Két nap alatt huszonegy volt tanítvány köszöntötte húszperces referátummal Tallián tanár urat. A témaválasztás az ünnepelthez méltó módon gazdag változatosságot mutatott. Első előadóként Déri Balázs vette vizsgálat alá Szent Ágoston leírását, mely szerint Ambrus püspök a "keleti részek szokását" (secundum morem orientalium partium) követve vezette be a himnuszéneklést Milánóban. Déri, aki az utóbbi években jelentős összehasonlító liturgiai kutatásokat végez, saját gyűjtéseit bemutatva arra kereste a választ, milyen összefüggésben állhat a szír ortodox egyház mai himnuszéneklési gyakorlata a 4. században feltételezhetővel. Papp Ágnes különleges című előadásában (Scipio álma és a zsoltárdifferentiák rangsora) a zsoltárdifferentiák finálishoz való viszonyát tekintette át Reichenaui Berno Tonarius című traktátusában. Berno a differentiákat Cicero Somnium Scipionisában a bolygók elhelyezkedésének leírásához hasonlóan rangsorolta és ábrázolta. Papp előadásában hangsúlyozta a tonáriusok sajátos kettősségét, az elmélethez és gyakorlathoz való kötődésüket az írásokban.

Rövid kávészünet után az első nap délelőtti ülésszaka barokk és klasszikus témákkal folytatódott. Vikárius László Monteverdi két kompozíciójában, az 1614-ben publikált 6. madrigálkötetben található Zefiro torna e'l bel tempo rimenában és az 1632-ben a Scherzi musicaliban megjelent Zefiro torna, e di soavi accentiben vizsgálta a Petrarca-megzenésítések és a petrarkizmus közti kapcsolatot. Az első mű ötszólamú madrigál, Monteverdi kevés Petrarca-megzenésítéseinek egyike, a második Ottavio Rinuccini Petrarca-parafrázisára írt hangszerkíséretes duett-madrigál, teljesen más stílusban. Vikárius elsőként a két költeményt, a Petrarca-szonettet és az annak hatására született Monteverdi-korabeli költeményt állította szembe egymással, majd a versek különböző megzenésítési módját tekintette át, és az azonos, illetve hasonló szövegi helyekre adott különböző zenei válaszokat mutatta meg. Az Ausztráliában élő Fábián-Somorjay Dorottya Bach altáriáinak 20. századi interpretációit elemezte, híres Bach-énekesek felvételeinek tanulmányozásával. Rámutatott a 18. és 19. századi éneklési gyakorlat közti különbségekre, az ezekből adódó énektechnikai következményekre, a magas és alacsony gégefővel képzett hang eltérő minőségére (la voix blanche kontra la voix sombre). A több tucat felvétel és énekes elemzése alapján felrajzolta a különböző iskolák (angol, kontinentális, azon belül francia és német) éneklési stílusának változását az 1930-as évektől napjainkig, illetve kiemelte egy-egy énekes sajátosan egyedi előadói ismérveit. A délelőtt utolsó előadásában is a nőké volt a főszerep: Farkas Zoltán "Jungfrau, Mutter, Königin..." -A Nő Mozart egyházi zenéjében című referátumában az operákban szereplő nőalakok pandanjaként az egyházi művekben Mária személyének megformálására keresett példákat. Részletesen két mise (K. 262/246a Missa [longa] és K. 427/417a Missa [in c]) Credo tételének Et incarnatus est részét és az Ave verum corpus utójátékát elemezte, különös tekintettel a befejezetlen c-moll mise tételének megfelelő részére, amelynek érzéki hangvételét teológiai szempontból is vizsgálta.

