László Ferenc zenetörténész Bartók és a szarvasok című írásában felhívta a figyelmet a Cantata profana keletkezéstörténetének egyik érdekes mozzanatára. A román kolinda népi szövegében a "p'unde" = ahol helyhatározószót Bartók zseniálisan félrehallotta, és "punte" = hídként írta be a készülő mű román szövegkönyvébe. Szótévesztését később észrevette, és a román kolindákat közreadó tudományos gyűjteményében természetesen javította lapszusát, a Cantata profanában azonban megőrizte a híd-motívumot. Ismerjük a végeredményt: a kilenc szép szál fiú sorsát, akik szép hídra találtak, csodaszarvas nyomra. S tudjuk, hogy a híd mint a metamorfózis, a beavatás szimbóluma hogyan vált e remekmű egyik messze sugárzó üzenetévé.

Ezt a - zenetudományos körökben immár ismert - tényt csupán azért taglaltam ennyire részletesen, mert László Ferenc tudományos életművének jellemzésére aligha találhatnánk megfelelőbb szimbólumot a hídnál. Bizony cölöpverő ő; hídember, aki egész munkásságával azon fáradozott, hogy hidakat építsen, utakat vágjon, kommunikációs csatornákat ásson, akkor és ott is, amikor éppenséggel a falak, szögesdrótok építése és a lövészárkok ásása bizonyult tipikus tevékenységnek. Lássuk csak, honnan hová vezetnek László Ferenc hídjai!

A benne lakó aktív muzsikus és mélyen gondolkodó tudós kettős funkcióját még áthidalni sem kell, hiszen tevékenységeinek eme kettős vetülete harmonikus egységben él egymással. A kolozsvári fuvolaművészi diploma és előadóművészi pályakezdés után hamarosan a kamarazene tanára lett Kolozsvárt, majd két évtizeden keresztül a bukaresti Zeneakadémián is. Hadd áruljam el, hogy csak villámlátogatás erejéig van közöttünk, hiszen a kolozsvári Zeneakadémián ezekben a napokban zajlik az általa alapított Mozart-fesztivál, amelyen a tudományos tanácskozás mellett ma este a zeneszerző Gran Partitája is elhangzik, László Ferenc betanításában. Az aktív muzsikus és tanár buzgalma tehát máig ellenpontozza tudományos tevékenységét, s noha ő szerényen "többszörösen hátrányos helyzetű, autodidaktaként rajtolt, intézményes kereten kívül dolgozó, vidéki és magányos, hétvégi" kutatóként jellemzi magát, zavarba ejtően nagy publikációs termése nem a hobbiként tudóskodó fuvolás portréját rajzolja róla, hanem a filológiai aprómunka részleteit is megbecsülő, kristálytiszta módszertani megalapozottságú muzikológusét.

Első tudományos dolgozatát Bach Musikalisches Opferéről írta, Bach fuvolazenéjéről írt román nyelvű könyve immár második kiadását is megérte, és viszonylag recens publikációi között akad olyan is, amely Mozart zenéjének formai kérdéseihez szól hozzá. Az életmű főtémája azonban Bartók. Egyik legfrissebb könyvének címe is ezt tükrözi: Bartók markában (még világosabb a kép, ha hozzátesszük, a tanulmánykötet eredetileg ezt a címet viselte volna: "Bartók nem ereszt".) E kötet bibliográfiájában a szerző csak Bartók Béláról közölt írásainak jegyzéke tizenhét oldalra rúg. S ezen a ponton visszaérkeztünk László Ferenc munkásságának híd-szerepéhez. A magyar zenetudomány fáradhatatlan beszállítójaként s a helytörténész elhivatottságával tárta fel Bartók erdélyi útjainak, román kapcsolatainak megannyi adatát. Hadd jellemezzék saját szavai tevékenységének ezt a vonulatát: "... boldogító tapasztalat..., hogy Bartók messze több mint a világlegnagyobbak között számon tartott zeneszerző és népzenetudós, akinek nemcsak minden tollvonása, hanem úgyszólván minden egyes lábnyoma is abszolút zene- és tudománytörténeti érték. Bartók életében vidékeink az egyetemes zenetörténet színterei voltak. Sohasem lehetünk neki ezért elég hálásak." Mindeközben László Ferenc a Bartók Béla Kritikai Összkiadás munkálataiban a dalok gondozásával vett részt, s máig képes olyan aspektusból gyarapítani a tengernyi Bartók-irodalmat, amelyet leghitelesebben egy erdélyi tudóstól várhatunk: erre utal Bartók és a kolindák című dolgozata.

