus írásainak és beszélgetéseinek, valamint Schoenberg/Kandinsky, Schoenberg/Busoni, Varèse/Jolivet levelezésének közreadásával - már eddig is bizonyította, hogy a zenei könyvkiadást kizárólag a legmagasabb szinten műveli. A jelen kötet értéke is elsősorban annak tulajdonítható, hogy szerkesztője az a Philippe Albèra, aki a 20. század és a jelenkor zenéjének különleges ismerője, a Contrechamps kiadó említett munkáinak szellemi motorja.

A kötetet Albèra "Bartók Béla, a másik út" című írása vezeti be, amely nem csupán az előszó szerepét tölti be, nemcsak a Bartók-írások válogatásának indoklását adja, hanem ugyanakkor nagy ívű tanulmány, Bartók európai helyének minden elfogultságtól mentes, de minden alapos információt birtokló ismertetése. Albèra, aki a kortárs zenének egyik legjelentősebb és világszerte elfogadott szakértője, Schoenberg, Boulez, Stockhausen, Ligeti, Kurtág analitikusa vagy beszélgetőpartnere, Bartókot is az eddigieknél szélesebb perspektívában látja.

Már a tanulmány címe is arra utal, hogy Albèra nem fogadja el - sőt történetírási közhelynek tekinti - a René Leibowitztól induló és a korai Boulez által is támogatott elméletet a haladó Schoenberg és a retrográd Stravinsky polarizációjával, melyben a két szélső út között Bartóké a harmadik, a kompromisszum útja.⁴ Albèra címadása,"a másik út" alapjaiban tagadja a megalkuvást, és egyáltalán az utak rangsorolását.

Szívesen idézném Albèra tanulmányának nagy részét, de érjük be ehelyütt két legfontosabb és a fenti kérdésre válaszoló passzusával: "Bartók - miképpen ő maga nevezte - a polimodalitáson, avagy a modális kromaticizmuson keresztül keresett egy másik lehetséges utat... Tulajdonképpen meg kívánta tartani a fokozatosság, a kiegészítés és a kontrasztálás lehetőségeit a különböző természetű harmóniai struktúrák, s ugyanígy a hangközök különböző feszültségű fokozatai között. Nagyméretű szerves formákat keresve olyan harmonikus írásmódra törekedett, hogy az ne függjön sem alkotói szubjektivitástól, sem pedig a hangok egy előre kialakított, többé-kevésbé kontrollált rendszerétől, hanem igazi belső törvényszerűség eredménye legyen."

A Bartók által választott "másik utat" Albèra a továbbiakban más oldalról is megindokolja: "A »zseniális egyszerűség«, melynek szükségességéről Bartók az 1938-as kérdőívre adott válaszában beszél, nem redukció vagy szimplifikáció, hanem épp ellenkezőleg, tömörítés és intenzifikáció, egyfajta etikai követelmény, melyet Bartók a korszak politikai és kulturális fantazmagóriáival szemben állít fel. Meg kellene érteni, hogy a gyakran klasszicizmusnak nevezett irányban tett lépése, melyet a harmincas évek nagy művei szimbolizálnak, és amelyeknek hírnevét is köszönheti, valójában állásfoglalás egy skizofrén helyzetben, ahol a fasiszta delíriumban az egyes romantikus és expresszionista formák karikatúraszerű alkalmazásával szemben a neoklasszicizmus mint menedék szolgált. Ott, mint máshol is, Bartók a legkényelmetlenebb és legnehezebb helyet foglalta el: olyan helyet, amely idővel igazi aktualitás nélkülinek tűnhet föl, de amely a mai etikai, esztétikai és politikai tévelygések korában tájékozódási pontként szolgálhat."

A Bartók-írások francia nyelvű válogatásának legfőbb - és kimondott - szempontja az volt, hogy a kötetben a "komponált zenével" ("musique savante") kapcsolatos megnyilvánulások szerepeljenek minél átfogóbb módon. Ez azt vonta magával, hogy Bartók nagyszabású, olykor terjedelmében is könyv méretű népzenei tanulmányait mellőzték, egy esetleges későbbi gyűjtemény kiadásának lebegtetésével. Nagyon is indokolt volt ez a lépés, hiszen a magyar, román, arab, szlovák, török gyűjtések feldolgozásai és a szerb-horvát átírások kifejezetten csak szakértők számára íródtak, a jelen gyűjteménynek viszont az a célja, hogy a zeneszerzőt mutassa be önéletrajzaival, saját műveinek analíziseivel és a kortársi zene megítélését tartalmazó írásaival (például "Az új zene problémája", 1920). De a népzene iránti elkötelezettség ábrázolása sem marad ki ebből a Bartók-arcképből, hiszen az olvasó a népzene és műzene kapcsolatáról szóló fontos tanulmányait is megtalálhatja benne ("A népzene hatása a mai műzenére", 1920; "A parasztzene hatása a mai műzenére", 1931).