Az első nap délutáni ülésszakát, amelyen Komlós Katalin elnökölt, igazán az ünnepeltre szabott témák, a 19. századi hangszeres zene és opera uralták. Az elmúlt években ösztöndíjasként az Egyesült Államokban, jelenleg Berlinben kutató Mikusi Balázs a schumanni couleur locale kérdését tárgyalta a karakterdarabok és a nagyobb szabású művek viszonylatában ("Charakteristische Musik unterscheidet sich von der malerischen...", avagy volt-e Schumann-nak "dán stílusa"?). Kritizálta a szakirodalmat, amiért egyes műveken számon kéri a helyi színezetet, mely szerinte egyszerű félreértésen alapszik: ha a nagyobb szabású, ciklikus művekből hiányoznak a kisebb darabokban bőséggel fellelhető egzotikus, helyi színt megjelenítő zenei fordulatok, akkor a szerzőt e művek megkomponálásakor valószínűleg más szándék vezérelte. Feltételezése igazolásaként felhívta a figyelmet a két csoportba tartozó művek különböző funkciójára. A kisebb darabok szinte kivétel nélkül pedagógiai célzattal íródtak, míg a többtételes kompozíciók inkább csak allegóriaként utalnának az egzotikus világra. Előadása második felében kitért a címben megjelölt "dán" művekre. Véleménye szerint az Album für die Jugend két darabja, a Nordisches Lied mellett a Volksliedchen is Schumann és Niels Gade barátságának állít emléket. E sorok írója Vallomások életutak metszéspontjában - Az imádott nőalak Schumann és Brahms művészetében címmel a két szerző élete meghatározó közös pontjának, Clarának a zenei alakját, hangokkal való megjelenítését kutatta. Vallottak-e érzelmükről zenéjükben? Elegendő volt-e motívumok felvillantása, egyfajta zenei titkosírás e vallomások megtételéhez? Az előadás erre kereste a választ Schumann és Brahms Clara iránti szerelme lehetséges és valós zenei megnyilatkozásainak vizsgálatával, az eddigi elméletek, elsősorban Eric Sams és John Daverio tanulmányainak, monográfiájuknak szembeállításával, az életrajzi vonatkozások, levelezések és többek között saját műelemzések figyelembevételével. Péteri Lóránt egy más tudományterületnek a 19. századi művészetre vonatkozó megállapítását vizsgálta a zenére adaptálva gondolatébresztő, izgalmas előadásában, Scherzo és "unheimlich" - Műfaj és érzület konstrukciója a hosszú 19. században címmel. E. Jentsch és S. Freud által elemzett szépirodalmi példákból, elsősorban az E. T. A. Hoffmann írásai alapján megalkotott kísérteties pszichológiai fogalmából indult ki. Javaslata szerint a 19. századi szimfonikus scherzo egyes sajátosságai jobban megérthetők a kísértetiesről szóló elmélettel, melyet történetileg változó konstrukcióként értelmezett, és a scherzo műfajához köthető kompozíciós stratégia részeként értékelt. Két programatikus scherzón (Mahler: 2. szimfónia, 3. tétel és Dukas: A bűvészinas) végzett elemzésével a műveknek gazdagabb értelmezési körét tárta fel, mint a program és a zene viszonyának puszta bemutatása révén.

Dolinszky Miklós wagneri operaszüzsék hasonló elemeit, fordulatait tekintette át, kiemelten vizsgálva a szabad akarat, a szükség, a nép jelentését és szerepét a dramaturgiában, illetve a "hagyományos szakmai ismeretek" elégtelenségét a jövő műalkotása létrehozásában. Bozó Péter parádés diaprezentációval kísérve ismertette Offenbach egyik szatirikus operettjét, Choufleuri úr szalonjában, avagy a Théâtre-Italien görbe tükre címmel. Az Offenbach-egyfelvonásos (Monsieur Choufleuri [Karfiol úr] restera chez lui le...) a párizsi olasz zenés színháznak tart görbe tükröt bőséges zenei humorral. Ebből kapott a hallgatóság egy kis ízelítőt a mű egyik ensemble-tételének elemzésével. Halász Péter a színpadi időkezelés meghatározó dramaturgiai fontosságára hívta fel a figyelmet a Carmen kapcsán. A színpad előterében játszódó események és a velük párhuzamosan zeneileg is jelzett háttércselekmények idősíkjainak interakcióit vizsgálva elemezte a diszkontinuus idő kontinuussá változását, a betétszerű és áriaszerű számok viszonyát.

