Hegymagas kis falu Tapolcától néhány kilométerre a Balaton északnyugati része fölött, a Szent György-hegy lábánál. A festői vidék békéje, a rendezvényeknek helyet adó kis templom méltó környezetet nyújt a hangversenyekhez, melyekre egyébként a külsőségeket és méreteket tekintve talán túlzó is a fesztivál elnevezés. Művészeti vezetője, Gémesi Géza 1998-ban eredetileg nem is ezzel a céllal, hanem klasszikus és kortárs művek megtanulását szolgáló zenekari műhelyként, a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar nyári zenei műhelyeként indította el Balatonbogláron. Munkája egyre több zeneszerzőt (Dukay Barnabás, Jeney Zoltán, Sári József, Sáry László, Serei Zsolt, Soós András, Vidovszky László) és kortárs zene iránt elkötelezett művészt (Bali János, Csalog Gábor, Klenyán Csaba, Klukon Edit, Lukin Zsuzsanna, Ránki Dezső, Rozmán Lajos, Rohmann Ditta, Vékony Ildikó) vonzott maga köré. Előbbiek Gémesi hívására aktív részt vállaltak műveik betanításából, utóbbiak pedig szólistaként működtek közre a tábor eredményeit összegző hangversenyeken.

2001-től mindez már nevesített formában, "Kortárs Művészeti Műhely"-ként folytatódott további három nyáron keresztül, akarva-akaratlanul is újraélesztve a hetvenes évekbeli megtűrt majd betiltott boglári "kápolnatárlatok"-hoz kapcsolódó zenei események hagyományait. Időközben a koncertek a számos ősbemutatónak köszönhetően szűk körű, de rangos nyári kortárs zenei eseményekké is váltak, melyekre persze nagyrészt Budapestről érkezett a közönség. Aztán úgy tűnt, rosszra fordulnak a dolgok. Mivel a Műhely balatonboglári szereplései nem váltak turistacsalogató helyi látványossággá, és nem vették fel a versenyt a Balaton-parti borfesztiválok és roadshow?k látogatottságával (hogy is vehették volna!), hamarosan kolonccá váltak a város nyakán. A 2004-es balassagyarmati - már Rondino Fesztivál néven tett - kitérő után tavaly Hegymagasra költöztek, időközben azonban a kezdettől fogva nagyon szerény anyagi körülmények között működő Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar erőforrásai oly mértékben elapadtak, hogy idén már csak az arculatát leginkább meghatározó zenészeknek, azaz a zenekar Rondino Együttesének (Csermák Éva, Kántor Balázs, Krulik Eszter, Németh Márta, Vályi Csilla, Varga Ferenc és Gémesi Géza) adtak lehetőséget a nyári műhelymunkára.

Nem titok, hogy a Fesztivált a szervező Gémesi Géza kitartása és a közreműködők ügyszeretete tartja életben. Aki itt fellép, javarészt a műsorra tűzött művek vagy a közös munka iránti szeretetből (értsd: névleges honoráriumért vagy éppen anélkül) teszi. A szegénység olykor hasznos is lehet, legalábbis abban bizonyosan, hogy elősegíti a "hivatalos" zenei élettől való függetlenedést és a szakmai vonzalmak kendőzetlen felvállalását. A műsorokban évek óta sok olyan mű szerepel, melyek az itt megforduló zeneszerzők és előadóművészek közötti barátságoknak vagy munkakapcsolatoknak köszönhetik létrejöttüket, a szerkesztés demokratizmusa pedig kedvez olyan programok kialakításának, melyek a fellépő művészek érdeklődési körét is tükrözik. Gondolatébresztő műsorok jönnek így létre, melyek művek közötti áthallásokat teremtenek, máskor vélt vagy valós zenei összefüggésekre hívják fel a figyelmet.

