Nem tartom lehetetlennek, hogy Guy Joosten koncepciójának számos elemét ihlette a Peter Sellars-féle híres amerikai rendezés (elég, ha a tengerparti hotel bárjára gondolunk). Csakhogy Sellars-féle kidolgozottság helyett Helsinkiben - az átlag-Amerikához hasonlóan puritán, sőt ingerszegény finn vidéken - a rendezés jópofa poénjai közül némelyik öncélúan terelte el a figyelmet a korábban említett kontúrokról. Az előadók azonban szinte mindig képesek voltak kárpótolni a rendezés apró egyenetlenségeiért a 2006. október 18-i előadáson. Elsősorban a zenekar és dirigense. A finn opera-zenekar kristálytisztán áttetsző hangzását irigyelhetjük - elsősorban a kitűnő fafúvós szólistákat -, Bogányi Tibor keze alatt pedig plasztikusan és biztosan formálódtak a karakterek. Bogányi azonban nem csak a zenekarral kommunikál világosan, hanem énekeseivel is, akiket képes megmozgatni vagy éppen rávenni a frázisok egybefoglalására.A négy fiatal szereplő közös tulajdonsága a kiegyenlített hang és a differenciált, hiteles színészi játék. S remélem, ezt nem csak elvárásaim vetítik rájuk: épp annyiban különböznek, amennyiben mozarti karaktereikis. Juha Riihimäki rendkívül szép színű és kiművelt tenorját szerencsére ritkán sötétítették intonációs bizonytalanságok, s akkor is csak a magas regiszterben. S ha már Ferrandónál tartunk, élő előadásban még sosem hallottam olyan éterien kikevert és szerelemmel megbolondított fúvósakkordokat és vonós accompagnatót, mint az ő Un'aura amorosa áriájában. A vonzó és extrovertáltabb Guglielmót, a bécsi Staatsoperben is fellépő harminckét éves baritont, Markus Nieminent éppúgy érdemes kiemelni színészi és muzsikusi teljesítményéért, mint Tove Åmant, aki Fiordiligit alakította (igaz, szürkébb vocéval). Riikka Rantanentől már Dorabellája karaktere alapján is kevesebb vibrátót vártam volna - viszont kiváló zenészt ismertem meg személyében. A szereposztás talán legkiemelkedőbb hangi adottságaival a kínai származású operaénekesnő, Dilbèr rendelkezik, Despina szerepéhez azonban túlságosan is kiegyenlített ez a hang. S különben is, nem meggyőző, ha Despina már annyira egykedvűen és kiélt módon adja elő szentenciáit, mintha depresszióban szenvedne. Don Alfonsóként viszont ideális választásnak bizonyult Veli-Pekka Väisänen - nem csupán színészi karaktere, hanem hangszíne révén is.

Mindent egybevetve a finn Così hazai perspektívából nézve is irigylésre méltó produkció - persze jelentősen könnyebb feladat fönntartani egy világszínvonalú csapatot a finn kultúra magas állami támogatásaiból. Mi azért büszkék lehetünk a finn operazenekar magyar szólamvezetőire - nem is egy van belőlük - és a magyar karmester helsinki sikerére.