Symposion volt a címe az osztrák KLANGFORUM WIEN kamaraegyüttes hangversenyének, mégpedig nem a szó manapság általánosan használatos, hanem eredeti, lakomát és közös mulatozást jelentő értelmében. Hogy ez mindenki számára világos legyen, a szórólapokon alcím ("A megrészegülés útjai nyolc szakaszban zenével, borral és lakomával") jelezte: nem átlagos koncerten vett részt az, aki a kortárs zenei események mértékével mérve igencsak drága belépőt kifizette. A nyolcórás est keretében elhangzó kilenc mű között hét hosszú szünetet tartottak, melyek alatt a rendezők finom ételekkel és az egyes fogásokhoz válogatott, jobbnál jobb borokkal egészítették ki a zeneszámokat. A 2006-os Salzburgi Ünnepi Játékok záróestjén már bevált recept szerint ebben a műsorban - mint Veres Bálint a kísérőszövegben kifejtette - a bor és a kortárs zene, azaz a kulinária és az esztétika olyan "dialógus"-t folytatott, melynek azt kellett bizonyítania, hogy a kettő együtt erősíti egymás minőségét.

Be kell vallanom, az est kínálta élvezetekben nem tudtam teljes mértékben részt venni, mivel a borokról fájó szívvel le kellett mondanom. A kritikusi munka szempontjából persze ennek a veszteségnek voltak előnyei is: ellentétben a harmadik fogás után jelentős részben már bódultan szundikáló közönséggel, mindvégig követni tudtam az eseményeket. (Az alvás ezen az estén nem számított tiltott dolognak. A lesötétített színházteremben matracokon fekve hallgattuk a műveket, Máté Gábor, a házigazda pedig kifejezetten biztatott Dionüszosz és Morpheusz kultuszára. Csak a horkolástól és a nyilvános szextől tanácsolta el a nézőket.) Miután a műsort végig tiszta fejjel hallgattam, bátran állítom, hogy a változó összetételű kamaraegyüttes előadói nem éltek vissza a hallgatóság szellemi és fizikai kiszolgáltatottságával, sőt a Wendler Attila szólójával előadott Mahler-dal nem túlságosan sikeres indítása után az idő múlásával egyre jobban játszottak. Összeszedettségét és virtuozitását tekintve éppen a két utolsó szám - TERRY RILEY ma már klasszikus repetitív darabja (In C) és MORTON FELDMAN finom rajzolatú kamaraműve (Instruments I.) - emelkedett ki a műsorból, pedig ezek már jóval éjfél után hangzottak fel. Remekelt az együttes a műsor dramaturgiai csúcspontjaként megszólaltatott hetvenperces kompozícióban, GEORG FRIEDRICH HAAS elektronikát és élő zenekari hangzást keverő, szélsőséges hanghatásokban is bővelkedő in vainjében is. Nagyszerű hangszerszólókat is hallhattunk Gunde Jäch-Mickótól (SCELSI: Anahit hegedűre és kamaraegyüttesre) és az ütőhangszereken játszó Björn Wilkertől (XENAKIS: Psappha).

Elismerve, hogy a mediterrán konyha és a jó borok valóban káprázatosan kiegészíthetik egy jó koncert élményét, mégis megkockáztatom, hogy az ötletgazda nemcsak a kultúrtörténetnek, hanem az esztétikának is ingoványos területére tévedt. Mert szigorú etikettje van ugyan az ételek és a borok párosításának, hasonlót azonban aligha ismer a zenetudomány és a szakácsművészet. Itt van például a zene és a hozzáillő vagy vele ellenpontot alkotó ételek és italok "dialógusa". Platón óta sokféle elmélet született a hangok ránk gyakorolt hatásáról, de azt senki sem vonja kétségbe, hogy a zene befogadásában nagy szerepe van a szubjektív tényezőknek (ez talán mindennél jobban igaz a kortárs zenére), s még ennél is inkább egyéni ízlés kérdése, hogy kinek, mikor, milyen étel ízlik leginkább. Mindez együtt pedig olyan soktényezős játszma, melynek végeredményét aligha lehet előre kalkulálni. Azon is lehet vitatkozni, hogy a műsor zeneszámai mennyire kapcsolhatók az érzéki élvezetekhez. Bár változatos asszociációs körök szerint állt össze a program Mahler Bordal a földi nyomorúságról című művétől (Dal a földről, 1908/09) BERNHARD GANDER Bunny Games (2006) című darabjáig, a zenészek többé-kevésbé meggyőzően mutatták be, hogy a bódulat (zene)kultúrájában megkülönböztetett szerepe van a minimál- és repetitív stílusnak, a hangerőnek, az eksztatikus ritmusoknak, a rendezők pedig néhány kompozícióban a világítás speciális beállításaival vagy megkomponáltnak látszó fényeffektusokkal igyekeztek segíteni a zenei hatásmechanizmusok érvényesülését. Rám ezek a revüelemek nem nagyon hatottak, de biztosan voltak olyanok a közönség soraiban, akik örömmel vették őket.

