Kurtág akkori Párizsa - akár Adyé az irodalmároknak - immár legenda. De Párizs persze később is állandó viszonyítási pont maradt Kurtág számára: a Truszova 1981-es ősbemutatója óta a kései világhír első katapultja, majd a furcsa, öregkori vándorévek egyik utolsó állomása, a Bordeaux melletti, falusi csendbe való hazatalálás előtt. Így a franciák részben saját komponistájukként is ünnepelhetik őt ma, ami meg is mutatkozott abban, ahogyan a párizsi Kurtág-napok afféle francia-magyar joint venture-ként jöttek létre, két gall egyetem, a Strasbourg 2 és a Párizs 8, vagy még inkább két Kurtág iránt elkötelezett professzor, Grabócz Márta és Jean-PaulOlive közös szervezésében, a párizsi Magyar Intézet fedele alatt. A háromnapos eseménysorozat Kurtág tevékenységének három oldalát egyaránt igyekezett bemutatni: egy délelőtt erejéig tanári-betanítói műhelyébe pillanthattunk be, a részben műveinek szentelt hangversenyek egyikén zongorázását hallhattuk, öt félnapos ülésszakon pedig húsz zenetudományi előadás hangzott el művészetéről. Örömteli - és az időközben jobblétre szenderült Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásának köszönhető -, hogy a zenetudomány hazai (azaz francia) mezőnye mögött számarányukat tekintve a magyaroknak juthatott az ezüstérem. De ott voltak a németek, a svájciak, az olaszok, amerikaiak és kanadaiak is, jelenlétükkel bizonyítva, hogy a Kurtág-zene már jó ideje nem egyik vagy másik nemzet ügye, hanem az egész glóbuszé.

Az a kevés alkalom, a rövid kurzus és a koncertek, amikor Kurtág maga is jelen volt, ráébresztett, hogy az a régi, félszeg fiatalember bizony fényévekre van a nyolcvanévestől. Ahogyan feleségével, Mártával fellépésük előtt valóságos commedia dell'arte-dialógust rögtönzött a játszandó pianínó alkalmatlanságáról, éppúgy nem tanúskodott határozatlanságról, mint az sem, ahogyan legújabb kedvenceinek, a Hiromi Kikuchi-Ken Hakii házaspárnak "tanította" néhány, általuk már részben lemezre is játszott vonósdarabját. Ő, aki mostanában azt vallja, hogy tanítás közben képes legzavartalanabbul átélni a zenélés élvezetét, feltűnő simasággal, rutinnal - néha szentségtörőn úgy érzem: kívülállóként - alakította a Professzor szerepét. Hozta a bonmot-kat, a közönség csendes ámulatát kiváltó paradoxonokat, bár talán kissé fáradtabban, mint ahogy nemrégiben idehaza hallottuk tőle. És amikor egyik legújabb darabjára, a Hirominak írott HI-PARTITA-ra került a sor, már nem is tanított, hanem inkább a közönségnek ismertetette az alkotás közben őt foglalkoztató gondolatokat. Felesége a háttérből meglepetten meg is jegyezte: "Gyuri, mennyit beszélsz!" De láthatóan most éppen az volt fontos a számára, hogy elmondja, amit a darabról el lehet (vagy el akar) mondani, hogy kijelölje azokat a cölöpöket, amelyeken a hallgatóságban helyet foglaló zenetudósok - rá hivatkozva - végigugrálhatnak, ha majd egyszer erről a műről is beszélni akarnak.

A zenetudósok pedig Kurtág figyelmes és hálás publikumának bizonyultak. Legtöbbjük igyekezett korrekten abszolválni a cölöpöket, és így nem csoda, hogy az előadások egy része egyazon témák variálásának tűnt. A vesszőparipák: a szöveges zene és a szövegválasztás kérdése (kiváló alkalom, hogy a zenéről való beszéd ingoványos terepét az irodalomtudomány jól kitaposott ösvényén kerüljük meg), illetve a Kurtág-zenébe unos-untalan beszüremkedő külső hatások, zenetörténeti asszociációk témaköre (itt pedig Kurtág zenéje helyett remekül lehet mások zenéjéről beszélni). Az előbbiről egész sor előadás hangzott el: a Hölderlin-megzenésítések katalógusa (Hartmut Lück), a Lichtenberg-ciklus groteszk vonásainak felsorakoztatása (Grégoire Tosser), a Pilinszky és Kurtág közti szellemi rokonság ismertetése (Laki Péter), az orosz kórusok poétikai antológiája (Julia Galieva) mellett egy meglehetősen terjedelmes előadásban Hölderlin történetileg dokumentált gyaloglószenvedélye és a Hölderlin-Gesänge tempókérdései is különös kapcsolatba kerülhettek egymással (Roland Moser).