Vasárnap, a konferencia második napján az előadások egyetlen kivétellel magyar zenetörténeti kérdéseket tárgyaltak. A délelőtti ülésszakot, melyet Domokos Mária vezetett, Szende László művészettörténész Erzsébet királyné politikai és művelődéstörténeti szerepéről tartott referátuma nyitotta meg. Az Erzsébet királyné korabeli udvari kultúráról kevés képi ábrázolás maradt fenn. Ezért is kiemelten fontosak a dél-tiroli Bozen mellett található vár freskói, amelyeken korábbi feltételezések szerint Erzsébet királynét és udvarát ábrázolták. Németh G. István a kincses Kolozsvár 19. századi életéből villantott fel képeket Ruzitska György kamarazenéje - Házi muzsikálás Kolozsváron a 19. században című előadásában. Ruzitska jelenlegi ismereteink szerint összesen 13 kamaraművet komponált, köztük 4 vonósnégyest és3 vonósötöst. Németh a művek kapcsán érintette keletkezésüket, történeti-stilisztikai szempontok alapján vizsgálta őket, és vázlatosan bemutatta a kolozsvári kamarazene-kultúrát. Gurmai Éva az Erkel előtti magyar operákról számolt be. Mátray Gábortól Ruzitska Józsefen, Heinisch Józsefen, Arnold Györgyön, Bartay Andráson át egészen Doppler Ferencig említhető a komponisták sora, akiknek művei elvezetnek az első Erkel-operákig. Az előadás az 1830-as évek végének két magyar operakísérletével: Rózsavölgyi Márk Visegrádi kincskeresők című daljátékával és Bartay András Csel című vígoperájával foglalkozott részletesebben, mint Erkel színrelépése előtti utolsó láncszemekkel. Szacsvai Kim Katalin az Erkel-kutatás egyik legújabb eredményéről számolt be. Előkerült a közelmúltban kritikai kiadásban megjelent Báthory Mária című opera 2. felvonásának Cabalettája. A betétszámot 1852-ben Luisa Liebhardt énekesnő számára komponálta Erkel. Az újonnan felfedezett Erkel-kompozíciót az ismertetést követően Szabóky Tünde hangján, Gupcsó Gyöngyvér zongorakíséretével meg is hallgathatta a közönség.

Domokos Zsuzsa egy zenei idézet eredetének próbált utánajárni Liszt Ferenc Harmonies poétiques et religieuses zongoraciklusából. A Miserere d'après Palestrina, a ciklus 8. darabjának témáját Liszt egyik vázlatkönyvében található, idegen kéztől származó másolatból vette. Az előadás arra kereste a választ, hogy mi is lehetett az a Miserere - miután kiderült, hogy nem Palestrina-idézetről van szó -, amelyet a vázlatkönyvben szereplő cím szerint a Sixtus-kápolnában énekeltek.