Sajnáltam viszont, hogy a zeneszámokat, a fogásokat és a borfajtákat gondosan részletező menükártyáról egy fontos információ hiányzott, mégpedig az, ki és milyen elvek alapján párosította a műsorhoz az ételeket. Valószínűleg más is kíváncsi lett volna rá, milyen tapasztalatok - a művek hangulata?, zeneesztétika? kulináris szakirodalom? - alapján gondolta az inkognitóban maradt séf, hogy például a fokozatosan leépülő struktúrájú, nagyon szép egytételes zongoraötöshöz (BEAT FURRER: spur) tárkonyos vadraguleves illik, a statikus összhatású, de ezer színben játszó hegedűre és kamaraegyüttesre írt darab (SCELSI: Anahit) és az eksztatikus zárású ütőhangszeres mű (XENAKIS: Psappha) után pedig spenótos gnocchival tálalt tejszínes borjúragu esik legjobban. Magyarán: jó lett volna tudni, hogy a felhangzó művek és a hozzájuk komponált menü között valóban lehetett-e kapcsolatot teremteni, s ha igen, milyen olvasat alapján. Enélkül ugyanis az egész műsor nem volt más, mint a fesztiválgépezet egyik sikeres projektje, melyben az Apollónnal, Dionüszosszal, Orpheusszal, mámorral, eksztázissal és egyebekkel kapcsolatos esztétizálás intellektuális öntetként szolgált a vacsora és koncert árukapcsolásához. Azt sem tudom szó nélkül hagyni, hogy a Klangforum Wien és az estét egyébként nagyszerűen irányító karmester Johannes Kalitzke (vagy ha már ők nem, a hangverseny magyar szerkesztője) valamilyen apró gesztussal jelezhette volna, hogy a budapesti fellépést többnek tekinti a jól működő turné egyik állomásánál. Legkézenfekvőbb az lett volna, ha egy magyar darabot is megszólaltatnak (például a halványabb hatású Gander-mű helyett), hiszen zenetörténetünk utóbbi ötven éve az érzéki élvezetek, a gasztronómia, az antik világ és a mulatás témájában is bőven kínált volna lehetőséget a válogatásra. Ez talán lendített volna a nem túl népes közönség létszámán is, mert a koncertről valószínűleg nemcsak a fizetőképesség hiánya miatt maradt el a kortárs zenei eseményeken általában nagyobb arányban jelenlévő szakma. (Október 14. - Jövő Háza Teátrum)

Az AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES koncertje eredetileg az idei fesztivál egyik tematikus ötletéhez kapcsolódott, mely felidézte volna a kortárs magyar zene 1970-es és '80-as években kibontakozó experimentális, minimál- és repetitív irányzatait, pontosabban annak a három zenészkörnek a tevékenységét, melyek a legtöbbet tették az e stílusokból kinőtt magyar és külföldi zenék itthoni népszerűsítéséért. Az UMZE Kamaraegyüttes 15-i és 16-i hangversenyei, melyek műsorán az Új Zenei Stúdió és a 180-as csoport egykori repertoárjának néhány jelentős alkotása szólalt volna meg, elmaradtak.

