Pletnev nem hétköznapi előadó. Hogy gondolkodó művész, azt az olvasó már a műsor áttekintése alapján is megsejthette. Valóban: Chopinje egységes képet mutatott. Mielőtt azonban a muzsikus Pletnev kerülne sorra, essék szó a hangszerjátékosról. Kétségkívül magabiztosan uralja a billentyűket, zongoratudását a mai, hallatlanul erős mezőnyben sem becsülném le. Mi jellemzi? Mindenekelőtt markáns billentés, plasztikusan formált, érzéki és színgazdag hang, meglepően, sőt olykor meghökkentően intenzív dinamikájú, erős rajzolatú baszszus. A virtuozitás iránti igénye alapvető, s a felületes hallgató talán hajlamos volna úgy vélni, ez az igény hangszeres perfekcióval is társul. De sajnos nem - elsősorban valóban igényről: lendületről és magatartásformáról van itt szó, a kivitelezés azonban minduntalan rávilágít azokra a kijózanító szeplőkre, amelyek azt jelzik, erős túlzás volna Pletnevet, - mondjuk - Sokolovval azonos kategóriába sorolni.

És a muzsikus? Megelőlegeztem, hogy a Chopin-válogatás koherens zeneszerzőportrét sugallt. Pletnev értelmezésének lényege, hogy Chopint regényes életrajzok mintáját követve "a zongora poétájaként" láttatja; olyan alkotóként, aki hangszere mellett a pillanat hevében, "költői lendülettel" improvizálva - tehát úgyszólván transzban, kontroll nélkül - álmodja meg műveit. A nyitódarab, az f-moll fantázia megnyugvást nem ismerő tempóingadozásaival szembesülve azt hittem, Pletnev részéről ez a valóban fantáziaszerűen kötetlen megfogalmazás, ez a rapszodikus közelítésmód csak a darabnak és a műfajnak szól. Később azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz művész az egész műsort, az összes mű idő- és formakezelését alárendeli egységesítő elképzelésének. Állandó, erős agogika, folyamatos ritmikai hullámzás, az ex tempore játék illúzióját keltő hirtelenségek és ötletszerű megoldások lépten-nyomon. Kétségtelen, mindez frappánsan ki van találva. A jelenlévők többsége fogékonynak is bizonyult az égre emelt tekintetű, lobogó hajú Chopin elképzelt portréjának zenei megfelelője iránt - de aki odafigyel e darabokra, s tudja, hogy a kisformák aprólékosan komponáló, zártsághoz vonzódó és önmagát mindig férfias tartással kifejező, klasszikus (igen, bizonyos értelemben klasszikus) mestere nem írt ábrándozó gumizenét, idő múltán mindinkább idegenkedve hallgatta a produkciókat. Így voltam ezzel magam is: Mikhail Pletnevet remek adottságú, formátumos művésznek ismertem meg, meggyőződésem azonban, hogy Chopin-előadóként tévúton jár. (Június 9. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft; Strém Koncert Kft.)

A tavaly megnyílt Művészetek Palotája - és az intézmény koncertszervező menedzsmentje - jóvoltából az elmúlt esztendőben jelentősen átalakult Budapest hangversenyélete. Ami a kínálatot illeti, olykor már-már azt hihetnénk, európai nagyvárosban élünk. Régen, ha egy jelentős karmester megfordult Budapesten, utána négy-öt évig, vagy akár egy évtizedig nem láttuk újra. Egy-egy nagy muzsikus vendégszerepléseit nemegyszer valószínűtlen időbeli távolságok választották el egymástól, s néhány szerencsésen kialakított kapcsolat kivétele csak erősítette a szabályt. Mára ez a törvény, úgy tetszik, hatályon kívül került. Az ünnepelt zenekarok sűrűbben látogatnak Budapestre, és persze jönnek velük a rangos karmesterek, a választék egyre szélesebb. Most már nem kell éveket várni egy-egy formátumos dirigens visszatérésére, sőt legutóbb egyikük alig több mint két hónap múltán állt ismét budapesti pulpitusra. DANIELE GATTI április 2-án saját zenekarát, a londoni Royal Philharmonic Orchestrát vezényelte a Tavaszi Fesztivál záró estjén a Kongresszusi Központban - júniusban pedig honfitársai, a MILANÓI SCALA FILHARMONIKUS ZENEKARA élén tért vissza, hogy ezúttal a Művészetek Palotájában adjon hangversenyt.

