A koncertlátogatók számára kezdetben szokatlan lehet, hogy az "ötödik evangélista" - az evangélikusok gyakran nevezik így legtekintélyesebb zeneszerzőjüket - egyházi és világi kompozíciói liturgikus keretbe ágyazódnak, a koncert szünetében ugyanis rövid igehirdetés hangzik el. A Bach-hét másik fontos jellemzője, hogy ingyenes, így az elmúlt években a kispénzű zenekedvelők is olyan muzsikusok zenélését hallgathatták, mint Gustav Leonhardt, Helmuth Rilling, vagy a fiatalabb generációból Christine Schornsheim. Szinte jelkép értékű, hogy idén a Bach-hét kezdete pünkösd hétfőjére esett - ez az egyház születésnapja, a megújulás ünnepe. Így újulhat meg a Bach-zenén keresztül Istent hallgató ember is. A rendezvénysorozat rangját emelte, hogy a Magyar Köztársaság elnöke, Sólyom László nem csupán a fővédnökséget vállalta magára, hanem többször is megjelent a hangversenyeken.

A nyitóesten Pröhle Gergely ünnepélyes szavai után a h-moll szvit (BWV 1067) csendült fel a szlovák Musica Aeterna kamaraegyüttes (Peter Zajíček és Gabriel Szathmáry - hegedű,Martina Bernáčková - fuvola, Ján Gréner - brácsa, Hana Fleková - cselló, Ján Prievozník - nagybőgő, Peter Gul'aš - csembaló) előadásában. Lendületes játékuk a kamarazenélés örömét és felszabadultságát közvetítette, miközben a finoman megmunkált apró részletek, érzékeny megállások a produkció összehangoltságát jelezték. Különösen tetszett a Sarabande-ban a zenekar két része közti párbeszéd. Szokatlanul gyors tempót vettek a muzsikusok a jól ismert Badinerie tételhez érve - ámulatba ejtett, hogy a fuvolás milyen könnyedén győzi a tempó okozta nehézségeket. A hangverseny második részének elején az együttes a Musikalisches Opfer (BWV 1079) - Nagy Frigyesnek szóló ajánlásában egyébként akrosztichont rejtő - hatszólamú Ricercarját játszotta. A kéziratból hiányzik a hangszerelés, ezért a művet leginkább csembalódarabként ismerjük. Ez az előadás is ezt a változatot tekintette kiindulópontnak, a partitúra szólamait azonban ezúttal vonósegyüttes adta elő. Az 5. brandenburgi verseny (BWV 1050) virtuóz-életigenlő játékmódját tovább gazdagította az első tétel csembaló-cadenzájának összefogottsága és a második tétel finom hegedűjátéka. A nemzetközi mércével mérve is rangos szlovák együttes koncertje a rendezvénysorozat méltó nyitányaként hatott.

A második estén Papp Dániel (hegedű) és Oláh Aino (csembaló) koncertezett. Az a-moll szólószonátában (BWV 1003) Papp tiszta, makulátlan játéka magával ragadta közönségét - öröm volt hallgatni, ahogyan hegedűhangjai betöltötték a teret. A saroktételek lendülete, virtuozitása energiát sugárzott, de a lassú tétel talán nagyobb összefogottságot igényelt volna. Az e-moll szonáta (BWV 1023) megszólaltatásakor Papp Dániel mellé Oláh Aino társult. A hegedű virtuóz futamait követő lassú részben a két zenész érzékenyen működött együtt, a tánctétel az előző napihoz hasonlóan itt is pezsgett. Oláh tolmácsolásában a c-moll partita (BWV 826) tárgyilagos modorban indult, amit a tétel életteli gyors része váltott fel - a kétféle játékstílust szembeállítva érthetővé vált az előbbi kimért egyenletessége. Összefogottságával, intelligens értelmezésével és leheletfinom agogikájával kiemelkedett a sorból a negyedik tétel, a Sarabande.