[Mint Rácz Zoltán, az UMZE és az Amadinda művészeti vezetője az Őszi Fesztivál sajtótájékoztatóján elmondta, anyagi természetű nehézségek álltak a háttérben: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a sajtótájékoztató napjáig nem teljesítette február 13-án nyilvánosan is bejelentett ígéretét, mely szerint az UMZE Együttest a 2006/07-es évadra kiemelt támogatásban részesíti ama nagyszabású terv részeként, melyben idén megkülönböztetett szerepet kap a kortárs zene. (Lásd a Muzsika 2006 márciusi számát, amely hírt adott az akkor hivatalban lévő miniszter, Bozóki András sajtótájékoztatójáról.) Miután az együttes a tervezett koncertekből kettőt már anélkül játszott el, hogy egyetlen fillért is kapott volna az ígért összegből, a zenészek úgy döntöttek, tovább nem dolgoznak ingyen. A lemondás egyben tiltakozás is volt az egy idő óta sajnos általánosnak tűnő gyakorlat(a hivatalosan megítélt összegek késleltetett kifizetése) ellen, mellyel a felelős minisztérium régóta megnehezíti vagy teljesen ellehetetleníti számos kulturális szervezet és intézmény munkáját. Két olyan nagy apparátust mozgató hangverseny megszervezéséhez és előkészítéséhez, mint az Őszi Fesztiválra tervezett UMZE-koncertek, időre és biztonságos működési feltételekre van szükség, ezért a fesztivál szempontjából már az sem számított, hogy a támogatás egy része néhány nappal később megérkezett - az UMZE Együttes további fellépései tehát talán nincsenek veszélyben. A jelenség mégis aggasztó, s akár hivatali packázás, akár minisztériumi likviditási gondok, netán munkaszervezési nehézségek állnak a háttérben, rossz az üzenete. Azt sugallja: a szerep, melyet a (kortárs) kultúra az ország kormányzati perspektívájából szemlélve kap, megreked a külsőségek, a választási időszakban jól hangzó ígéretek, a látszat-országimázs szintjén, valódi erkölcsi és szakmai súlyát pedig csak azok hordozzák, akik megszervezik az eseményeket, kiállnak, vagy mint ebben az esetben, nem állnak ki a pódiumra. Más oldalról azonban csak csendben merem felvetni, hogy a két koncert talán megmenthető lett volna, ha az Őszi Fesztivál - mely otthont adó szervezete, társrendezője lett volna az eseményeknek - a hiányzó összeg megelőlegezésével lecsendesíti a kedélyeket.]

Az Amadinda Együttes október 17-i koncertje így lényegében előzmények nélküli torzóvá vált. Műsoruk első két részében olyan kompozíciók szólaltak meg, melyeket az egykori Új Zenei Stúdióban működő JENEY ZOLTÁN, SÁRY LÁSZLÓ, VIDOVSZKY LÁSZLÓ és a 180-as csoport egyik alapító tagja, FARAGÓ BÉLA írt. Nem mindegyik mű készült ugyan az Amadinda számára (Sáry Kotyogó kő egy korsóban, Faragó A pók násza és Jeney pontpoint című darabja még az együttes megalakulása előtti évekből származnak), de nagy részük a későbbiekben az együttes repertoárjának fontos részévé vált. Ez a válogatás egy már zenetörténeti távlatokban is szemlélhető jelenségre is felhívta a figyelmet: nevezetesen arra, hogy az amerikai minimalizmus és annak speciális ága, a repetitív stílus nálunk is fontos szerepet kapott a '70-es és '80-as években kibontakozó experimentális zenei irányzatokban. Bár az Új Zenei Stúdióban működő zeneszerzők számára ez a hatás csak időleges volt, a minimalizmus jelentős felszabadító erővel bírt saját alkotói hangjuk kialakulásában azáltal, hogy az európai zenei hagyományokból építkező beidegződésekhez képest valami szélsőségesen újat mutatott meg a ritmusról, a hangi történések időbeli feszességéről és a motivikus összefüggések rendszeréről. Repetitív elemeket is tartalmazó műveik mind egyéni transzformációi a "változás az állandóságban - állandóság a változásban" esztétikájának. Sáry László Kotyogó kő egy korsóban című munkájában például az egyenletes lüktetés fölött és mellett fokozatosan ki- és leépülő, forgó motívumok valójában egy karakterdarabot formálnak; Vidovszky László Narkisszosz és Harpyák című művében (mely egyébként a Nárcisz és Echó című opera zárótételének átirata) az egyenletes mozgás bonyolult kánonszerkezetekből, a Hoquetusban pedig (melyet Sáry Kotyogó kő című darabja inspirált) hasonlóan összetett logikájú dallammozgások folyamatából jön létre. Faragó Béla kevésbé radikalizálta, de A pók nászában szellemesen és ma is érvényes művészi erővel alkalmazta Steve Reich repetitív zenéjének elveit, amikor a motivikus és ritmikus alapötleteket következesen forgatva vonultatta a hangszereken, melyek így szinte önmagukból vezérlik művének teljes folyamatát.