A két est atmoszférája, színvonala között meglepően nagy különbséget tapasztaltam. Áprilisban a Royal Philharmonic Orchestra túlnyomórészt fáradtan és közönyösen, feltűnően sok hibával játszott a tetszetős rutinnal, de többnyire formálisan vezénylő Gatti keze alatt. A Milanóiak esetében nemcsak egy másik zenekar érkezett Budapestre, de mintha Gatti személyében is egy másik karmestert üdvözölhettünk volna. Az első perctől az utolsóig érdekes, élvezetes és figyelemre méltó hangversenyt hallottunk.

Ahogyan az a kedvező csillagállás alatt született produkciók esetében lenni szokott, a színvonalas munka ezúttal is a műsor összeállításával kezdődött: Gatti körültekintően és elegánsan megtervezett programot vezényelt. Az első részben Verdi Végzet hatalma-nyitánya és Puccini szimfonikus tétele, a Manon Lescaut közjátéka, valamint Respighi festői képsorozata, a Róma kútjai előadásával a zenekar a maga nemzeti névjegyét nyújtotta át két korszak és három stílus keretei között, a színpadi művek részleteivel egyértelműen hangsúlyozva a pódiumon helyet foglaló muzsikusok szakmai önazonosságát. Azt a körülményt, hogy ez esetben nem Európa egyik szimfonikus együttese lép fel a sok közül, hanem a világ egyik legjobb operaházának zenekara - egy olyan testületé, amelynek elődje mutatta be a Normát, a Nabuccót, az Otellót, a Falstaffot, a Pillangókisasszonyt és a Turandotot, s amelyet olyan karmesterek vezényeltek és vezényelnek, mint Toscanini, Abbado, Muti. Ha az első rész a zenekar mesterségének címere volt, úgy elmondhatjuk, hogy a másodikban Csajkovszkij 5. szimfóniája a karmester, Daniele Gatti karrierjének jelenlegi fejezetéről tudósít - az olasz művész ugyanis ebben az évben fejezi be Csajkovszkij összes szimfóniájának felvételét a Harmonia Mundi kiadónál.

Visszatérve a zenekarhoz: a fényes múltból egyetlen együttes sem él meg, a Scala önálló Filharmonikusainak azonban a koncert tanúsága szerint a jelene is ragyogó. Telt zengésű, meleg tónusú, pontosan és árnyaltan játszó vonóskar alkotja a hangzás törzsét, kiváló szólamvezetőkkel, akiknek egyéni kvalitásairól a koncert több részletében, egyebek közt a Manon Lescaut-közzene hallgatásakor külön-külön is meggyőződhettünk. Feltűnően kulturáltak a rézfúvók: a Csajkovszkij-szimfónia Andantéjában személyes hangú kürtszóló teremtette meg a tétel melankolikus alapközegét, a trombiták és harsonák mindvégig férfias fegyelemmel központozták a zenei mondatokat, és erősítették a hangzást, a helyét és szerepét tisztán látó tubás pedig kiváltképp remekelt. Élveztem a fafúvók szólóit, különös tekintettel a fuvolás aranylóan lágy, mézédes hangjára - és végül nagy rokonszenvvel emlékezem a timpani játékosára, akinek megmozdulásait valamennyi esetben az intelligencia, a dinamizmus és a tartás különös vegyüléke jellemezte.

