Megnyugtató érzés, hogy életre kelhetett egy álomszerű ötlet, s ha már valósággá vált, meg is erősödhetett. Magam korábban hat alkalommal, és két év kihagyás után most ismét jelen lehettem a tiszadobi zongorafesztiválon. Állíthatom, hogy kifejezetten gyenge koncertet a sok év alatt egyet sem hallottam. Gyakran esik meg, hogy a nyári szabadtéri hangversenyeket hakninak tekintik a muzsikusok, de Tiszadobon eleve olyan a hangulat, hogy ez egyetlen előadóban sem merült fel soha. Bármilyen bizonytalan is az időjárás, bármennyire nehezítő körülmény a néha kellemetlenül hűvös vagy párás levegő, a szabadtéri zongorázást valamennyi művész oly inspirálónak, különös atmoszférájúnak tartotta, hogy inkább az utolsó pillanatig húzták az időt, s ha csak lehetett, nem tették át a koncertet a közeli templomba. Hauser Adrienne, a fesztivál ötletadója, alapítója, szervezője és máig lankadatlanul dolgozó motorja - mellesleg maga is rendszeres fellépője a hangversenyeknek - előre bejelentette, hogy idén nem fogunk átvonulni a templomba eső miatt. Nyugodtan misztifikálhatjuk az időjárási fenomént: bár általában egész nap esett, néha reménytelenül, a hangversenyek előtt egy órával mindig kitisztult az ég, s utána már egy csepp sem zavarta a zenei eseményt.

Kilenc év alatt ellaposodhat egy ilyen fesztivál, unottá válhat a szervezés, rutinszerűvé a műsorszerkesztés, de Tiszadobon semmi ilyesmi nem történik. A zenei színvonal rendíthetetlenül a lehető legmagasabb, a szervezés, a helyiek lelkesedése ugyanolyan mint kezdetben volt. Változatlanul az év legjobb, legerősebb belső nyomot hagyó zongorakoncertjei közé tartoznak a tiszadobi estek.

Az első Ránki Dezső hangversenye volt. Ránki játékáról az utóbbi időben egyre forróbb, lelkesültebb kritikákat hallhatunk, nem véletlenül. Az ő művészete példája annak, hogy nincs elért magaslat, nincs felső határ. Amiről mi, hallgatók azt hisszük, hogy tökéletes, az igazán nagy művész számára csak trambulin a következő minőségi fok eléréséhez. Haydn, Ravel és Liszt műveiből állt a koncert, és nyilvánvalóan az előadásnak köszönhetjük, hogy nem bizonyult szétesőnek ez a szerkesztési ötlet. Ránki különös szenvedéllyel játszott, s nem hiszem, hogy ez csak a környezet inspiráló hatásának tudható be. Mintha az utóbbi időben játékának eleganciájából mit sem engedve több teret nyitna a zene érzelmi energiáinak, legalábbis közvetlenebb lehet az élmény, mint korábban. És e belső szabadság mellett egyre kitapinthatóbb a művek belső összefüggésrendszere, soha nem hallott részletekre, a szerző zenei ötleteire lesz figyelmes az ember, a végén pedig, mint amikor kellő távolságra hátralépünk egy festménytől, egységgé áll össze a műről kapott valamennyi benyomás.

Az est második felében egyetlen mű, Liszt h-moll szonátája szólalt meg. A koncert után Ránki Dezső megjegyezte, hogy ezzel a szonátával könnyű a dolga, semmit sem kell csinálnia, csak eljátszani a darabot, mert annyira jól van megírva. Sohasem unja, pedig épp százkilencedszer játszotta. Számomra ebben az előadásban olyan volt ah-moll szonáta, mintha először hallottam volna. Hihetetlen teljesítmény így eljátszani, és igen, azt hiszem, ez a "semmit nem csinálás" a művészet legmagasabb foka.

Hauser Adrienne nemcsak a szponzorokra meg az időjárásra, hanem a közönségre is hatni tud. Mozart-, Brahms- és Mendelssohn-darabok után Liszt hatalmas Weinen, Klagen-variációit játszotta, amelyből nemcsak biztonságos virtuozitása, stílusérzéke és zenei ízlése sugárzott, hanem szenvedélye is, amely bár szemérmes és kontrollált, mégis erőteljes és hatásos. A legtöbbször romantikus műveket hallani Hausertől, nyilvánvalóan ez áll legközelebb alkatához, de igen rokonszenves a természetes, keresetlen Mozart-játéka is.

A következő esten épp ellenkezőleg, a szenvedély zabolátlansága volt magával ragadó. Eliszo Virszaladze Schumann-játékának tüze néha a szalonképesség határát súrolta, de ezt a határt sohasem lépte át. Rendkívüli manuális tudással, rutinnal játszik, s azt hiszem, valóban csak a rettenetesen csúszó, nedves billentyűknek tudható be néhány apró technikai zavar. Magabiztossága azonban nemcsak technikájából fakad, hanem abból is, hogy tudja: érdekes, amit ezekről a művekről gondol, és mások számára is fontos üzeneteket adhat át Schumann tündérek, lidércek és démonok lakta világából. A Kreislerianát talán sohasem hallottam ilyen felszabadult érzelmi kifejezéssel, ennyire magával ragadóan játszani.

Meg kell említenem két jól sikerült délutáni szatellithangversenyt is, a kitűnő, nemrégiben díjat nyert fiatal művész, Farkas Gábor koncertjét és a Rudolf Kvartett előadását, amely az eddig Tiszadobon kevés teret kapott kamarazene irányába nyitott ajtót. Fontosak ezek a délutáni koncertek, amelyek hagyományos helyszíne a kastély belső díszterme. Jó látni, hogy mindig megtelik a helyiség, a közönséget nemcsak a sztárok érdeklik.