A repetitív stílus legjobb alkotásai nem véletlenül foglalnak el a mai napig megkülönböztetett helyet az ütőegyüttesek műsorain. Ritmikai összetettségüknek köszönhetően szakmai szempontból jelentős kihívást jelentenek, jó játszani őket, ezen felül pedig a kortárs zenének ahhoz a részéhez tartoznak, mely a közönség körében is népszerű. Bár sokan kételkednek abban, hogy e stílus még ma is folytatható epigonizmus nélkül, a koncert harmadik részében megszólaltatott kompozíció - az amerikai DAVID LANG négy évvel ezelőtt befejezett The So-Called Laws of Nature című darabja - ellentmondani látszik ennek. A mű három, önálló tételként is értelmezhető szakasza szuggesztíven bizonyította, hogy még mindig vannak járatlan utak: a jól kitalált absztrakt hangszerkezetek hosszú percekre lebilincselő hatású hangszínminőségekké válnak, különösen, ha feszesen, pontosan és tisztán adják elő őket. Az Amadinda Együttes tagjai (Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán) birtokolják az ilyen típusú zenék hiteles megszólaltatásához szükséges fegyelmet, technikai perfekciót és összeszokottságot. Mint fiatal közreműködőik (Tömösközi László, Schlanger Tamás, Szabó Mátyás, Tóth Lajos) szerepléséből kitűnt, ezt a tudást hatékonyan tovább is tudják már adni.

Az összpontosítás biztonságát egyedül Sáry Kotyogó kő egy korsóban című darabjában hallottam meginogni, hangversenyük egyébként az ütőhangszeres játék és a kamarazenélés magasiskolája volt. Nem lehetett nem észrevenni, hogy az Amadinda tagjai szeretik ezeket a műveket. Minden hangszer, hangszín, apró motívum, ritmusképlet külön élt és lélegzett előadásukban, közben mindez mégis egységes és lebilincselő zenei folyamattá összegződött. Az elmélyülés és a hangokkal való azonosulás legnyilvánvalóbban a koncert középső részében megszólaltatott, 1978-ban komponált Jeney-műből, a pontpointból sugárzott. A hat játékosra, pontosan meg nem határozott ütőhangszer-együttesre komponált darab (Jeney legpuritánabb zenéinek egyike) a minimálzene másik műfaji végpontját képviselte a műsor dramaturgiájában. Most egy nagyon finom árnyalatokat felvonultató hangszínkidolgozásban hallhattuk, melyben a kiszámíthatatlanság nyugalma - e hang-szertartásnak nevezett darab talán legfontosabb művészi programja - hangulati ellenpontot alkotott a többi mű vibráló nyugtalanságának környezetében. (Október 17. - Művészetek Palotája, Fesztivál Színház)

Általában nem tartozik az olvasóra egy- egy kritika elkészültének története, most mégis előre kell bocsátanom, hogy eredetileg Amelia Cuni Cage-estjéről szerettem volna írni, melyet korábban október 19-re is hirdettek, de a dátum megváltoztatása elkerülte a figyelmemet. Mivel tehát a MIRACULOUS JAM ALL STARS együttes hangversenyére tévedésből kerültem, be kell vallanom azt is, hogy a jazzt és a népzenét külön-külön nagyon szeretem, de a kettő keveréséből létrehozott etno-jazzre eddig meglehetősen erős távolságtartással tekintettem. Szerencsére idegenkedésemet legyőzte a kíváncsiság, s őszintén állítom, hogy alábbi kritikai észrevételeim ellenére sem bántam meg, hogy végighallgattam a skót, brazil, angol, bolgár és magyar zenészekből álló együttes műsorát. Nehezen lefordítható és még nehezebben értelmezhető (de külföldi jazzfesztiválokon bizonyára jól hangzó) nevük nyolc kiváló szólistát takar. Közös munkájuk alig több mint másfél évre tekint vissza, de úgy tűnik, e rövid időszak is elegendő volt már számukra, hogy kiaknázzák a meglehetősen heterogén és első hallásra talán bizarrnak is tűnő együttesben (cimbalom, hegedű, nagybőgő, tangóharmonika, furulyák/szaxofon, ütők, ének) rejlő lehetőségeket, s ebből különleges hangzásvilágot és stílust alakítsanak ki.

