A késő 18. századi Bécsben a hang- versenyélet a nagyböjt idejére összpontosult; ebben az időszakban ugyanis nem tartottak operaelőadásokat, így - afféle kárpótlás gyanánt - a katolikus Ausztria polgárai előfizetéses alapon szervezett koncerteken hódolhattak zene iránti szenvedélyüknek. Az előadások, melyeket gyakran arisztokrata mecénások palotáiban tartottak, rendszerint igen hosszúra nyúltak; egy-egy est alkalmával szimfóniák, versenyművek, vokális számok és az elmaradhatatlan rögtönzés gazdag választékát élvezhették a hallgatók.

JOHN ELIOT GARDINER és együttese, az ANGOL BAROKK SZÓLISTÁK nyárvégi Mozart-hangversenye ezt a praxist juttatta eszembe. A koncert helyszíne esetünkben is palota volt, még ha nem is arisztokraták lakhelye, hanem a Művészetek Palotája. Bizonyos értelemben böjti időszakban jártunk - van rá okunk, hogy az augusztust annak tekintsük a zeneélet szempontjából, hiszen a főváros legfontosabb zenei intézményei ilyenkor zárva tartanak. A koncert programját is késő 18. századi bőség és változatosság jellemezte. Három szólista is bemutatkozott: a rutinos Mozart-előadó, ROBERT LEVIN zongorajátéka mellett KATI DEBRETZENI hegedűszólóját, valamint BERNARDA FINK szopránját élvezhette a közönség. Az estsorán egy teljes zongoraverseny (K. 503,C-dúr), valamint egy hegedű- és zongora-szólóra írott koncerttöredék (K. 315f) Levin által kiegészített változata mellett két hangversenyária hangzott el: az első részben a Vado, ma dove (K. 583), a másodikban a Ch'io mi scordi di te (K. 505). Gardinerék emellett a C-dúr (Linzi) szimfóniát is előadták (K. 425).

Az Angol Barokk Szólisták remek együttes, amelynek fiatalos, fauve-ista Mozart-játéka üdítő színfoltot képezett a zeneszerző évfordulójának tiszteletére rendezett előadások özönében. Mindazonáltal ennél jobb formában is hallottam már őket, s az augusztusi koncert, azt hiszem, az ő mércéjükkel mérve az arany középszer kategóriájába sorolható. (Nem mintha az est során tapasztalt néhány fúvós botlás különösebben zavart volna a zenei élvezetben). Robert Levin játékával kapcsolatban nehezen tudok elvonatkoztatni fortepianójának szerényen cincogó hangjától - az élmény nem győzött meg maradéktalanul a hangszerválasztás szükségszerűségéről. S bár Mozart-tolmácsolása bővelkedett részletszépségekben, néhány ponton némi kívánnivalót hagyott maga után (mindenképpen ezek közé tartozott a C-dúr zongoraverseny cadenzájának elején tapasztalt hadarás). Kati Debretzeni ha nem is egyenrangú, mindazonáltal méltó partnere volt Levinnek a kettősverseny előadásában. Az est szólistái közül a leggyengébb teljesítményt Bernarda Fink nyújtotta. Hangja a középregiszterben a legvonzóbb, a mély fekvésben azonban erőtlen, magasságai pedig zavaróan forszírozottak. Ám igazságtalan volnék, ha nem említeném meg, hogy a két áriában szép pillanatok is akadtak. Finom és érzéki volt például a Vado, ma dove tolmácsolásában a második rész, a fafúvók kórusa által kísért lassú menüett-szakasz indulása.

Némi hiányérzetet hagyott bennem a Ch'io mi scordi di te interpretációja. Mint ismeretes, a mű valójában egy teljes operajelenet: kéttempós rondó, recitativo accompagnato bevezetéssel. Első megfogalmazása betétáriának készült az Idomeneo egy 1786-os privát előadásához, Mozart azonban utóbb obligát hangszerszólóval egészítette ki. Nem éppen szokványos instrumentumot választott: a fortepianót, melynek színrelépése a rondó lassú részének kezdetén igazi ünnepélyes pillanat. Vagy legalábbis annak kellett volna lennie, az előadók azonban mintha a kelleténél kevesebb figyelmet szenteltek volna a darab e jelentőségteljes eseményének.