Különösen nagy értéke a gyűjteménynek, hogy olyan írások is szerepelnek benne, melyek nem kerülhettek bele Szőllősy András 1967-es nagyszabású, közel ezer oldalas Bartók Összegyűjtött Írásai I című kötetébe sem, és csak azóta láttak napvilágot a kifejezetten szakmai közönségnek szánt Bartók Béla Írásai 1. kötetében (Tallián Tibor) és a Documenta Bartókiana 5. füzetében (Somfai László). ⁵ A franciául olvasó közönség így megismerheti az egész életműre visszatekintő, 1943-ban elmondott és befejezetlenül maradt "Harvard-előadások" szövegét is, sőt olyan írásokhoz is hozzájut, melyek még magyarul sem jelentek meg (!): a New York-i Musical Courier számára írt beszámolóhoz az 1920-as évi szomorú magyarországi állapotokról (Magyarország a reakció igájában, "Hungary in the Throes of Reaction"), és az egy évvel későbbi tudósításhoz Schoenberg és Stravinsky budapesti megjelenéséről ("Schoenberg and Stravinsky Enter »Christian-National« Budapest Without Bloodshed"). Jellemző, hogy Bartók mennyire kárhoztatja a budapesti közönség közömbösségét Schoenberg és Stravinsky műveivel szemben, és lelkesedését Dohnányi művéért, a Magyar Hiszekegyért. A címben előforduló "keresztény-nemzeti" utalás ugyanis erre az "irredenta Credóra" vonatkozik, jól megmutatva, hogy bár Bartók nagy tisztelője volt Dohnányinak, és fájdalmasan élte meg Trianont, a Magyarországon uralkodó soviniszta hangulattal egy pillanatra sem kívánt azonosulni.

Egyébként is, ebben az írásgyűjteményben különösen szembetűnő Bartóknak az a tiszteletre méltó éleslátása, mely nemcsak a húszas évek katasztrofális politikai viszonyainak reális értékelésében nyilvánul meg, hanem a - nagyon helyesen ide beemelt - Kosztolányi-interjú (1925) és az oroszországi koncertturnéról szóló beszélgetés (1929) szövegében is. ⁶ És itt olvashatja az érdeklődő annak a - máig még semmilyen nyelven nem publikált - határozati javaslatnak a francia szövegét is (a német kézirat fakszimiléjével együtt), melyet Bartók 1931-ben vitt magával a Népszövetség Szellemi Együttműködésének ülésére. A Toscaninit ért politikai sérelem ellen kívánt ezzel tiltakozni a Művészeti és Irodalmi Bizottság egyetértésével, ám a magyar követségi tanácsos lebeszélte e határozati javaslat benyújtásáról. Ez ideig csak az a javaslata vált közkinccsé, melyet az Új Magyar Zene Egyesület (UMZE) nevében nyújtott be az Új Zene Nemzetközi Társaságának (ISCM). A Bartók-kép összetettségét nemcsak a tartalom, hanem az elrendezés is elősegíti: az írások ugyanis - az eddigi kiadások tematikai csoportosítása helyett - kronologikus rendben követik egymást, jól mutatva a szerző gondolkodásának útját, alakulását.

A kötet szerkesztésében, az egész mű megtervezésében Philippe Albèra kitűnő munkatársat talált a fordító, Szendy Péter személyében, aki a Nanterre-i Egyetem oktatójaként is fontos szerepet játszik a zeneesztétika mai kérdéseinek magas színvonalú elemzésében. A gyűjtemény teljességéhez az is hozzájárult, hogy a szerkesztők jó kapcsolatot építettek ki a budapesti Bartók Archívummal. Azt kell kimondanunk, hogy ebben a pillanatban ez a francia nyelvű kötet nyújtja a legteljesebb képet Bartók írásokban megnyilvánuló zeneszerzői, tudósi és emberi alkatáról.

JEGYZETEK

¹ Somfai László: Bevezetés a Bartók és Franciaország című kötethez. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1993. 9.

² Documenta Bartókiana Heft. 2. Hrsg. von D. Dille. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1965. 125-126. A Calvocoressinek írt levél magyar fordítása megjelent: Bartók Béla levelei. Szerk. Demény János. Budapest: Zeneműkiadó, 1976. No. 315.

³ "Die Volksmusik der Araber von Biskra und Umgebung", Zeitschrift für Musikwissenschaft Jg. 2/9. 1920.

⁴ "Béla Bartók ou la possibilité de compromis dans la musique contemporaine", Les Temps modernes, 1947.

⁵ Bartók Béla írásai 1: Bartók Béla önmagáról, műveiről, az új magyar zenéről, műzene és népzene viszonyáról. Közr. Tallián Tibor. Budapest: Zeneműkiadó, 1989., László Somfai: "Vierzehn Bartók-Schriften aus den Jahren 1920/21", Documenta Bartókiana Heft. 5, Hrsg. von László Somfai. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977.

⁶ Beszélgetések Bartókkal: Interjúk, nyilatkozatok 1911-1945. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Wilheim András. Budapest: Kijárat Kiadó, 2000.