Hetvenötből ötvennégy évnyi rendezés. Színdarab, operett, opera, musical, tévé- és mozifilm, hanglemez. Közel ötven éve tanárkodás a Színház- és Filmművészeti Főiskolán/Egyetemen. Negyvenöt évig folyamatosan vezető posztok színházban, televízióban, az Operában. Végtelenül ellentmondásos korszakokban, amikor a vezetés nem is lehetett más, mint végtelenül ellentmondásos. Kinek ilyen élményei és emlékei vannak róla, kinek olyanok. A pályaképet és a sokrétű működés értékelését nem itt és most kell elkészíteni. Az a színháztörténet dolga. (Úgy írom ezt le, mintha hinnék benne, hogy meg is fog történni. A magyar színház jelentős személyiségeinek pályaképe, működésének értékelése nem egyszeri feladat, hanem fel-felújuló szakmai vitákban alakulna. Ugyan melyikükkel kapcsolatban végezte/végzi el ezt a munkát színháztörténet-írásunk?) Közhely, hogy a színház a jelen pillanat művészete. De a magyar színházban különösen rövid, és egyre rövidül az emlékezet. Az idősebbeké inkább legendárium, a fiatalabbak szemében, ha nem is velük, legföljebb a közvetlenül előttük járókkal (és legyőzendőkkel) kezdődik a magyar színházművészet. Ezért e születésnap alkalmával - saját tapasztalataim alapján - arra a Szinetár Miklósra akarok emlékeztetni, akivel az én nemzedékem számára kezdődött valami új.
1954: Fővárosi Operett Színház, Csárdáskirálynő. Kopott, halványuló felvételét nézve az idősek lelki szemeikkel alighanem ma is újra azt az előadást látják, amelyet annak idején, a fiatalok meg elborzadnak az akkori operettsztárok és a közönség meghitt cinkosságából élő, avítt komédiázástól. Holott az a meghitt cinkosság történelmi fordulat volt a diktatúra korának színházi életében: a politikával és ideológiával megerőszakolt hétköznapi életben a polgári ízlés és kultúra fellélegzése és tüntetése legalább a színházi nyilvánosság erejéig.
1959, 1960: Erkel Színház, Fra Diavolo, majd Ory grófja. A nehézkes realista vígopera-játszás után levegős, játékos díszletek, vidáman karakterizáló jelmezek, s főként elrajzolt, szellemes játék, geg geg hátán, néha már túlságig, de egy friss, könnyed, szabadabb operajátszást hirdetve meg.
1960: Petőfi Színház. Egy nálunk új műfaj: a musical. Illetve annak címkéjével egy belsőleg nagyon is fajsúlyos zenés színház. Először a Koldusopera. Hazai, szelídebb változatában is felrázó volt morális gyökerű, leleplező cinizmusa. Az Ágyú-dalban dermesztő a "de a vér az most is csak vér, és a fiát éppen most verbuválják!" kiáltás. S micsoda paradoxon: Magyarországon az utcán nincs jelen a szegénység, de a közönségben még él némi szociális érzékenység, s a darab társadalmi pátosza megszólal. Ma, a tömeges mélyszegénység korában a Koldusopera előadásai hatástalanok. Utána rögtön az Egy szerelem három éjszakája. Szüleink és generációm kultuszdarabja. Gondolná ma valaki, hogy a háború után 1961-ben jelentek meg először Babits összes versei? '59-ben Halász Gábor írásai, '61-ben Bálint Györgyéi. Ekkor kapják vissza rangjukat azok a költők és írók, akiket a hivatalos ideológia "polgári humanistáknak" nevez. Megismételhetetlenül remek előadás. Egy pesti világot és kultúrát, annak a világnak és kultúrának a típusait, figuráit olyan halálos pontossággal felidéző szereposztás, amilyenről többé álmodni sem lehet. A harmadik premier megint egy "polgári humanistáé": a korábbi éveket "előadóként és társszerzőként" átvészelő Mándy Iván darabja, a Mélyvíz,akkor avantgárd előadásban.
1961: Operaház, Così fan tutte. Szinetár mint az emberi kapcsolatok, a férfi-nő-kapcsolat alkímiájának kutatója. Az elsők között ismeri fel azt, ami a mai operavilágban szinte már evidencia, bár a nagyközönség számára még mindig nem az: hogy ez Mozart legmaibb operája. (1979-ben újra megrendezi az Operában, majd 1999-ben tévéfilmet készít belőle).
