- Önt hogyan érinti, hogy egyre múlnak az évek? Fájdalommal, nosztalgiával?

- Kérdésével jól ráérzett: az időskor nem örömünnep. Hihetetlen, hogy elrepült az élet!

- Sikeres, szép pálya áll ön mögött. Szokásos a kérdés, mégis felteszem: ha ma kellene döntenie, újra muzsikus lenne? Ugyanezt a hangszert választaná?

- Félve, de igen. Az én esetemben minden a véletlen műve volt. Szüleim annak ellenére, hogy négyen voltunk testvérek és nem éltünk valami könnyen, fontosnak tartották, hogy mindannyian sportoljunk, zenét, nyelvet tanuljunk. Én is elkezdtem zongorázni, de nem igazán szerettem. Aztán Győrben a bencés gimnáziumba kerültem, amelynek nagyon sokat köszönhetek. Magasak voltak a követelmények, de sokat is adott ez az iskola, ma is mindenkinek ajánlom. Amikor apám belátta, hogy nem megy a zongora, fúvós hangszert javasolt. Akkor kezdtem el oboázni egy kürttanár tanácsára, aki azt mondta, hogy a szájalkatom nagyon jó az oboához. Pestről járt le egy tanár, Kranzl Engelbert, ő nagy kedvet csinált a hangszerhez. Fúvós hangszerrel látványosabban lehet haladni, és kevesebb gyakorlást igényel. Ha van némi zenei előképzettség, adottság, tehetség, néhány év alatt imponáló eredményt lehet elérni. És megtérül a zongoratanulás is.

- A zongora olyan a hangszerek között, mint a nyelvekben a latin. Mindennek az alapja.

- Így van. Túl hamar nem is érdemes elkezdeni a fúvós hangszereket, később pedig fontos a jó tanár, de fontos az éveken át tartó rendszeres munka is. És sok mindent el kell lesni másoktól, ahhoz is szükséges már némi érettség. Az óráimon ezért is foglalkozom egyszerre több növendékkel.

A bencésektől azután átmentem az akkor alakult zenei gimnáziumba, ott érettségiztem. Azóta túlságosan sok zenei szakközépiskola alakult. Amikor én tanultam Prőhle Henrikkel, Kovács Bélával, Kovács Lóránttal, Janota Gáborral, Fülemile Tiborral, Tarjáni Ferenccel, az egész országban öt-hat zenei szakiskola működött, annyi zenészt képeztek, amennyire szükség volt. Ma húszon felül van ez a szám. Közben a zenetanulási kedv, illetve a szülők ambíciója, hogy gyerekeik zenét tanuljanak, egyre csökken. A mi gyakorlóiskolánkban, a Bartók-konzervatóriumban egyes szakokra, például oboára alig jelentkeznek. Kicsi a merítés, így aztán mind nehezebb igazi tehetséget találni. Elhelyezkedni viszont ennek a kevés hangszeresnek is rendkívül bajos. Ha valaki a fúvós szólista pályáját célozza meg, azt szinte lehetetlen elérnie, olyan a világon nyolc-tíz van összesen. Ezért a zenekari munkát tűzzük ki célul a végzősök elé, amiben én hiszek is. Egy jó szimfonikus zenekarban, jó karmesterrel játszani - annál nagyobb élvezet kevés van!

- Pedig az volt a meggyőződésem, hogy a tuttista-szerepet lenézik a hangszeresek.

- Ez talán igaz a vonósok esetében, nálunk nem. Első fúvósnak lenni pedig rangot jelent. Az első fúvós a zenekar krémje.

- Persze az ellenkezője is érvényes: egy gyenge fúvós szét tud verni egy teljes zenekari hangzást.

- Ez is igaz. Éppen ezért egy kiváló zenekarban játszani igen nagy felelősség.

- Meglepő, amit mond, azt hittem, mindenki szólistakarrierre vágyik, kamarazenélésre, az jelenti a pálya csúcsát. Önnek egyébként mindegyikben volt része, hisz szólista is volt, a Magyar Fúvósötös és a Budapesti Kamaraegyüttes tagja, és most azt mondja, annál nincs szebb, mint a szimfonikusok közt fújni. Úgy gondoltam, minél kisebb az együttes, annál nagyobb a kihívás, annál nagyobb az élvezet.

- Egy fúvós számára a szólistaszerep, a kamarazenélés külön ünnepi ajándék...

- Ha jut belőle...

- Nekem szerencsém volt, mert hosszú évekig játszottam például a Liszt Ferenc Kamarazenekarban. Hatalmas öröm volt.

- Meglepett az is, amit az iskolák sokaságáról mondott. Eddig bárkivel beszéltem, elsiratta a valaha, a kodályi időkben volt gazdag zenei képzés eltűnését, az iskolák bezártát. Persze azok zenei általánosok voltak, ön pedig a középszintről beszélt. Ezek szerint eltűnt a piramis alsó része, maradt a teteje?

