Bár Németországban és Skandináviában is számos fesztivált rendeztek, a briteket nem tudták felülmúlni - hazáján kívül Sosztakovicsot Európában talán a szigetország ünnepelte leghangosabban, ahol az orosz zeneszerző különlegesen nagy népszerűségnek örvend, s ahol a hangverseny-látogató egész évben roppant gazdag és színes programból válogathatott. A nagyobb zenekarok kivétel nélkül műsorra tűzték Sosztakovics műveit, hangversenyciklusok keretében több alkalommal elhangzott összes szimfóniája valamint vonósnégyese, és számos szovjet filmet, amelyhez Sosztakovics komponált zenét, most először vetítettek az angol közönségnek a londoni Barbicanben. Szeptemberben pedig három hosszú hétvégén, három különböző, kizárólag Sosztakovics zenéjének szentelt zenetudományi konferencián vehetett részt az érdeklődő Cambridge-ben (szeptember 15. és 17. között), Bristolban és Londonban.

Centenáriumi reflexiók - ezt a címet adták a szervezők a cambridge-i találkozónak, amelyen az előadások és hozzájuk kapcsolódó koncertek mellett, érdekes és sikeres próbálkozásként, a kettő ötvözetéből létrejövő - vagyis élőzenei illusztrációkkal egybekötött - előadások és workshopok is helyet kaptak. Az ötlethez bizonyára a konferencia vendégeként jelen lévő Fitzwilliam Vonósnégyes szolgáltatta az alapot. A hatvanas években cambridge-i diákokból alakult együttes hírnevét Sosztakoviccsal való személyes kapcsolata alapozta meg. A szerző rájuk bízta három utolsó kvartettjének angliai premierjét, és ők játszották, illetve ők vették lemezre elsőként a teljes ciklust. Bár a tagok az alapítás óta részben kicserélődtek, nehéz lett volna náluk autentikusabb előadókat meghívni. A két koncertjükön megszólalt7. (fisz-moll), 9. (Esz-dúr), 11. (f-moll) vonósnégyes, valamint a g-moll zongoraötös mellett (melyben Colin Stone működött közre) érdekességként műsorra tűztek egy, eredetileg 9. vonósnégyesnek tervezett, de végül töredékben maradt kvartettet is, amelyről a zeneszerző többször említést tett leveleiben, s amelyről a kutatók egészen 2003-ig azt hitték, a szerző megsemmisítette. Az egyetlen délutáni hangversenyen (Szofia Mosevics Kanadában élő orosz származású zenetörténésznek a zongoraműveket általánosságban tárgyaló, igen hosszú előadása után) Sosztakovics első és második zongoraszonátája mellett az Aforizmákat, e tíz kis tételből álló zongoradarabot is hallhatta a közönség, Alizja Firszova, fiatal orosz zongorista egészen kiváló előadásában. Colin Stone a 24 prelúdium és fúga két utolsó darabjának előadójaként önállóan is színpadra lépett a második estén, a ciklusról szóló előadás keretében pedig további két teljes mű és számos részlet csendült fel az op. 87-ből, Tánya Urszova ukrán zongorista-zenetörténész tolmácsolásában. Nem ő volt az egyetlen konferencia-előadó, aki hangszeres művészként is bemutatkozott. Erik Levi, a londoni egyetem zenetörténész-professzora a zongora mellől adott áttekintést a brácsaszonáta formai sajátosságairól, míg ugyanakkor a brácsa szólamának érdekességeibe Alan George, a Fitzwilliam Vonósnégyes alapító tagja vezette be a hallgatókat - őt egyébként a mű egyik első előadójaként személyes szálak is fűzik az utolsó opuszhoz. Szvetlana Szavenko, a moszkvai konzervatórium énektanárnője A szöveg Sosztakovics zenéjében című előadásához, valamint további két, dalciklusokat tárgyaló előadás illusztrátoraként a japán költők verseire komponált Hat románcot, valamint a Szatírákat adta elő, felvillanyozva hallgatóságát. A Fitzwilliam Vonósnégyes három, kései kvartettekről szóló előadás alkalmával is közreműködött, megszólaltatva a szükséges részleteket.