A másik tematikus csoport felütését az hommage-ok kérdéskörének megpendítése adta (Ulrich Mosch); ehhez csatlakozott a Webern- és Szervánszky-idézetei révén különösen kínálkozó Officium breve erősen felületi áttekintése (Tobias Bleek), vagy éppen egy kevéssé meggyőző kísérlet a Panaszos dal című brácsadarab és Mahler azonos című kantátájának összekapcsolására (Gösta Neuwirth). A mások zenéjéhez való viszony mellett legalább ennyire inspiráló a kurtági életmű belső kapcsolatrendszerének sűrűn szőtt hálója is. Néhány alapvető szempont alapján az életmű első három évtizedéről adott madártávlati képet Francois Polloli, akinek hamarosan nyomtatásban megjelenő disszertációja nyilván elmélyíti majd a most hallottakat. Én magam pedig a nálunk már kétszer hallott, de sokak számára még ismeretlen ...concertante...-t igyekeztem az utóbbi másfél évtized kompozíciói között elhelyezni.

Tudnivaló, hogy a Kurtág-zenére irányuló nemzetközi zenetudományi érdeklődést a világsiker mellett az is táplálja, hogy a zeneszerző kéziratai több mint egy évtizede nyilvános gyűjteményben, a bázeli Sacher-archívumban minden érdeklődő számára hozzáférhetők. Igaz, a több tízezer lapra rúgó anyag mindmáig katalogizálatlan (Friedemann Sallis éppen a keresztösszefüggésekben gazdag kottaanyag kellőképpen informatív feldolgozására tett javaslatát ismertette most), de bizonyosan számos ismeretlen darab vázlatát vagy akár kész alakját is rejti. Ízelítőül egy mulatságos Mandelstam-gyermekvers alkalmi megzenésítését bányászta ki e gyűjteményből Dina Lentsner.

A praxistól nem ritkán még ma is idegenkedő zenetudomány közegében sajátos, ám sikeres ötlet volt gyakorló muzsikusokat is meghívni az előadók közé. Akadt ugyan köztük, aki megrekedt a hegedűjáték Kurtág által használt technikai lehetőségeinek lexikonszerű ismertetésénél (Luisa Bassetto), annál élénkebbnek és izgalmasabbnak bizonyult a Játékok két homlokegyenest eltérő megközelítésének szembeállítása. Stefano Melis a gyermekek kottaolvasási képességeit tárta fel, imponálóan széleskörű pszichológiai szakirodalom ismeretével felvértezve. Előadása egyik felejthetetlen illusztrációja volt egy mindenfajta zenei képzettség nélküli öt- évesről készült filmfelvétel, amelyen a gyermek az egyik tenyeres clustereket használó darab számára ismeretlen jelentésű pacáit első látásra értelmes zenei folyamatként volt képes interpretálni. Az efféle kísérletek talán azt is igazolják, hogy a Kurtág-notáció sokat emlegetett elnagyoltsága nem több mint puszta babona. Szervánszky Valéria ezzel szemben évtizedes tanári tapasztalataiból nyújtott roppant gyakorlatias, sziporkázó bemutatót, majd a másnapi hangversenyen igazolta, hogy pedagógiai mondandója mögött előadói fedezet is áll.

Nyilván nem ennyire szokatlan, de a mi inkább németes vagy angolos iskolázottságú szemléletünknek mégis különös volt néhány karakteresen franciás, a szó eredeti értelmében essai-szerű megközelítés. Ezek egyike Webernről és Kurtágról szóló elmélkedéseket állított, látszatra kötőanyag nélkül egymás mellé (Jean-Paul Olive), a tavalyi Földvári Napokon már nálunk is vendégeskedett Élise Malinge pedig Beckettnek és Kurtágnak a nyelvhez való viszonyát vetette egybe néhány megfigyelés alapján.

A magyar előadók közül Ujfalussy József megnyitójában a zeneszerzés és előadóművészet Kurtágnál - Bartókhoz hasonlóan - megbonthatatlan egységére hívta fel a figyelmet. Wilheim András a Párizs utáni újrakezdéskor Kurtág előtt megnyíló lehetőségek közötti választás motivációit elemezte. Farkas Zoltán pedig a magyar népzene felhasználásának kétféle poszt-bartóki útját vetette egybe, rámutatva, hogy míg Ligeti többnyire idézetszerűen, gyakran elidegenítve építi be zenéjébe az "anyanyelv" fordulatait, addig Kurtág inkább a stílus mélyére rejtve utal rájuk.

A felolvasásokból kirajzolódó összképpel egybevetve a három hangverseny programszerkesztése inkább véletlenszerűnek tűnt. Az első este könnyen feledhető közreműködői Kurtág két darabját (Három darab hegedűre és zongorára, Jelenetek egy regényből) Schumann-nal körítették, a másodikon az Ébène-kvartett Bartók-Ravel-programot játszott, az utolsó koncert fénypontja pedig természetesen a Kurtág házaspár játéka volt, a februári, Szőllősy András köszöntésére Budapesten játszott műsoruk jórészének megismétlésével.

Visszatérés a múltba? Persze ilyesmiről hiábavaló lenne képzelegni. Inkább azt sejtették meg a párizsi Kurtág-napok, hogy milyen irányban halad majd a jövőben a Kurtág-recepció. Abban már biztosak lehetünk, hogy az ő helye kikezdhetetlen a kortárs zene legnagyobbjai között. Hogy mennyien lesznek képesek megérteni és elmondani, miért van ez így - e tekintetben, úgy tűnik, lehet okunk szkepszisre.