Fiatal lengyel orgonaművész, Marcin Szelest játszott a szerdai hangversenyen. Az a-moll prelúdium és fúgában (BWV 551) impozánsan mutatkozott be: a regisztereket a leg-messzebbmenőkig kihasználta, a pedált általában kiemelte. Zeneileg is értelmesen játszott, hangszínben és agogikával egyaránt összefogta a darabokat. Műsorösszeállítása Bach fiatalkori műveiből válogatott: a Neumeister-gyűjtemény korálfeldolgozásai még az ohrdrufi évek végéről, 1700 előttről származnak, a többi opusz a 18. század első évtizedéből maradt fenn. A Wie schön leuchtet der Morgensternben (BWV 739) az orgonaművész sokféle játékmódot bemutatott. A d-moll prelúdium és fúga (BWV 549a) hosszú pedálszólója után kellemes volt hallani, ahogy a hangszer újból felzeng. Szelest történeti tájékozottságú zenész (Bostonban szerezte meg doktori fokozatát), szokatlan stílusa azonban idegen maradt számomra. A d-moll canzona (BWV 558) basszusában a máskor indokolt inégal előadásmód is furcsán hatott. Színes, gördülékeny, fürge, sőt virtuóz játéka egy ideig kellemes benyomást keltett, de megállás nélkül, egyfolytában pergett, s bár a feldolgozások kiváló lehetőséget kínáltak volna a megnyugvásra, az orgonista ezeket is ugyanolyan hajszoltan játszotta, inkább feszültséget keltve, mintsem megnyugtatva a jelenlévőket. Olyan hangszín-kombinációkat alkalmazott, melyek az általánosan elfogadott felfogás szerint nem illenek e textúrához - az érdes és nazális orgonahangot legtöbben inkább a méltóságteljes, lassú tempójú dallamoknál (például cantus firmus esetében) használnák. Bár Forkel a 18-19. század fordulóján ezt írta Bach orgonajátékáról: "... ahogy az orgona különböző játékait kombinálta, vagyis a regisztrálási módszere (...) oly szokatlan volt, hogy sok orgonaépítő és -játékos ijedten nézte, hogyan húzogatja ki a regiszterkapcsolókat."

Csütörtökön, Horváth Anikó csembalóestjén a száguldó tempó szöges ellentétével találkozott a közönség. Egy estén játszani el majdnem a teljes Fúga művészete ciklust (BWV 1080) - ez mindenképpen óriási vállalkozás. Az egyetlen zenei téma kontrapunktikus lehetőségeit kiaknázó mű az előadó számára sem könnyű feladat, különösen nem az, ha mindvégig azonos instrumentumon játszik, s a befogadás így a közönséget is nehézségek elé állítja. A művésznő kimért, lassú előadásmódja még a hangszer lehetőségeihez képest is enyhén túlzó volt, a kezdeti tempót azonban Horváth Anikó mindvégig megtartotta, lehetőséget teremtve az igazi meditáció számára. A contrapunctusok között nagyobb szüneteket tartott, s ezek alatt a hallgatóságban is lecsenghetett a korábbi tétel. A kétcsembalós 12. és 13. contrapunctusban Horváth Anikóhoz Ratkó Ágnes csatlakozott, s közös zenélésük változatosságot hozott. Ezután továbbvezetett az út: a négy kánon mozgékonyabb, szabadabb megformálása életet vitt az előadásba. A befejezetlen BACH-fúga a csöndbe torkollik. Bach elveszett kéziratát a művésznő - véleményem szerint helyesen - nem kísérelte meg kiegészíteni, a lassítás miatt azonban előadásában sajnos előre érezhettük, hogy a mű pár ütem múlva megszakad.

Az ötödik hangversenyen ismét kamaraegyüttes lépett fel (Paulik László, Rácz Erzsébet - hegedű, Draskóczy Eszter - brácsa, Vályi Csilla - gordonka, Janzsó György - nagybőgő) Dobozy Borbála és Rovátkay Lajos csembalóművészek társaságában. A budapesti születésű Rovátkay Lajos zenei tanulmányainak jelentős részét a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (orgona, zenetudomány) végezte. 1956 novemberében hagyta el az országot, majd a frankfurti zeneakadémián szerzett diplomát. 1998-ig a hannoveri zeneakadémia csembaló- és orgonaprofesszora és az ottani Régizenei Stúdió vezetője volt. Úttörő szerepet játszott a historikus előadói gyakorlat németországi bevezetésében és elmélyítésében, valamint értékes ismeretlen műveket propagált. Rovátkay Magyarországon is számos kurzust és hangversenyt tartott: 2000-ben a 11. Budapesti Bach-héten előadott Goldberg-variációi felejthetetlen élményt nyújtottak.

A két művész jóvoltából igazi örömzenélést hallhattunk. A BWV 1060-as c-moll versenymű világos szólamvezetésű szélső tételei között a lassú talán lehetett volna kissé nyugalmasabb. A zenekar nélküli C-dúr kétcsembalós versenyben (BWV 1061) Dobozy és Rovátkay minden mozdulatával együtt zenélt. A perpetuum mobile textúra egy pillanatra sem állt meg, de a monoton mozgás ellenére sosem vesztette el plaszticitását. Rovátkay játékára a komoly átgondoltság, Dobozyéra pedig a tőle megszokott lendületes virtuozitás mellett az átélt, kivételes érzékenységű megformálás volt jellemző.

Mozart neve is szerepelt a műsorban, a zeneszerző ugyanis az 1780-as évek elején van Swieten báró házában a legnagyobb barokk mesterek műveivel találkozott, s Bach Wohltemperiertes Klavierjának fúgáit házi zenélés céljából vonósokra írta át. Mivel a fúgákhoz tartózó prelúdiumok változó szólamszámúak, azokat Mozart saját zeneszerzői elgondolásának megfelelően komponálta meg. A g-moll adagio Wolfgang Amadeus tökéletes barokk stílusgyakorlata, fúgája a fisz-moll fúga (BWV 883) transzponált alakja. Az F-dúr adagio tipikus mozarti könnyedséggel megírt darab, fúgája a Fisz-dúr fúga (BWV 882) transzpozíciója. Mindkét átirat előadásában apróbb bizonytalanságokat éreztem. A koncertet Bach két csembalóra és vonósokra írt másik versenyműve, ac-moll zárta (BWV 1062), így e két azonos műfajú kompozíció keretbe foglalta az estét. A zenekar tagjai közül a csellista Vályi Csilla mellett a nagybőgős Janzsó Györgyöt indokolt külön említenem.