Zenéjük legnagyobb ereje lendületében és sokszínűségében rejlik. Bár mostani programjuk is tartalmazott improvizatív elemeket, mégis úgy tűnt, nagy vonalakban átgondolt, megkomponált műveket játszottak, melyekben a jazzt és a különböző eredetű folklorisztikus összetevőket igen jó arányérzékkel helyezték egymás mellé vagy rétegezték egymás fölé. Produkciójuk villódzó tarkasága egy nagy örömmel és hozzáértéssel közösen szőtt soknemzetiségű szőnyeghez hasonlít, melyben az egyes motívumok és figurális elemek elkülönülnek ugyan egymástól, együtt mégis harmonikus hatást keltenek. Talán csak a ritmusháttér lógott ki itt-ott stílusidegen rojtként: John Rae betonbiztonságú ritmusérzéke ellenére is úgy gondolom, vannak olyan zenei világok - a magyar népzene biztosan ilyen -, amelyek egyszerűen nem bírják el a dobfelszerelés hangját. Számomra úgy tűnt, hogy a csapat legerősebb egyénisége az angol zongorista Brian Kellock, aki - amellett, hogy igazi virtuóza hangszerének - imponáló rugalmassággal csatlakozott minden partneréhez, s a legkülönbözőbb zenei idiómarendszerekben egyaránt otthonosan közlekedett. Emlékezetes volt a brazil Mario Lima Caribé játéka: ritkán lehet hallani az övéhez hasonló dús nagybőgőhangot és dinamikus dallamvezetést. Különleges karaktert képviselt az együttesben Martin Lubenov tangóharmonikája. Előadásában a délszláv népzene jellegzetes gyors aszimmetrikus ritmusképletei valósággal kivirágoztak. Korábbi, általam hallott produkcióihoz képest színtelenebbül, hangszerének közhelytárát talán túlságosan is igénybe véve cimbalmozott ezen az estén Balogh Kálmán, Farkas Róbert hegedűszólóiban pedig néha nem teljesen átgondoltan keveredtek a műzenei és népzenei hangképzés eszközei. Szokolay Dongó Balázs furulyaszólóiban megcsodálhattuk a könnyedséget és a viruozitást, szaxofonjával pedig bizonyos pillanatokban a megtévesztésig keltette fel a tárogató hangjának illúzióját. Az együttes mindössze két alkalommal játszott együtt teljes létszámban, a többi műsorszámban más-más kamaracsoportokban vagy szólóban léptek fel a zenészek. A műsor kiemelkedő pillanatainak számítottak Palya Bea énekszámai. Szépen árnyalt, gazdagon csengő hangját ösztönös hajlékonysággal használja a magyar és cigány népzenében egyaránt, kár hogy színpadi mozgásában olyan sok a görcsösség, hogy az ember önkéntelenül azért kezd szurkolni, nehogy kiessen a ritmusból.

Az este egyetlen kétes pontja a címválasztása volt. A Miraculous Jam All Stars tagjai egyfajta Bartók-hommage-nak szánták műsorukat. E minden bizonnyal nemes szándék igazolását a Román népi táncok sorozat parafrázisszerű feldolgozásában véltem felfedezni. Nem azt hiányolom, hogy nem hallottam improvizációkat például a 2. zongoraverseny vagy a Hatodik vonósnégyes témáira, ez valószínűleg kifejezetten kínosan hatott volna. Köztudomású, hogy Bartók művészetében stílusformáló ereje volt a magyar és az idegen népek zenéjének, életrajzírói szerint nagy érdeklődéssel hallgatta a jazz-zenészek játékát, ő is feldolgozta a Kis kece lányom... dallamát, és több művének tanúsága szerint kedvelte a bolgár ritmusokat is. Mindez azonban még az idei kerek évfordulóval együtt sem indokolta, hogy nevét olyan vállalkozások hitelesítésére használják, melyekhez vélhetően neki aligha lenne már köze. A kissé nagyképű, de a külföldiek számára bizonyára mutatós feat. Bartók címet nyugodtan el lehetett volna hagyni a reklámanyagokról, a műsor ugyanis se több, se kevesebb nem lett tőle. (Október 19. - Jövő Háza Teátrum. A Budapesti Őszi Fesztivál hangversenyeit a Budapesti Fesztiválközpont Kht. rendezte.)