Intelligencia, dinamizmus, tartás - ezek az erények uralkodtak Daniele Gatti vezénylésében is. A végzet hatalma nyitányában intelligensen engedte, hogy a mű a maga hangszereket és hangszercsoportokat változatosan felsorakoztató sokszínűségével frappáns belépők füzéreként szolgáljon a zenekar tagjai számára, eközben azonban dinamikusan ösztönözte a zene előrehaladását, és kellő tartással ügyelt arra, hogy a gondosan megmunkált részletek ne tereljék el a figyelmet a nagyforma tömörségéről és erejéről. Ha vezénylésében Verdinél a karakterek sokfélesége dominált, úgy Puccini Manon Lescaut-közjátékában más került terítékre, olyasmi, ami iránt olasz együttes fellépése alkalmából szintén várakozás él a közönségben: a széles, mindent átfogó, nagy dallam megszólaltatása, a vokális ihletésű hangszerjáték, amely megénekelteti a hegedűk karát és egyetlen ív rajzolatába illeszti a tétel egészét. Respighi szimfonikus költeményében pedig a színek érzékisége felé fordult Daniele Gatti: a zenekar áttetszően és könnyedén szólt a keze alatt, rafinált árnyalatok sokaságát keverve ki, s a változó megvilágítású, párás képek egymásba áttűnő hangulataival meggyőzően érzékeltetve, hogy az olasz impresszionizmus vidékén járunk - aligha véletlen, hogy a Róma kútjai keletkezési éve 1916, a mű tehát Debussy utolsó kompozícióival egyidős.

Csajkovszkij zenéjét előadva sokan túlértékelik a pátosz szerepét, aránytalanul nagy feladatot bízva a romantika emocionális hullámzásaira (lásd az előző kritikában a Chopinről írtakat). Daniele Gatti a jelek szerint azok közé tartozik, akik egyensúlyt teremtenek. Ő világosan érzékeli a 19. századi orosz szerző formavilágának klasszikus tisztaságát, ezt azonban érzelmi deficit nélkül képes közvetíteni. Az 5. szimfónia előadásából nem hiányzott a szenvedély, éltek és hatottak a terebélyes fokozások, kellő súllyal és erővel szólaltak meg a formaszakaszok csúcspontjai - de mindezt a korábban már dicsért tartás fogta össze, plasztikusan érvényesítve a tételek formáját. (Június 12. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Még nem telt el egy év azóta, hogy Fischer Iván a Fesztiválzenekar élén hagyományteremtő szándékkal útjára indította az őszi Mahler-ünnepet, s máris egy másik alapvetésnek lehetünk tanúi: FISCHER ÁDÁM ötlete nyomán, a MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA teljesítményére támaszkodva 2006 júniusában először hirdették meg a Budapesti Wagner-napok eseményeit, egy 2013-ig mutató terv nyitányaként. A karmester a Parsifal két előadását követően az Élet és Irodalom hasábjain nyilatkozott J. Győri Lászlónak, s az interjúban elmondta, hogy az általa elképzelt produkciókkal alternatívát kíván létrehozni a nemzetközi Wagner-fesztiválok kínálatához képest. A cél új színpadi dimenziók megteremtése fényhatások, árnyjáték, táncosok, bábok, vagy épp a japán színház elemeinek felhasználásával. A Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében egy hét különbséggel elhangzott két Parsifal-előadás (június 10. és 17.) volt e törekvések "főpróbája", a műsorfüzet végén pedig ott állt a 2007-es és 2008-as terv: eszerint jövőre négy estén A Rajna kincse és a Siegfried kerül sorra, egy évvel később pedig hat estén a teljes Ring (a Siegfried és Az istenek alkonya kétszer).

Kezdetben a koncepció körül mintha mutatkozott volna némi tisztázatlanság. Szervezői a Koncert Kalendáriumban még úgy hirdették a Parsifalt, mint "hangversenyszerű előadást szcenikai jelzésekkel", az est műsorfüzete azonban már "félig szcenírozott előadást ígért". Ehhez képest egy harmadik lehetőség valósult meg: vérbeli színházi produkció, igaz, koncertteremben, igaz, díszletek nélkül, minimális kellékkel - viszont az énekesek teljes testi valóját mozgósító színészi játékkal.

