- A fesztivál műsorának alakításában Liszt Ferenc személyére helyezem a fő hangsúlyt, hiszen ő volt a város nagy zeneszerzője. Wagner kevésbé fontos szereplője a rendezvényeknek. Bayreuth autóval másfél órányira fekszik Weimartól, Wagner örökségét ott ápolják. Weimar a monomániás, monopolisztikus, kolosszális Bayreuthot próbálja ellensúlyozni. Weimar a kozmopolita, nyitott, világpolgár Liszt városa. Lisztről tudjuk, milyen sokat jelentett számára a művészet pluralizmusa. Ő egészen más ember volt, mint Richard Wagner. Nekem Liszt nagyon tetszik: tetszik a szelleme, a formátuma, a természete. Mindazonáltal nem szigorúan vett Liszt-fesztivál a miénk. A Pèlerinages cím a Zarándokévekre utal, és kortárs művészeti rendezvényeket takar - különböző művészeti ágak jutnak benne szóhoz a színháztól a zenén át a filmig és a képzőművészetig. Wagner, hogy sportnyelven fogalmazzak, egy másik ligában játszik. Weimarban nem is igen lehetne a műveit előadni, a színház zenekari árka nem elég nagy. Wagner művei olykor koncerten szólalnak meg, ha a programba illenek, de amúgy nemigen erőltetem a jelenlétüket.

- Ezen a poszton és az ön származásával alighanem rákényszerül, hogy valamiképp reflektáljon a család múltjára és hagyományaira, megfogalmazza ezekhez fűződő viszonyát.

- Igen, ez már életrajzi szempontból sem érdektelen. Végtére is Bayreuthban nőttem fel, Weimart körülbelül 2000-ig nem is ismertem. Szóval Bayreuthban éltem, amit Wagner személye ural. Ugyanez áll a családomra is, nyilván tudja, milyen bonyolult és szövevényes kapcsolatok rendszere hálózza be a Wagner családot. A történet ott kezdődik, hogy Liszt, akinek lányát Wagner nőül vette, mindkettejüktől eltávolodott, apa és lánya, valamint após és vő nagyon nehezen találtak vissza egymáshoz. Liszt aztán nagyon nagylelkűnek mutatkozott, segített az ünnepi játékok létrehozásában. Ám a Liszt-hagyomány Bayreuthban - némi túlzással - valójában nem is létezik. Pedig a Wahnfrieddal szemben ott áll a Liszt Múzeum, és Liszt a bayreuthi temetőben nyugszik. Liszt helyzete azonban mindmáig elég nehéz Bayreuthban. Számomra a weimari állásajánlat tette lehetővé, hogy fölfedezzem magamnak családom eme tagját, aki azóta oly sok inspirációt adott, és oly sok örömöt szerzett nekem. Wagner az Wagner - neki nem kell segíteni, ő megy a maga útján. Lisztért azonban még sokat lehet tenni. Az idős Liszt például nagyon fontos volt kora zeneszerzői számára, és erről sokat meg lehet még tudni. Nekem nagyon tetszik az a képzeletbeli tabló, amely Lisztet és kortársait ábrázolja. Nagy élmény volt Bayreuthból elindulva eljutnom Liszt Ferenc Weimarjába.

- Winifred Wagnerról írt könyvében [Winifred Wagner avagy Hitler és Bayreuth. Európa 2005. Fordította J. Győri László. A kötetről Zene és hatalmi diktatúra címmel a Muzsika 2005/10. száma Ormos Mária recenzióját közölte. - A szerk.] Brigitte Hamann felidéz egy anekdotát a családi legendáriumból. Lisztet játszanak a rádióban, Winifred meg akarja hallgatni, kéri unokáit, maradjanak csöndben, a dédapjuk zenéjét játsszák. Mire az egyik unoka megkérdi: hát ő is rokon volt? Milyen Liszt-képük volt a Wahnfried lakóinak?

- Ezt a képet alapjában véve Cosima Wagner alakította. Ő pedig mindig is elnyomta Lisztet, mondván, "az csak kamarazene". Bayreuthban minden tévedésnek számított, ami nem a nagy zenedrámák vonulatába tartozott. A Wagnert követő nemzedék megvetette a kamarazenét. Maga Wagner nem, ő annál sokkal okosabb volt. A virtuóz művész eszményét idegennek érezték, a szimfóniát, a szimfonikus költeményt pedig tévedésnek minősítették. A mélyen vallásos, katolikus Lisztet ugyancsak gyanakodva figyelték a protestáns Wagner-házban. Bayreuthi ifjúságom éveiben Liszt egyszerűen nem létezett a család számára. Most ezt is megpróbálom jóvátenni, miközben azon vagyok, hogy történelmi igazságot szolgáltassak Liszt számára. Egyébként pedig - ez csak egy vicces lábjegyzet - ami arcvonásaimat illeti, én vagyok a család egyetlen tagja, aki Lisztre hasonlít. A Wagnerek testesebbek és húsosabbak. Én Cosimára ütök, aki pedig le sem tagadhatta volna, hogy Liszt leánya.