A három hangverseny bázisát idén is a kamaraegyüttes produkciói adták.A nyitókoncerten két rövidebb (GÉMESI GÉZA: Hajnali templom; SÁRY LÁSZLÓ: Mindig csak az van, ami van...) a záróesten pedig két nagyszabású művet (VIDOVSZKY LÁSZLÓ: Souvenir d'Asch; Schönberg: Verklärte Nacht) szólaltattak meg. Finoman kidolgozott dinamika, árnyalatgazdag hangképzés jellemezte játékukat, s nemcsak azokban a tételekben, melyek a hagyományos előadói eszközöket igényelték (Schönberg), hanem azokban is, melyekben a zenei anyag a kényes változékonysággal (Sáry, Gémesi) vagy a hangzás bonyolult struktúrájával (Vidovszky) adott különleges feladatokat.

A műsorok másik részét szólózongorára komponált darabok és zongorás kamaraművek alkották. Az első hangverseny főszereplője DUKAY BARNABÁS volt. Ő nyitotta meg a már említett Rondinóval (ez a mű minden évben elhangzik) a három nap eseményeit, a koncert második részében pedig eljátszotta Porszem és vízcsepp a liliom szirmán című, légies hangzású, nyugalmat sugárzó zongoradarabját, majd hosszú, négyszakaszos improvizációban mutatta meg a már sokak által megcsodált, de a nyilvánosság számára alig ismert rögtönző képességét. Dukay - bár hivatalosan mindenki zeneszerzőnek tartja - lenyűgözően zongorázik. Tisztán, markánsan üti le a billentyűket, s olyan ritmikai feszességgel játszik, mely csak a nagy pianisták képessége. Rögtönzései figyelemreméltó, leírt kompozícióinak mégsem ellentmondó adalékokkal szolgáltak zeneszerzői gondolkodásához. Kiderült belőlük, hogy az alapjában véve monolitikus szerkesztésű, fegyelmezett polifóniájú műveket komponáló Dukaytól egyáltalán nem idegenek a szélsőséges indulatokat és gesztusokat is magukban foglaló zenei ötletek, és az extrém hatású zenei elemekből a rögtönzés lazább műfaji keretei között is létre tudja hozni ugyanazt az egyensúlyt, amely zárt kompozícióit jellemzi.

Csalog Gábor másnapi hangversenyén hasonlóan szuggesztív, mégis teljesen más karakterű zongorázást hallhatott a közönség. Csalog ugyanis - különösen, amikor nagyon jó formában játszik - technikailag bonyolult vagy zsúfolt textúrákat is légiesen könnyű, áttetsző hangzással tud életre kelteni, s ezt a képességét most nemcsak Debussy Etűdjeiben és az Images 2. sorozatában, hanem Mozart és Schumann rövid zongoradarabjaiban (C-dúr üvegharmonika-adagio, D-dúr rondó; Tételek az Ifjúsági albumból) is megcsillogtatta. Koncertjének ebből fakadó érdekes tanulsága az volt, hogy hangszíneit és játéktechnikai elemeit tekintve Mozart, Schumann és Debussy zongoramuzsikája között sokkal több rokonság fedezhető fel, mint amennyit felületes stiláris beidegződéseink alapján általában feltételezünk. CSAPÓ GYULA Yagul című zongoradarabja Dukay előző napi Porszem és vízcsepp a liliom szirmán című munkájára rímelt. A két kiváló mű egymás tükrében jól illusztrálja, hogy az Új Zenei Stúdió működéséhez kapcsolható, látszólag egységes nyolcvanas évekbeli antiromantikus esztétika mennyire ellentétes karakterű és jellegű zenék megszületéséhez teremtett alapot.

Csalog műsorán két bemutató is elhangzott. Az első egy tizenegy akkordból álló, alig félpercnyi KURTÁG-zene volt (Virág), mely 1984 karácsonyán készült Szigligeten, Körner Évának szóló ajánlással. A kalandos sorsú művet Jovánovics György és Kieselbach Tamás fedezte fel a két évvel ezelőtt elhunyt művészettörténész hagyatékának rendezésekor. A másik műben, SÁRY LÁSZLÓ nemrég befejezett Tropus és szekvencia című darabjában a zeneszerző is közreműködött tangóharmonikán. A két hangszer élesen eltérő hangi tulajdonságai kissé meghökkentő eleggyé összegződtek az egyetlen harmóniasorból kibontott kétrészes darabban, melyben a második rész - némiképp korálvariációk dramaturgiájára emlékeztetően - az első szakasz figurális kidolgozásának tűnt. Sáry tangóharmonikája nemcsak itt, hanem az előző napi hangversenyen is megszólalt (Gémesi Géza: Hajnali templom, Sáry: Mindig csak az van, ami van), ott azonban elsősorban a hangszín gazdagításában játszott szerepet. Különleges fényt adott a vonósegyüttes hangzásának, s mindkét, eredetileg szöveg ihlette műben a hangszeres formára transzponált költői programok hangulatát tette átélhetőbbé.