Sokan emlékezünk Ferencsik János huszonhárom évvel ezelőtti Parsifaljára: az az előadás a mű magyarországi interpretáció-történetében oly hosszú szünet után került közönség elé, s oly forró és személyes légkört kölcsönzött számára a beteg karmester utolsó nagy összpontosítása és a kiváló magyar énekesgárda (köztük a fiatalon is feltűnően érett Gurnemanzot alakító Polgár László) közreműködése, hogy légkörében-ihletettségében a mostani tolmácsolás egészként nem érhette utol - részleteiben viszont néhány külföldi vendég csúcsteljesítménye jóvoltából kétségkívül felülmúlta. Az igazi, nagy fegyvertény azonban ezúttal nem az, hogy Fischer Ádám (aki Bayreuthban idén épp a Parsifal vezénylését veszi át) sikerrel invitált Magyarországra néhány világsztárt, hanem az, hogy a hazai operakultúra soha nem látott mélyrepülése idején egy Wagner-előadás "a Házon kívül" illúziókeltően megszólal. Mindez persze nem történt előzmény nélkül, hiszen a magyar operakultúrában hosszabb ideje minden említésre méltó esemény "a Házon kívül" zajlik (elég a Muzsika hasábjain Fodor Géza által elemzett, Kovalik Balázs rendezte Tavaszi Fesztivál-i Mozart-maratonra utalni). Az igazi fegyvertény az, hogy az utóbbi időben egyre elhagyatottabb benyomást keltő, olykor megszégyenítő feladatokba is belesodródó Rádiózenekar - melynek tagjai alig pár nappal az első Parsifal-produkció előtt, Pünkösd hétfőn még egy gazdag japán dilettáns, a hobbikarmester Yuki Miyagi pózolásához kényszerültek asszisztálni - ezen az ötórás operaelőadáson visszanyerte művészi önérzetét és méltóságát, inspirált és gondozott játékával megmutatva, hogy nem szakadt le végleg a hazai szimfonikus zenekari kultúra élcsapatától. A Rádiózenekarra tehát továbbra is számíthatunk: csak karmester kell, akinek koncepciója van, csak megfelelő feladatok kellenek, amelyek lelkesítik az együttes kiváló művészeit - és olyan működési feltételek, amelyek megóvják a zenekar tagságát a méltatlan helyzetektől.

A takarékos szcenikai eszköztárral dolgozó színház minden operai stíluskorszakban legitim, hiszen a néző figyelmét a legfontosabbra, az énekes-színészre irányítja, a legtöbbet őrá bízva. Wagner esetében azonban, mint régóta tudjuk, kiváltképp célravezető a minimalizált díszletet és jelmezt alkalmazó előadás, ez ugyanis mindennél eredményesebben tárja fel a szöveg mögött kibomló drámai és lélektani kapcsolatrendszert, megvilágítva a mitikus hátteret. Valóban emelt fővel vállalható tehát az olyan Parsifal, amelyet látvány és koncepció terén SZEMERÉDY ALEXANDRA és PARDITKA MAGDOLNA, fény dolgában GYÖRGYFALVAI KÁROLY jegyez: lehet, hogy hátterében egy hangversenyterem korlátozott technikai apparátusa vagy a szerény költségvetés áll, esztétikai tartása révén azonban teljes jogú koncepcióként is megállja a helyét. Revelatívnak nem, viszont többnyire átgondoltnak, egyenletesnek és mindvégig ficamoktól mentesnek találtam a rendezői elképzelést, amely alapvetően néhány nagy jelképre, Sötétség és Fény szembeállítására, valamint a tér maradéktalan kihasználására épült. Ahol döccenőt észleltem, ott azt a stilizáltság hiánya, máskor éppen a túlstilizálás vagy az eszköztelenség alapelvének átmeneti feladása okozta. Egy-egy példa mindháromra: önmagában nem rossz (csak mostanában elhasználtnak tetsző) ötlet a nézőtér bevonása a cselekménybe - az tehát, ha Parsifal a földszinti zsöllye hátsó bejáratainak egyikében jelenik meg, s a páholyok mellett lépdel a színpadra, majd ugyanezt teszi a Grál-lovagok népes csapata is, Gurnemanz és Parsifal pedig a földszint jobb oldal 1-es páholyában helyet foglalva nézi végig az I. felvonás szertartását. Illúzióromboló azonban, ha a címszereplő járása és testtartása a széksorok között még 20. századian "civil", s a lovagok a monumentális processziózene hangjaira lépdelve oly unott közönnyel sodródnak a színpad felé, mintha bérletpénztár előtt várakoznának a Móricz Zsigmond körtéren. Itt következetesen végig kellett volna vinni a stilizálást: valakinek a kórus (a máskülönben magas színvonalon helytálló RÁDIÓÉNEKKAR és NEMZETI ÉNEKKAR - karigazgató STRAUSZ KÁLMÁN és ANTAL MÁTYÁS) minden egyes tagjával meg kellett volna értetnie, mit jelent Grál-lovagnak lenni, és egy közös ünnep résztvevőjeként a szertartás felemelő zenéjére vonulni - átszellemülten, a szeretetlakoma misztériumára várakozó lélekkel. Ami a másik végletet, a túlstilizálást illeti, a záró kép fokozottan hierarchikus, a terem vertikális adottságaira is messzemenően számító térkihasználása a műnek ezt a részletét vizuális összhatásában - sajnos - igen közel hozta egy hajdani román vagy mai kínai pártkongresszus ábrázolásához. Végezetül, ami az eszköztelenség feladását illeti: számomra érthetetlen, hogy egy olyan rendezésben, amely vonzó eltökéltséggel ragaszkodik a "mindent csak jelezni" elvéhez, és ekképp a szent gerely kivételével lényegében semmilyen tárgyi rekvizitumot nem használ, hogyan jelenhet meg az opera utolsó pillanataiban szereplő fehér galamb a maga naturális valóságában. (Szegény, miután elengedték, rémületében az "ég" felé próbált menekülni, fent alaposan beleverte szárnyait a mennyezet faborításába, majd kétségbeesett zuhanórepülésben valahol a zenekari árok fölött tűnt el a szemem elől. Nagyon halkan jegyzem meg: az állatkínzás nem művészet, sőt a törvény bünteti, immár Magyarországon is.)