Fassang László orgonahangversenye a nyitó és a záró est közönségéhez hasonló létszámú sokaságot vonzott a templomba: a karzatok is roskadásig megteltek. Mennyire más felfogással játszott Fassang, mint szerdán a lengyel művész! Magabiztos, pontos, nyugalmat árasztó hangjai, tempóválasztása, a tételvégi lassítások, a hosszú záró hangok és levegővételek mind a konvencionálisabb "templomi stílust" képviselték. Játékában nem a sok regiszterváltás a cél, ő inkább kiválasztja a darab karakterének legmegfelelőbb kombinációt, és adott esetben végig megmarad annál. Az O Mensch bewein dein Sünde groß (BWV 622) korálfeldolgozásban a szöveg határozta meg az alaphangulatot, s a hallgató aligha tudta kivonni magát a megbánás érzelmi köréből. A c-moll szonáta (BWV 526) meditatív második tétele után a virtuóz fúga frappáns formálása is megőrizte a nyugalmat. A négy különböző karakterű korálfeldolgozásban szinte megelevenedett a szöveg: a gondtalanság jelképét hallhattuk az Allein Gott előjátékban (BWV 711), a 140. kantáta tenor cantus firmus-áriájának orgonaátiratában (Wachet auf, BWV 645) az érces hangú trombita hívó hangja szólt, a Nun freut euch (BWV 734) pedig virtuozitásával egyaránt kifejezte az örömöt és a közösséget, amikor az egyenletes hangáradat körbefogta a cantus firmust. Közvetlen ezután következett a záró G-dúr fúga (BWV 577), mely üdeségével keltett feltűnést.

A sorozat záróestje immár hagyományosan a százkét éve működő Lutheránia Énekkaré, melyhez, mint oly sok más alkalommal, most is a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok együttese társult. Szintén állandó vendégek alkották a szólisták csoportját, amely könnyedén, stílusosan tolmácsolta Bach zenéjét. Kamp Salamon jelenleg a második lipcsei korálkantáta-évfolyamot vezényli végig, ennek keretében a 17. Bach-héten a 94. és a 96. kantáta (Was frag ich nach der Welt; Herr Christ, der ein'ge Gottessohn) hangzott el. Kamp Salamon tempóválasztásai és az általa megformált affektusok hátterében részben kivételes drámai érzék, részben sokrétű tudományos elmélyültség áll. A szólisták sokszor megelevenítették a zenei retorika eszközeivel kifejezett szövegi tartalmakat. Így Schöck Atala kiegyenlített altja a 94. kantáta 4. tételében zsugorian számolta a pénzt (Gut und Geld ist Betrug und falscher Schein), a tenoráriában Marosvári Péter gyöngyöző futamai valósággal kacagtak (Lust und Freud), és hangja szépen illeszkedett a vonószenekari kíséret lágyságához. A 96. kantáta 3. tenoráriája kényelmesebb magasságban íródott, a szeretet kötelékét (Seilen der Liebe) az énekes puha legatókkal érzékeltette, a középrészben pedig a kromatikus kadenciát szépen vezette a szent lángokra (heilige Flammen). A 94. kantáta basz-szusáriájának füstjét és árnyékát (Rauch und Schatten) Moldvay József fátyolos, homályos hangszínnel jelezte. A fuvolás Gyöngyössy Zoltánnak szintén fontos szerep jutott mindkét kantátában - szólóit pontosan és meggyőző stílusismerettel játszotta. A 7. tételben színre lépő Zádori Mária világos, csengő szopránjával hajlékonyan, könnyedén énekelte a gyermeki lélek tisztaságát megjelenítő áriát. Egymás után peregtek hangjának gyöngyszemei, amelyekhez az oboa sötét ellenpólusa társult. A continuo szólamot Molnár Piroska mindvégig tisztán intonálva, pontosan, a zene minden rezdülését követve játszotta (mellette Trajtler Gábor orgonált).

Végül a 96. kantáta utolsó (basszus)áriája érintett meg. A zene hol jobbra, hol balra lendül, majd a középrészben a Megváltó megfogja a tétovázó ember kezét, s egyenletes lépteivel egészen a menny kapujáig kíséri útján a megfáradt lelket. Akik részt vettek a sorozat koncertjein, azokat minden este ugyanígy vezette a zene. Bach műveiben - reméljük - nem csak hallották, de meghallották az üzenetet, az örömhírt.