A záróest Schönberg-Vidovszky-Bartók- műsora szolgált a legbonyolultabb kereszthivatkozásokkal. VIDOVSZKY LÁSZLÓ vonósszextettjének címe (Souvenir d'ASch) önmagában is jelzi, hogy Arnold Schönberg tiszteletére írt hommage-ról van szó, mely egyben tisztelgés a hangokká alakított szövegüzenetek első mestere, Schumann előtt is. (A németországi Asch nevű város hangzóiból kialakított motívumokból épül fel a Karnevál zenéjének jelentős része.) A most öttételes formában megszólaltatott (de még nem lezárt) kompozíció hangi alapanyagában fontos szerepük van a Schönberg nevéből kialakított akkordoknak, mellettük pedig annak a Klangfarbenmelodie-nak nevezett, Schönbergtől származtatott kompozíciós elvnek, mely a homogén hangzás apró változásaival, azaz egy-egy hang vagy hangszínelem elmozdításával bont ki nagyobb léptékű zenei folyamatokat. Aszkétikus, a hallgatótól is fegyelmet kívánó, nagyszabású zene, újabb állomása Vidovszky kilencvenes évek óta következetesen kiépített szikár stílusának, melyben a szerkezeti szigorúságot a hangzás gazdagsága és állandó mozgása lágyítja meg és hozza emberközelbe. Mellette Schönberg fiatalkori Verklärte Nachtja (mely tíz évvel az imént leírt technika alkalmazása előtt, 1899-ben keletkezett) szélsőségesen romantikus zenének tűnt, a műsort záró Bartók-mű, A csodálatos mandarin négykezes szerzői változata pedig - mely Klukon Edit és Ránki Dezső izzó feszültségű tolmácsolásában a Mandarin-történet narrativitása nélkül is hatalmas erőket mozgató absztrakt zeneként szólalt meg - a "még" és a "már" oly gyakran használt zenetörténeti kategóriáinak adott elgondolkodtató, új jelentést.

A létét veszélyeztető anyagi nehézségek ellenére a Rondino Fesztivál jövője most biztatóbbnak látszik, mint néhány évvel ezelőtt. Hegymagas eldugott hely, de a falu már bizonyította, hogy kész az együttműködésre, ráadásul a Balaton-felvidéknek ahhoz a részéhez tartozik, mely nyaranként szellemi értelemben is aktív kikapcsolódást kereső értelmiségiekkel népesül be. A szigligeti alkotóház néhány kilométerre található tőle, a környékbeli falvak nyaralóként használt parasztházaiban a magyar irodalmi, zenei és képzőművészeti élet legjelesebb alkotói pihennek vagy dolgoznak. A zárókoncert (mely valóságos kincsesbánya lehetett volna a tévécsatornák kulturális magazinjai számára, olyan sok ismert arcot lehetett látni a zsúfolásig telt templomban) azt mutatta, hogy nemcsak a könnyű nyáresti hangversenyekre van igény, hanem komolyabb szellemi készenlétet igénylő műfajokra is. Mindezt Gémesi Géza is felismerte, és a programot tavaly óta irodalmi rendezvényekkel is gazdagította - idén például Konrád György és Parti Nagy Lajos nagy sikerű felolvasásai előzték meg a koncerteket. A Rondino Fesztivál tehát, úgy tűnik, jó helyre került, ösztönző érdeklődés övezi. Hegymagas nyaranta néhány napra a koncertek ürügyén barátságos művészeti találkozóhellyé válhat, s ki tudja, ha lehetőségeinél és méreteinél fogva nem töltheti is ki azt az űrt, melyet a kortárs zene fontos műhelye, a két éve megszűnt Földvári Napok hagyott maga után, némi kárpótlást mégis nyújthat helyette.