A zenekar és a két felnőtt énekkar kitűnő teljesítményéről már szóltam: az övékhez hasonló színvonalon szerepelt a MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA (karigazgató THÉSZ GABRIELLA). Ami a szólistákat illeti, velük kapcsolatban a tudósító legfontosabb megállapításának a kiegyenlítettségre kell vonatkoznia: csiszolt produkciókból egységbe gyúrt ensemble-t hallottunk, amelyből pozitív értelemben kitűntek néhányan, negatívban azonban senki. Megfelelő volt Titurelként KOVÁTS KOLOS, összehangoltan és dekoratívan bájolta a Tiszta Balgát a viráglányok szextettje (VÁRADI ZITA, CECILIA LLOYD, SIMON KRISZTINA, MURÁR GYÖRGYI, ARDÓ MÁRIA, SCHÖCKATALA), élettelien központozták a drámai párbeszédet a Grál-lovagok (KISS PÉTER, AMBRUS ÁKOS) és az apródok (HORVÁTH PÉTER, HORVÁTH ANDRÁS, OCSOVAY JÁNOS, DERECSKEI ZSOLT). Az öt nagy individuális szólam mindegyikének előadója előtt térdet-fejet hajtok, kritikai észrevételeim az elismerés alapgesztusán belül értelmezendők. Erőteljes, de némiképp nyers Amfortasnak láttam-hallottam TOMASZ KONIECZNY-t: vokális és színpadi alakítása közvetítette a figura belső érzelmi-indulati töltését, de úgy vélem, adós maradt az önmarcangoló vívódás árnyaltabb ábrázolásával. Kettősséget véltem felfedezni a címszerepet megszemélyesítő CHRISTIAN FRANZ esetében is: tenorját inkább nevezném erőteljes zengésűnek, mint színgazdagnak; markáns-tömbszerű lénye illett az I. felvonás békéjébe berobbanó hattyúölő vadságához, sőt a II. felvonás Kundryval folytatott nagy párbeszédében is hitelesen ábrázolta az átváltozás erjedésfolyamatát, a III. felvonás nagy utat megtett, letisztult-bölcs Parsifalját azonban, ami engem illet, nem tudtam elhinni neki - a személyiségnek ez a végső fejlődési fázisa megítélésem szerint jelenleg nem gazdálkodható ki Christian Franz művészi eszköztárából. Parsifalhoz hasonlóan kettős figurát jelenít meg Kundryként NÉMETH JUDIT. Mind énekesi, mind színészi szerepformálását feltétel nélkül dicsérhetem: pompás hang, igényesen kidolgozott és változatosan árnyalt szólam, a figurát teljes rétegezettségében elénk állító alakítás. Ugyanez vonatkozik GÜNTER VON KANNEN Klingsorára: a mitikus Gonosz, a fekete mágia mestere, lényének egynemű kisugárzását a sötét, nazális bariton nagyszerűen szolgálja, s a szólam tömörségében is remekül felépített. Eddig kiváló énekes-színészi alakításokról esett szó. MATTI SALMINEN Gurnemanza azonban más kategória - a nagyságé. Nagy énekest hallunk, nagy színészt látunk, aki nem alakít, hanem azonosul. Gurnemanza olyan mélységeket tár fel, olyan távlatokat nyit ki, és minden szavával olyan súlyosan van jelen, hogy kérdésessé válik, a Parsifal címszerepe főszerep-e egyáltalán, nem fontosabb-e az ősz Grál-lovag figurája, annak ellenére, hogy csak a két szélső felvonásban jelenik meg előttünk. Salminen óriási hangja ebben az előadásban visszafogott: bölcsen rugalmas és puha, varázslatosan sokszínű és részletező dinamikájú, a lélek minden rezdülését elénk vetítő. De a legfontosabb mégis az azonosulás: a szereplő fedi a szerepet, sőt teljesen eggyé válik vele. Salminen maga Gurnemanz: ez az igazi átlényegülés ezen az estén, nem a küzdelmekben önmagára találó Parsifalé. Amit a finn basszus véghezvisz, bizonyos értelemben mindent elhalványít.