Örömet szerzett Nagy Péter fellépése, aki eddig nem adott szólóestet Tiszadobon, sőt Magyarországon is elég ritkán játszik. Külföldön tanít, de úgy hírlik, a következő évtől itthon dolgozik majd a Zeneakadémián. Remélem, sokkal többször hallhatjuk majd koncerten. Schubert és Liszt műveiből összeállított koncertjén két nagyon különböző világot mutatott meg, melyek mégis számos láthatatlan szállal kapcsolódnak össze. Ebben az előadásban sokat megsejthettünk abból, hogy mi a közös a romantika e két szélső oszlopának zenéjében. Nagy Péter számára Schubert darabjai is igen virtuóz zongoráznivalót kínálnak, és Liszt is dalol, ahol csak lehet. És Tiszadobon nem meglepő, hogy Schubert f-moll szonátájának különösen ihletett előadása mögött számomra ott feszült a szabadtéri éjszaka hangulata is.

Hagyomány, hogy Kocsis Zoltán adja a fesztiválzáró koncertet, általában szólóestet. Többször előfordult már, hogy az évad legjobb zongorakoncertje kerekedett ebből a tiszadobi parkban (egyszer, az eső miatt, a templomban). Az idei is olyan hangverseny volt, amely előhívja az emberből a kérdést, vajon mi várható még ezután az őszi évadban (és nemcsak Kocsistól). Meglehetősen nagyigényű műsort hallottunk, az elején Haydn- és Beethoven-szonátákkal, ezúttal E-dúrban, illetve mollban, kisebb Chopin-darabokkal, majd nagy Liszt-művekkel. Hogy milyen ív feszül mondjuk a beethoveni e-moll hihetetlen lágysága és szépsége, vagy Liszt Obermannjának vasmarokkal összefogott energiája között Kocsis Zoltán előadásában, annak illusztrálására csak hangzó példa szolgálhatna megfelelően. Ezekben a szerkesztési ötletekben, és persze mindenekelőtt az zongorajátékban érhető tetten (és fizet arannyal) a lenyűgöző zeneirodalmi tudás, amely Kocsis sajátja, s amely nemcsak a darabokon belüli összefüggéseket érti és adja át a hallgatóknak, hanem egész korszakok belső kapcsolatrendszerét is feltárja. (A Rádió a későbbiekben az idei koncerteket is sugározni fogja - nem szabad kihagyni!) A Paulai Szent Ferenc a hullámokon jár című Liszt-legendát így eljátszani, amikor nemcsak a zenében, hanem a valóságban is vízen csúszkál szegény zongorista keze a billentyűkre csapódó pára miatt - nemcsak a legmagasabbrendű zenei teljesítmény, hanem komoly mutatvány is. Ez a koncert megint csak arra volt bizonyság, hogy a virtuozitás önmagában mit sem ér, mindössze belépőjegy oda, ahol az igazi zenélés kezdődik.

Végül kénytelen vagyok rövid kitérőt tenni.

Tiszadob igazi magyar sikertörténet. Olyan tehát, amely mindig az anyagi bizonytalanságból, a szervezési nehézségekből nő ki, amely fölött a fellegek képletesen is ott lebegnek kilenc éve, s csak percekre engedik át a napsugarat. Alkalomról alkalomra kell megvívni ugyanazt a csatát, kell bizonygatni az egyetlen magyar zongorafesztivál szükségességét és létjogosultságát. S most viszszatérek arra, hogy miért veszélyes Tiszadob varázsa. Mert magával ragad olyanokat is, akik nemcsak egy zongorafesztivált álmodnak erre a helyre, hanem éppen annak hatására és a sikere oldalvizén még nagyobbakat álmodnak, tehát luxusszállót, golfpályát, légkondicionált konferencia- és hangversenytermet, és persze ami ezzel jár, lezárt parkot infrakamerával, kihízott őrzővédőt a kovácsoltvas kapuban - és így tovább. A tervek készen állnak, a gyermekotthonként működő kastélyt és parkját hamarosan ki kell üríteni. Tudom, a fejlesztés igen fontos dolog. Nekem azonban hozzátartozott a fesztiválhoz a soványka roma kislány, a gyermekotthon nyárra is otthagyott lakója, aki angyali mosollyal intette a bejövőt, hogy merre menjen, hozzátartozott Áncsán Aranka igazgatónő, aki minden este maga kezdte törölgetni a székekről a vizet - lelkes csapata azonnal követte. Kíváncsi vagyok, hogy a hoteldirektor lejön-e majd bőrfoteles irodájából eső után rongyot ragadni. Kíváncsi vagyok, hogy az elmúlt másfél évtizedben összegyűjtött keserű hazai tapasztalataink Tiszadobon megváltozhatnak-e kissé, hogy a nagyberuházók, akik kinézték maguknak az Andrássy-kastélyt és parkját, tekintettel lesznek-e a zongorafesztiválra, befogadják-e, és hogyan? Hagyják-e, hogy őrizze hangulatát, szakmai színvonalát, és nem utolsósorban jegyárait? Vagy beteszik a lábukat és pénzüket az új undokak, legyűrnek valamit, amitől érdemes volt nem külföldre menni augusztus első napjaiban az elmúlt kilenc évben. Ami miatt, ahogy ma mondani szokás, élhetőbbé vált az ország. Úgy hallani arrafelé, hogy szerencsére van az álmodók között olyan, aki nem felejtette el, miért szeretett bele Tiszadobba, és olyan is, akinek van kellő kultúrája Tiszadob hangulatának megmentéséhez. Rajtuk a felelősség, vigyázzanak!

(A Magyar Rádió Új Zenei Újságjában elhangzott beszámoló szerkesztett változata.)