Ám a Románia, Erdély és Magyarország között ívelő, László Ferenc építette szellemi hídon az ellenkező irányú forgalom is felbecsülhetetlen fontosságú. Román nyelven közreadta Bartók leveleit, s a '80-as évek derekától román kötetekkel jelentkezett: saját írásainak fordításával, a magyar Bartók-kutatás eredményeinek közvetítésével. Ahogyan maga mondja: rendszeres és - szerzői szándéka szerint - népszerűen fogalmazott összefoglalások ezek az érdeklődő román értelmiség számára. Ugyanakkor román nyelvű doktori értekezése is Bartók és a román népzene kapcsolatát tematizálja.

Sokat beszéltem eddig László Ferenc munkássága kapcsán a "mit" és "miért"-ről, ha több mint 20 könyvét vagy tanulmánykötetét, 500 tudományos írását, mintegy 2000 publicisztikáját említem, képet kapunk a "mennyit" kérdéséről is, ám hiányos lenne ez a méltatás, ha nem szólnánk legalább röviden a "hogyan"-ról.

"Zenetudóst stílusáról" - hirdeti egyik könyvrecenziójának címe. László Ferenc írásainak, előadásainak míves nyelvezete mindig vérfrissítésként hat zenetudományos prózánkra. S habár a magyar muzikológiában egyik alapító atyamestere, Szabolcsi Bence jóvoltából nagy hagyománya van a szépirodalmi szintű megszólalásnak, László Ferenc beszédmódja mégsem ezen iskola hatását tükrözi. A szónak szájában jólesően egyéni íze van. Tudományos írásain is átsüt egyfajta személyes hang - amelyet mi, anyaországi kollégái talán kerülünk, vagy csak ritkán engedünk szóhoz jutni. Ezen a hangon átsüt a szülőföld iránti szeretet, a romániai magyar kisebbségi lét megrázó tapasztalata, de egy erdélyi öntudat is, amely az úgymond perifériáról is olykor európaibb tud lenni, mint a budapesti mentalitás.

Kedves emlékként őrzöm Erdélyi elégia című előadását, amelyet 1998-ban tartott a Földvári Napokon. Ebben a szép tónusú esszében László Ferenc a szemtanú, sőt sorstárs hitelességével adott történelmi leckét az erdélyi kisebbségi lét körülményei közti alkotásról, bizonyítván, hogy az önálló erdélyi öntudat annak ellenére töretlenül fennmaradt, hogy Budapestről éppúgy rossz szemmel nézték, mint Bukarestből. Önvizsgálatra adott okot szelíd szemrehányása, mely szerint a magyar főváros szívesen tekinti történelmi tündérkertnek vagy népzenei paradicsomnak Erdélyt, de zenealkotók telephelyeként a mai napig fenntartásokkal s némi lekezeléssel fogadja. Felvázolta Románia zenei térképét, mifelénk legfeljebb csak felületesen ismert román és magyar komponistákkal népesítve be e vázlatot. S megállapította: miközben "a román közéletben, a zenei életben, a zeneművészeti főiskolán és az erdélyi filharmóniák egyike-másikában is van egy nyilvánvaló román-magyar törésvonal, a zeneszerzésben nincsen ilyen."

"Dunának, Oltnak egy a hangja" - csatlakozik a költő szavaihoz László Ferenc minden sora. Ezért mondhatja magáról: "Erős indítékokat merítettem abból az adottságból, hogy elkötelezett romániai magyarként élem át és ápolom magamban és környezetemben azt az eszmerendszert, amelyet az irodalomban általános emberi »Bartók-modell«-ként szoktak emlegetni."

Ezért is köszönetet mondunk László Ferencnek, amikor a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének alkotói nagydíját átadjuk neki.

Elhangzott 2006. december 14-én, Budapesten, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének székházában.