A fentiekből kitűnik, hogy zenében nem volt hiány, és - bár az előadásokat illusztráló zenei részletek hagyományos, magnóról történő lejátszása olykor kétségtelenül egyszerűbb lett volna (ami persze előfordult, hiszen a szimfóniákhoz természetesen nem állt rendelkezésre előadógárda) -, azt hiszem, sokat hozzátett az élményhez, hogy az adott művek vagy részletek élő produkcióban szólaltak meg. Annál is inkább, mivel a megszokottól eltérően a hallgatóság soraiban nemcsak a szűkebb szakma képviseltette magát, hanem a rendezvényre ellátogatott számos muzsikus és zenebarát is.

Maguk az előadások kilenc különböző szekcióba rendeződtek. Szó esett a kései művekben jelentkező Mahler-hatásról, DSCH-motívumokról, a negyvenes és ötvenes évek műveiben megjelenő ciklikus szerkesztésről, rejtett narratívákról, népi polifónián alapuló dallamszerkesztésről, a kései kvartettek időstrukturális modelljeiről. Négy azerbajdzsáni Sosztakovics-tanítvány zeneszerző munkásságán keresztül képet kaphattunk az újabb generációra gyakorolt hatásáról, de akadt például a fiatal Szovjetunió húszas évekbeli kommunáinak szexuális berendezkedéséről értekező félénk fiatalember, vagy éppen Sosztakovics betegségeiről előadást tartó amerikai orvostanhallgató is. A prezentációk színvonala meglehetősen vegyes volt, a húsz előadás között akadt olyan is, amely nélkülözte az igazi tudományos mondanivalót.

Legérdekesebbnek a Shakespeare és Sosztakovics szekció filmrészletekkel illusztrált két előadása bizonyult. Fiona Ford angol zenetörténész azt vizsgálta, miként alkalmazta Sosztakovics Kozincev Hamlet-filmadaptációjának zenéjéhez a londoni Drury Lane Theatre-ben a 18. század óta hagyományosan használt dallamok különböző 19. századi nyomtatványokban megjelent változatait. Erik Heine amerikai kutató pedig a Lear király filmváltozatához készült zenének a 12. vonósnégyessel, a 14. szimfóniával ésa Hegedűszonátával való kapcsolatait tárta fel. Egyetlen előadás akadt csupán, amelyben szóba került a történelem. Pauline Fairclough, a bristoli egyetem munkatársa a zeneszerző nagy-britanniai megítélésében bekövetkezett változásokat az 5. szimfónia recepciótörténetén keresztül mutatta be. Míg korábban szentimentális Csajkovszkij-utánzatként értékelték Sosztakovicsnak ezt a művét, a második világháború után már másként kezdtek gondolkozni róla, a hatvanas évektől pedig igen népszerűvé vált.

A Sosztakovicsról kialakult kép sokat változott a halála óta eltelt három évtizedben is. A Volkov szerkesztésében 1979-ben kiadott Testamentum (függetlenül attól, hogy azóta bebizonyosodott: hamisítvány) alapjaiban megváltoztatta a zeneszerzőről kialakult képet, hiteles korrajzot adva a sztálini diktatúra alatti Szovjetunióról. A könyvnek köszönhetően felbukkant az új Sosztakovics fogalma (Ian MacDonald 1990-ben megjelent úttörő munkájának címe is ez), napjainkra más megvilágításba került a zenei és kulturális életben betöltött szerepe, hatása az újabb generációkra és nyugati szerzőkre. A 20. század végére tehát eltűnt mindaz az előítélet, amely a régi (a kommunista, párthű) Sosztakovicshoz kapcsolódott.

Az érdeklődés középpontjában ma már nem az áll, hogy belső ellenálló vagy a rendszer áldozata volt-e, a valódi Sosztakovics keresésénél fontosabbá vált a zenéje.