- A magyar Wagner-hagyomány alighanem történeti okokból is nagyban különbözik a német nyelvterület nagy Wagner-tradícióitól. Mit tanácsolna Fischer Ádámnak, az új budapesti Wagner-fesztivál művészeti vezetőjének? Mit tegyen? (A beszélgetés június 17-én este zajlott a Művészetek Palotájában, a Parsifal hangversenyszerű előadásának szünetében. - A szerk.)

- Ha itt most valami újrakezdődik, akkor ez egy nagyon szép felütés. Egy takarékos Wagner-előadás. Vigyázzanak, ne szabadítsák magukra a nyugati rendezői színház divatját. Ne engedjék, hogy a képi megjelenítés, a látvány vigye el Wagnert, tartsanak ki Wagner zenéje mellett. A háború utáni években forradalmasították a wagneri színpadot. Az előadások mindinkább kísérletezővé váltak. De ehhez idő kellett. Ahhoz, hogy valaki kísérletezzen, fontos, hogy hosszan együtt éljen Wagner zenéjével. Ne importálják a sokkal későbbi stádiumot képviselő nyugati Wagner-rendezéseket! Ez elrettentené az embereket. Találják ki lassan saját Wagnerjüket. Fischer Ádám a zenével kezdi, és jó úton jár. Ehhez lassanként egy új színpadi világ is társulhat. És persze ki kell derülnie, hogy itt, Budapesten melyik Wagner érdekli az embereket.

- Katharina Wagner Lohengrin-rendezése megosztotta a honi wagneriánusokat...

- Persze, mert hiányoztak a közbülső lépcsők. Az a rendezés az életművel történt hosszú foglalatosság gyümölcse. Ezt nem lehet csak úgy átültetni egy másik operakultúrába.

- Némileg leegyszerűsítve az ember olykor úgy érzi, Wagner szabad préda. Tudjuk, Bayreuth sokáig féltve őrizte a Wagner-játék Grál-kelyhét, ragaszkodott a "mester" rendezéseihez, később Új-Bayreuth, és benne az ön apja és nagybácsija alapjában változtatta meg a Wagner-operák előadói stílusát. Mostanra azonban már egy kissé mintha messze kerültek volna minden korábbitól. A Parsifal Christoph Schlingensief-féle bayreuthi rendezése az alkotótársakból is ellenkezést vált ki. Mit jelent ma a hűség a műhöz?

- Ez nagyon bonyolult kérdés. Szerintem a műhöz való hűség mára nem használható fogalom. A világ megváltozott, megváltoztunk mi, emberek is, megváltoztak az érzéseink. Meggyőződésem, hogy Wagnerral igenis bátran lehet kísérletezni. Wagner mindent kibír. Bámulatos, de így van. Nagyon is jól teszi, aki megpróbálja őt mai szemmel, mai optikával beállítani. Nincs recept, nem lehet megmondani, mi a jó és mi a rossz. Különböző megoldások létezhetnek, a lényeg, hogy a végeredmény meggyőző legyen. Én rengeteg Wagner-előadást látok, és úgy gondolom, minden megengedett, ha meggyőző, és ha összhangban áll a zenével. És gyanítom, sok meglepetés fog még érni bennünket. Sokan a "takarékos" Wagner felé indulnak majd, sokan a zenéhez fognak visszatérni, mások még őrültebb rendezéseket állítanak majd színre, szétroncsolva a zenét. Én azt jósolom, hogy előbb-utóbb a zenével is kollázsszerűen fognak bánni, Wagner zenéje csak alapanyag lesz. De örülni kell, hogy foglalkoznak Wagnerral. Baj az lenne, ha elfelejtenék - az maga lenne a halál. Tessék csak használni őt! Persze én is dühöngök egy-egy rossz rendezés láttán, de sok új kísérlet nagy örömmel tölt el.

- Érdekes, hogy mennyire nem éri el Wagnert a historikus irányzat. Hallottam ugyan már lemezen régi hangszeres Bolygó hollandit, de mintha nem akarnák megcsinálni az eredeti, Wagner-féle bayreuthi rendezéseket, amelyek pedig nagyon jól vannak dokumentálva. Azt hiszem, érdekesek lennének.

- Szerintem egy ilyen produkció borzasztó lenne. Wagner a jelmezbálban. Ahogy a tizenkilencedik században elképzelték a germán mitológia alakjait! Azt hiszem, először megszakadna a nevetéstől, aztán szörnyen unná. Wagnerban éppen az a jó, hogy a sztorik, a konfliktusok, a lélektani problémák ma is érvényesek, újabb és újabb formában jelennek meg. De ha már erről beszélünk, akkor szerintem a filmes eszközök megjelenése tenne jót a Wagner-rendezéseknek. Ezzel még senki nem próbálkozott igazán.