20. századi magyar zenetörténet témakörben három előadás is Dohnányi munkásságával, műveivel foglalkozott. Gombos László Dohnányi bécsi fogadtatásáról szólt, az 1901-1905 közötti négy évadról, amikor a császárváros volt Dohnányi állandó tartózkodási helye. Ez idő alatt összesen 109 hangversenyt adott. Gombos recepciótörténeti kutatásai során általában pozitív kritikákat talált. Dohnányi játékát a korabeli bécsi közönség és kritikusok egyöntetűen költőinek tartották, elhatárolták a virtuózoktól, akiknél a virtuozitás nem eszköz, hanem cél. A műsorfüzetekből megismertük a Dohnányi által játszott repertoár összetételét, a koncertek jellegét. Kusz Veronika, aki fiatal kutatóként egy évet töltött ösztöndíjjal az Egyesült Államokban, Dohnányi Ernő amerikai éveiről tartott előadást, Dohnányi fogadtatása Amerikában 1949-1960 címmel. Életének utolsó évtizedét a Florida State University zenei fakultásának professzoraként, meglehetősen aktívan töltötte Dohnányi. Rendszeresen hangversenyezett zongoraművészi, karmesteri és zeneszerzői minőségben egyaránt. A különböző koncertek sajtóvisszhangjai sokszor ellentmondó képet festenek a szerző helyzetéről, megítéléséről, amelyet sikerült tovább árnyalni a nemrégiben hozzáférhetővé vált gazdag levelezéssel az amerikai évekből. Mesterházi Máté Franz Schmidt és Dohnányi Ernő egy-egy főművének összehasonlítására vállalkozott. A két szerzőt sok tekintetben összekapcsolja párhuzamos életpályájuk, közös indulásuk, egyszerre magyar és német kulturális kötődésük. A két vokális mű, Schmidt oratóriuma, a Das Buch mit sieben Siegeln (1938) és Dohnányi szimfonikus kantátája, a Cantus vitae (1941) között Mesterházi előadása számos összefüggést tárt fel társadalmi beágyazottságukban, recepciótörténetükben és a tradíció-modernitás kérdéséhez fűződő viszonyukban.

Büky Virág a magyar századelő egzotikus történeteinek és a társművészetekben ekkoriban feltűnő új Kelet-felfogásának megjelenését vizsgálta - Kodály és Bartók művészetén kívül - a zeneéletben A mese "alkonya"?- Egzotikus történetek a századelő zeneéletében című előadásában. Dalos Anna az 1956 után a magyar zeneszerzésben bekövetkezett jelentős változásoknak a részleteit tárta fel Új zenei repertoár Magyarországon (1956-1967) címmel. Dalos az Országos Filharmónia műsorfüzeteire, a Zeneakadémia Könyvtárának leltárkönyveire, a Magyar Rádió archívumára, magánhagyatékokra, emlékezésekre és sajtóbeszámolókra támaszkodva kezdte el összegyűjteni a Magyarországon ebben az időszakban ismertté vált műveket, és felmérni, hogy egyes alkotásokat mennyire ismerhettek meg maguk a zeneszerzők.

Zeke Lajos a zene és a számok kozmikus világába repítette hallgatóságát: Beethoven op. 111-es Ariettájának és Bartók Zene-fúgájának szerkezetét hasonlította össze, kimutatva, hogy a bartóki fúga két szimmetrikus kvintspiráljának előképe a beethoveni Arietta ritmikai osztása (a 3 csökkenő-növekvő hatványai mentén), ami az előadó megfogalmazásában "a frekvenciák hallásküszöb alatti tartományában valójában két irányban bővülő kvintláncot képez". Az előadás a kimutatható hatás kérdését nem vetette fel, csak a tételek elemzésére, a párhuzamok feltárására koncentrált.

Zárszavában az ünnepelt A Rajna kincsezárójelenetét idézte. Néhány mondatnyi személyes vallomást követően a szellemtudományokat és benne a zenetudományt a felépített várhoz hasonlította. A vár csak addig tölti be hivatását, amíg megvéd a támadásoktól, amíg legalább ellenfélnek, netán ellenségnek tekintik. Olyan időket élünk azonban, amikor úgy tesznek, mintha a vár nem is létezne, nem vesznek tudomást rólunk, és ez ellen a legnehezebb küzdeni, de meg kell próbálni. Ebben a küzdelemben már a tanítványok generációi játsszák majd a főszerepet, és ahogy a kétnapos seregszemle megmutatta, egyáltalán nem reménytelenül. (A konferenciát a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság rendezte a Régi Zeneakadémia Kamaratermében, 2006. október 14-15-én.)