Az est végén a legbizarrabb ráadás hangzott el, amelyet valaha hallottam. Gardiner és együttese in medias res, a Linzi-szimfónia zárótételének csupán kidolgozását és reprízét ismételte meg. Ennél humorosabban, ennél több tapintattal aligha lehetett volna a közönség tudtára adni: fáradtak vagyunk, elég volt. Reméljük, minél hamarabb ismét Budapesten élvezhetjük a jó kedélyű brit muzsikusok játékát. (Augusztus 23. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Bevallom, két nappal később kissé kelletlenül foglaltam el ismét helyemet a Nemzeti Hangversenyteremben, HILARY HAHN és a CSEH FILHARMONIKUSZENEKAR ZDENEˇK MÁCAL vezényelte hangversenyére várva. Persze, értem én, hogy egy nemzeti zenekarnak le kell tudnia a nemzet zenei hérosza előtti kötelező tisztelgést; megértem, hogy az az együttes, amelynek első koncertjét Antonín Dvořák vezényelte, fennállásának száztíz esztendős jubileumát ünnepelve hangversenyének programját teljes egészében a cseh zeneszerző műveinek szenteli. (Hasonló esetben valószínűleg a Filharmóniai Társaság Zenekara is egész estét betöltő Erkel-műsorral állna elő). De vajon lesz-e, lehet-e olyan élvezetes a prágai együttes Dvořák-estje, mint Gardinerék Mozart-koncertje?

Az est mérlege mindazonáltal meglepően pozitív volt számomra. Bár e koncert hatására sem váltam Dvořák zenéjének fenntartások nélküli rajongójává, a cseh együttes hangversenye igen kedvező benyomást tett rám - tolmácsolásuknak köszönhetően a koncert meghallgatása óta sokkal több értékelni- és szeretnivalót találok a komponista zenéjében, mint annak előtte. A Karnevál-nyitány harsány, tarkabarka hangzásával, azt hiszem, ideális nyitószáma egy szimfonikus koncertnek; az ezt követően előadott a-moll hegedűversenyben mindenekelőtt Hilary Hahn szólója ragadott magával, de a záróté-tel sikerében a zeneszerző szellemes metrikai játékainak és a zenekar remek előadásának is része volt. Mindazonáltal úgy vélem, az est során előadott Dvořák-kompozíciók közüla második részben eljátszott Újvilág-szimfónia a legjobb, legérdekesebb darab. Meglehet, a négy tételt beethoveni ciklussá összefogni hivatott motívumok kissé talán banálisak, és felhasználásuk módja sem emeli őket jelentékeny zenei ötletekké. A szimfónia Longfellow ihlette lassúja azonban eredeti kompozíció, amely nem csupán a verbalitás szintjén kapcsolódik a költő indián temetést leíró alkotásához, hanem a tétel vége felé az angolkürt-téma vonósok által játszott variánsának szétszabdalása és a hangszerelés kamarazenévé történő leépítése révén Dvořák valóban meg is komponálja az elmúlást. (Igaz, ezt a tételt hallgatva sem tudok szabadulni attól a gyanúmtól, hogy a rézfúvós színekben pompázó akkordfüggöny Schumann Rajnai szimfóniájából kerülhetett a lassú elejére és végére).

Az est karmestere, Zdenek Mácal meglett kora ellenére meglepően friss, fiatalos dirigens benyomását keltette. Az együttes produkcióján érezhető volt mind vezetőjük széleskörű tapasztalata, mind a kemény gyakorlás; előadásukat precíz ritmika, tökéletes együttjáték jellemezte, arról tanúskodva, hogy sok munkát és energiát fektettek a koncertre való felkészülésbe. Különösen elnyerte tetszésemet a vonóskar hangzása. S bár a fúvósok közül a fuvolák és oboák háza táján talán akad még csiszolnivaló, a scherzo fafúvós imitációi arról győztek meg, hogy a klarinétszólam előadói kiváló játékosok.

Hasonló élvezetet leltem Hilary Hahn hegedűjátékában, aki mind a Dvořák-hegedűversenyt, mind pedig az azt követő ráadásszámot, Bach a-moll szólószonátájának zárótételét briliánsan játszotta. Interpretációjának fölényes biztonsága, kristálytiszta intonációja, makulátlanul pontos ritmikája méltán vívta ki a hallgatóság lelkesedését. Ugyanakkor tolmácsolása egy idő után Olympia áriáját idézte emlékezetembe Offenbach operájából, a Hoffmann meséiből: aggódva vártam, mikor lepleződik le a kegyes csalás, mikor derül ki, hogy az óramű pontosságával végigjátszott Bach-kompozíció előadója valójában egy automata. Félelmem szerencsére alaptalannak bizonyult.

Nem ez volt az est egyetlen ráadása: az Újvilág-szimfóniát követően Zdenek Mácal és a Cseh Filharmonikus Zenekar még egy Dvořák-művel köszönte meg lelkes fogadtatást; a hangverseny méltó lezárásaként a Szláv táncok 2. sorozatának 7. darabját játszották el, ugyanazzal a pontossággal és lendülettel, amely az est előző műsorszámait jellemezte. (augusztus 25. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)