SZERVÁNSZKY ENDRE 1956/57-ben komponált 2. vonósnégyese (Mérey Anna, Gazda Bence, Bársony Péter és Déri György hangszerén) jelentősnek hatott - annak ellenére, hogy maga az előadás nemigen lépett túl egy elfogadható első olvasat vagy olvasópróba keretein. Szervánszky részletező és árnyalt utasításaiból, a karakterekre utaló szerzői instrukciókból, a dinamikai fokozatok finom hálójából, a frazeálás választékosságából, az áttört kvartett-fogalmazásból (a Tátrai Vonósnégyesnek dedikált kompozíció akár Haydn- vagy Bartók-hommage-ként is értékelhető) kevés valósult meg. Ráadásul kisebb-nagyobb pontatlanságok is rontották az összhatást: a díszítések nem egyszer elmaradtak, az első és második, valamint a harmadik és negyedik tétel attacca összekapcsolását a muzsikusok figyelmen kívül hagyták. Az efféle felületi tünetek után nem meglepő, hogy a kompozíció formai koncepciójából hallható és átélhető módon alig-alig valósult meg valami. A nyitótételt bevezető Adagio - részben a slamposság miatt - jelentéktelenné vált, így a fináléban való másodszori megjelenése a rövid coda előtt első hallásra észrevétlen maradt, a mű ismeretében súlytalannak, dramaturgiai értelemben külsődlegesnek tűnt. A scherzónak tekinthető második tétel hangvétele hitelesen hatott, a triószakasz szépen sikerült, de nem értettem, hogy a főrész díszítéseit miért csak a megismételt előadáskor szólaltatták meg, s akkor is csak részben. Sajnáltam, hogy a finálé lapidáris ritmusvilága elsikkadt. Így a darab poézise, az elvárt "dramaturgia" és e dramaturgia váratlan megtöréséből, visszájára fordításából származó feszültség nem érvényesült.

Igen pontos, gondos előadásban hangzott el MAROS RUDOLF Musica da camera per11 című kompozíciója - az UMZE Kamaraegyüttest Tihanyi László irányította. A háromtételes mű szélső tételei (Serenata és Notturno) már címükkel is a darab alaptónusára, az "éjszaka zenéje" hangvételre utaltak, s ez a hangvétel uralta a középső tételt (Rondo) is. Szerencsésebb lett volna a tételek közötti árnyalat- és karakterkülönbségek hangsúlyozása. Nagyon tetszett viszont az előadás hangzása. Maros a disszonanciafürtökben bővelkedő hangzatok felrakásával és a hangszereléssel egyfajta éteri "széphangzást" hozott létre; Tihanyi betanítását dicséri, hogy az előadás ezt az éteri hangzást maradéktalanul meg is valósította.

A koncertet MIHÁLY ANDRÁS 1968-ban, Darmstadtban bemutatott darabja zárta (Három tétel kamaraegyüttesre). Az aleatorikus elemeket sem nélkülöző kompozíciót határozottan formálta egységessé Tihanyi. Úgy tűnt, kifejezetten gyors tempókat kért zenészeitől, ám a szerzői kalkulációt figyelembe véve utólag ezt a tempót inkább viszszafogottnak kell tartanom (Mihály 11'30'' játékidővel számolt). Talán Kurtág Bornemisza Péter mondásai című kompozíciója (a mű Darmstadt okán jutott eszembe) miatt is gondolom azt, hogy Mihály darabja könnyű kézzel megírt, hatásvadász, a felületi avantgárd technikai jegyeit magán viselő kompozíció, és erről a vélekedésről még a koncerten hallott hiteles tolmácsolás sem tud lebeszélni.

A hangverseny SEREI ZSOLT művével kezdődött. A L'ombre sur les structures pliées (Hommage à Pierre Boulez) lemezfelvételéről annak idején Szitha Tünde írt recenziót a Muzsika hasábjain (2003/11), a címben hivatkozott Boulez-darabok közül pedig egyből (Dialogue de l'ombre double) nem is oly rég Rozmán Lajostól hallhattunk egy egészen kivételes interpretációt (A Földvári Napok Vendégjátéka a Művészetek Palotájában, 2005). "Koncertelőadásban a hangzás lényeges eleme, hogy a klarinétszólamokat játszó zenészek helye a mű során folyamatosan változik. Míg a vonósok mindvégig a színpad közepén játszanak, addig a két klarinétos a színpad két szélétől elindulva találkozik mögöttük (a negyedik szakaszban), majd fokozatosan eltávolodva két irányban elhagyja a színpadot. A záró szakaszban az addig szordínóval játszó vonósok kilépnek a kísérő szerepből, anyaguk szólisztikussá válik, míg a klarinétok egyre távolodó hangja már csak a színpad mögül hangzik fel" - írja a lemez kísérőtanulmányát is jegyző Szitha Tünde. A terem leghátsó sorából sajnos csak a darabot záró lontano-hatást érzékeltem, a mozgásból származó térhatást, valamint a szólamok elkülönülésének/összeforrásának folyamatát nem. Ám az előbbi éppen elég volt ahhoz, hogy a darab - a felvételhez hasonlóan - igen kedvező benyomást gyakoroljon rám. TIHANYI LÁSZLÓ Back from the Embankment című darabját a 2005-ös Mini Fesztiválon hallottam először, s akkor elnyerte tetszésemet. Ezúttal sem történt másképp, pedig a mű most keményebben, élesebb kontúrokkal, valamivel hűvösebben szólalt meg. A karmester-zeneszerző ezúttal nem puha ecsettel, hanem hidegtűvel dolgozott.

A recenzióm elején jelzett gomb-kabát dilemma az előadások színvonalának figyelembevételével eldönthetőnek látszik - a koncert gondolata ezek szerint nem volt légből kapott ötlet.