Talán csak a Fischer Ádám teljesítményét nem. Ő nagyszerűen fogja össze a teljes produkciót. Apróbb csiszolatlanságoktól ugyan nem mentes, de nagyon szép ívű: ha kell, sodró erejű, ha kell, pasztellszínekben bővelkedő és poétikus Parsifalt vezényel. Tökéletesen együtt lélegzik az énekesekkel, tágas és ugyanakkor plasztikus arányokat teremt - kamarazenél egy Wagner-partitúra hangzásdimenziói közepette. Lelkesítő az előadás ritmusa, érezzük, hogy az énekeseknek, zenekarnak, kórusoknak biztonságot ad a karmester tudása és tapasztalata. És ami perdöntő: az első percekben megszületik és mindvégig érvényben marad az emelkedettségnek, az átszellemültségnek az a légköre, amely minden hiteles Parsifal záloga. A Wagner-napok ígéretes kezdetét, reméljük, hasonló nagyságrendben követi majd a folytatás. (Június 17. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája, Magyar Rádió)

Egy-egy évad koncertműsora sok száz szakember munkájának összege, s ez a tevékenység korántsem összehangolt: sok a cég, sok az elképzelés, ezért aztán sok a véletlen is. A kínálatot böngésző zenehallgató aligha várhatja el, hogy egy évad úgy fejeződjék be, mint egy szépen formált mondat: nem mindig találunk pontot a végén. A 2006/2007-es hangversenytermi szezon befejezésekor a véletlen mégis valami effélével kedveskedett: kis helyen bár, de nagy eseménnyel - valamivel, amire sokáig, sőt talán mindig emlékezni fogunk. Nem is pont volt ez, inkább felkiáltójel, négyszeres. Négy művész: TAKÁCS-NAGY GÁBOR, TUSKA ZOLTÁN, PAPP SÁNDOR és PERÉNYI MIKLÓS úgy döntött, közönség előtt kvartettezik egy órácskát a Bartók Béla Emlékház tágas, mégis vonzón bensőséges hangulatú koncerttermében. Az estre készülve azt találgattam, egyszeri társulás eredményét halljuk-e majd, vagy ez a hangverseny valaminek a kezdete. Nos, a helyszínen a műsorközlő szerepét vállaló Papp Sándortól megtudta a közönség, hogy sem ez, sem az, hiszen ugyanez a négy művész különböző fesztiválokon már nyolc esztendeje találkozik újra és újra. Nem egyszeri tünemény tehát a közös fellépés, s nem is tegnap kezdték az együttműködést. Az viszont tény, hogy Magyarországon most léptek először együtt közönség elé: idehaza ezen az estén zajlott le a MICROCOSMOS VONÓSNÉGYES bemutatkozó hangversenye.