1962: Operaház, C'est la guerre. A háború utáni két, vitálisnak bizonyult magyar opera egyikének máig felül nem múlt rendezése - újra micsoda pontos embertípusok! (Két évvel későbbi tévéváltozata ma is bizonyíthatná, ha leadnák.) A második világháború korának polgári Magyarországát a '60-as évek elején talán senki nem ábrázolta színpadon olyan szabatosan, mint Szinetár. S hm, hm, már megint egy "polgári humanista", sőt, horribile dictu, "pacifista" darab.
1964-1965: Háry János-film. E hagyományosan gyerekdarabként félreértett, mély szomorúságában megérteni nemigen merészelt daljáték egyetlen általam ismert teljes értékű előadása, melyben a csodára vágyó kisgyerektől a magyar történelemmel elfogulatlanul szembenéző értelmiségiig mindenki megtalálhatja azt, ami megérinti a lelkét.
1974: Katona József Színház, Ibsen,A nép ellensége. Egyfelől a provinciális-partikuláris érdekek, másfelől a becsületességgel párosult szakszerűség drámája. Lényegre törő, pontos, tiszta előadás, azoknak az éveknek budapesti színházban talán a legfontosabbja. Amikor Székely Gábor és Zsámbéki Gábor 1978-ban átvette a Nemzeti művészeti irányítását, úgyszólván ez volt az egyetlen produkció (a Katona rekonstrukciója miatt akkor a nagyszínházban ment), amelynek szellemét és szakmaiságát vállalni lehetett a régi repertoárból.
1975: Gianni Schicchi-tévéfilm. Bármilyen vadul hangzik, realizmusának illúziótlan élessége, a nyers érdekek vezérelte társadalmi környezetre reagáló szelleme a vígoperát az Ibsen-darab komédiai testvérpárjává tette - a drámában egy naiv, az operában egy rafinált, de egyaránt vonzó antihőssel a középpontban.
1983-1984: Hoffmann meséi-tévéfilm.A többszörös Così fan tutte-rendezés után újabb alászállás a férfi-nő-viszony rejtelmes mélységeibe, de hozzá egy új nagy problematika: a művészdráma. A darab interpretációtörténetében korai szakítás a hódító tenorsztárokra építő, melodramatikus művészromantikával, mély, realista tanulmány, amilyen az operavilágban csak egy évtized múlva kezd tért hódítani.
1991: Fidelio-tévéfilm. A magyar operajátszásban akkor még merész aktualizálással az 1989-1990-es történelmi fordulat szimbóluma. A reflexszerű ellenérzésekkel szemben az első pillanattól jelentős alkotásnak tartom, az operán túl is a magyar művészetben máig az egyetlen lényegi reagálásnak a rendszerváltás pillanatára.
Ez a kis szemle nem szakirodalmi tájékozódáson, hanem személyes élményeken és értékeléseken alapul. Egyfelől van benne esetlegesség, hiszen sok-sok Szinetár-rendezést nem láttam, másfelől egyoldalú, mert láttam jó néhányat, amelyet nem tartottam/tartok jónak. De ez a rövid emléklista már magában is a magyar színházművészetet és operajátszást előrevivő életmű.
A teljes életműnek ezt az általam különösen tisztelt és szeretett részét nemcsak személyes ismereteim korlátai, a kevésbé sikerült munkák összessége, a művészi koncentrációnak az évekkel természetes oldódása és az alkalom etikettje határolják le, hanem egy színháztörténeti átalakulás is. A rendezői pályáját nagyon fiatalon, tehát igen régen kezdő Szinetár Miklós még nem az úgynevezett rendezői színház alkotója. Az ő rendezőművészete még színész-énekesszínész-centrikus; szellemi impulzusokat ad, de a figurákat alakító művész egyéniségére, kreativitására számít és épít. S ehhez még valami hozzátartozik: a legkomolyabb játéknak is a munkán túli játék volta, a szín- és operajátszás öröme. Ami pedig nem más, mint a színházban is alapvetőnek tartott, megőrzendő és alkotóerőként működtetendő életszeretet. Szinetár rendezéseiből, a legkomolyabbakból is az az "egyszerű" meggyőződés sugárzik, hogy az élet problémái többnyire megoldhatatlanok, az élet tele van tragédiákkal, de így gyönyörű. Mindezek a mozzanatok, amelyek ebben az utolsó bekezdésben összekapaszkodnak, a mai - és éppen a legértékesebb - magyar színházból kiveszni látszanak. S bár koromnál fogva már inkább e maibbhoz tartozom, mégiscsak öregedvén ezek nekem is mind jobban hiányoznak.