Ha a helyszín a Bartók-emlékház, legyen a műsor is Bartók. És ha már két vonósnégyes a hatból, akkor valóban frappáns választásnak tetszik a formamodelljével is összekapaszkodó, egyazon alapgondolatot kétféleképpen kibontó páros. A Negyedik, amely a szimmetrikus, öttételes hídszerkezet kétscherzós változatát képviseli, lassú centrális tétellel, és az Ötödik, amely ugyanennek a nagyformának a közepén rafinált ritmusú "alla bulgarese" scherzót helyez el, a külső héj alatti második és harmadik tételt azonban egymás variációjaként értelmezhető Adagióval-Andantéval tölti ki.

A hangverseny krónikájához tartozik, hogy június utolsó tíz napjában valószínűtlen forróság tombolt Magyarországon: ilyen hőmérséklet és ilyen páratartalom mellett lehetetlen kifogástalan hangszeres teljesítményt nyújtani - kivált vonósoknak, s kivált akkor, ha a hősies zenészek fekete nadrágban, hosszú ujjú ingben jelennek meg a könnyű sortban-szandálban, pólóban magát legyező közönség előtt. A hangszerek elhangolódnak, a fogólap verejtékben ázik, az ujjak csúsznak - nem csoda, hogy a két Bartók-mű tíz tételében a Microcosmos Vonósnégyes játékát végig kísérte a disztonálás, elsősorban a két hegedű háza táján. Arról tehát, hogy intonációsan és pontosság terén mit nyújthat számunkra az új kvartett, majd egy őszi vagy téli koncert tapasztalatai alapján alkothatunk képet kellő biztonsággal.

Azt azonban már most is megtudhattuk, milyen a Takács-Tuska-Papp-Perényi-kvartett zenei portréja. Két autentikus, csak legfelső fokon méltatható előadást hallottunk. Mindenekelőtt a tónusról, hiszen - még a zenei magatartásforma előtt - ez az, ami minden vonósnégyes-társaság személyiségének lényege. Két alapvető megfigyelésem van ezen a téren. Az első a ma divatozó, elsimított felületű, hideg fényű hangzásnál sokkal humánusabb-közvetlenebb, jólesően szálkás-karcos kvartetthangzás. A második a megszólalás intenzitásának állandó, egyetlen pillanatra sem szűnő - és még apianókat-pianissimókat is uraló - igénye: a Microcosmos Vonósnégyes tagjai szeretik a zamatos és erőteljes, dús harmóniákat, s vonójuk alatt az ellenpontos szakaszoknak is hangsúlyozottan tere van - ezt a Bartók Emlékház intim légkörében is érzékelhettük.

Ami a frazeálást és a formálást, a zene kis és nagyobb egységeinek tagolását illeti, a kvartett e szempontból sem hagy kétséget krédója felől: a gazdagon hangsúlyozott előadás folytonosan lélegzik, választékosan beszél a muzsikusok vonója alatt, s ennek megfelelően még a legvirtuózabb, alapvetően ritmikus fogantatású tételek is bizonyos egészséges rubatóval szólalnak meg. Mindenre van idő! Nem nehéz e megállapítások után megnevezni e zenei felfogás forrásvidékét. A Microcosmos Vonósnégyes nyilvánvalóan és félreérthetetlenül a kamarazene nagy hagyományának elkötelezett folytatója - azé a hagyományé, amelyet a múlt század közepe táján olyan kvartettek képviseltek, mint a Végh Vonósnégyes vagy a Magyar Vonósnégyes. Ennek a hagyománynak az utóbbi években Magyarországon már csak egyetlen utóvédharcosa koncertezett: a ma is működő, több mint ötven esztendeje fennálló Bartók Vonósnégyes. Megnyugtató és örömteli, hogy az örökségnek most támadt egy újabb fenntartója-gondozója. (Június 29. - Bartók Béla Emlékház. Rendező: Bartók Béla Emlékház)