- Ez körülbelül így van. A Zeneakadémia mint a piramis csúcsa ugyanakkor arra törekedett, hogy a helytelen finanszírozási rendszer, a fejkvóta ellenére ne vegyen fel túl sok hallgatót. A létszám itt évtizedek óta változatlan, legfeljebb a fizető külföldi hallgatók száma nőtt, de ők a tanulás befejeztével nem ebben az országban keresnek állást. A zenekarokba persze nem a diploma, hanem próbajáték alapján veszik föl a tagokat. Soha senki nem kérdezi, milyen a diploma minősítése, úgyhogy félő, hogy ha tovább nehezítik a felsőoktatási képzést a rengeteg kreditpont követelésével, akkor a fiataloknak elmegy a kedvük az egésztől. Már a mostani első- és másodévesek óraszáma is ugrásszerűen nőtt, ami napi három-négy óra gyakorlás mellett rendkívül megterhelő. Akik idejárnak, kemény munkával töltik napjaikat, itt nem isznak, nem drogoznak a fiatalok. Viszont azt is tapasztaljuk, hogy általános műveltségi szintjük mind több kívánnivalót hagy maga után.

- Mennyi időt tölt tanítással?

- Legutóbb nyolc tanítványom volt. Van tanársegédem, heti két órájukból egyet ő tartott, egyet én. A külföldi példák szerint ez nem kevés.

- Kanyarodjunk vissza diákkorához. Ezek szerint az oboa valóban jól bevált önnél, zenei gimnáziumban érettségizett. Akkor el is döntötte, hogy muzsikus lesz?

- Igen. Összesen öten érettségiztünk, ám csak ketten lettünk zenészek Janota Gáborral, a többiek orvosnak mentek. A muzsikuspálya már akkor sem látszott biztosnak, ma pedig végképp nem az. Látom a tanítványaimon, hogy már másodéves koruk körül elkezdenek szorongani a jövőjük miatt. Joggal. Egy nem is első osztályú helyre tizennyolc-húsz ember jelentkezik próbajátékra. Jó, ha egyet fölvesznek.

- Mégis meghozta a döntést, hogy zenész lesz.

- Erős biztatás kellett hozzá, rengeteget töprengtem. Érdekelt a vegyészet is. Sokat számított azonban, hogy az oboával elértem már bizonyos sikereket koncerteken, hazai versenyeken, ami persze jólesett. Azonnal fel is vettek a Zeneakadémiára. Mesés évek voltak. A kollégiumban laktam, ami ugyan hagyott némi kívánnivalót maga után emeletes vaságyaival és a heti egyszeri meleg vízzel, de a hangulat remek volt. Nem lévén akkoriban még televízió, rengeteget zenéltünk esténként. Éjjelente az egyetlen rádiót hallgattuk. A társaságot is nagyon szerettem. Aztán két év után fölvettek az Operaház zenekarába ösztöndíjasként. 1956-ban sokan elmentek, így teljes álláshoz jutottam. Mellette végeztem a Zeneakadémiát, be kell vallanom, már kisebb lendülettel.

- És szinte egy életre ott is maradt az Operában.

- Hivatalosan valóban csak ott voltam állásban, onnan is mentem szakmai nyugdíjba. Csábítottak más zenekarokhoz, és amikor ennek híre ment, Komor Vilmos karnagy úr - akit egyébként sok más nagyszerű karmesterrel, Kerekes Jánossal, Kórodi Andrással együtt méltatlanul elfelejtettek - megkérdezte: "Mondd, fiam, te el akarsz menni? Igen - válaszoltam. - Fiam, úgy megpofozlak, ha nem maradsz itt, hogy azt nem felejted el!" Maradtam. Méghozzá szívesen. Szerettem az operákat és az Operát, erre mondják, hogy életre szóló szerelem. A feleségem is ott dolgozott, balerina volt, ez is sokat segített. Rengeteget utaztunk, emellett tanítottam a Zeneakadémián, játszottam a Magyar Fúvósötösben, a Liszt Ferenc Kamarazenekarban, a Mihály András-féle Budapesti Kamaraegyüttesben, ahol kortárs zenét adtunk elő. Egyébként Mihály András olyan művész és tanár volt, akiről könyvet kellene írni. Ráadásul akkor építettük föl a házunkat, amelyben most is lakunk, kutyáink is voltak... Mennyit bírt az ember fiatalon!

- Sok lemez is készült akkoriban, például a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. És mintha mindez nem volna elég, több tisztséget is elvállalt. Valóban sokat bírt.

- Először elkezdtem tanítani az Akadémián, aztán a fúvós tanszék vezetője lettem, majd megkeresett a személyzetis, hogy szeretnének megválasztani rektorhelyettesnek. Úgy vélték, hogy a rektor, Ujfalussy József zenetudós mellé kellene egy "közönséges, goromba", gyakorlatias ember, akinek engem tartottak. Ennek azonban az volt a feltétele, hogy hagyjam ott az Operaházat. Mivel akkor éppen betöltöttem huszonötödik szolgálati évemet, amikor a fúvósok nyugdíjba vonulhatnak, mert a játék annyira igénybe veszi a szervezetet, a rektorhelyettességet választottam, és nyugdíjba mentem.

- Miért?

- Egész életemben nagyra tartottam a Zeneakadémiát. És az, hogy olyan rektor helyettese lehettem, mint Ujfalussy, akkora megtiszteltetés volt, aminek nem tudtam ellenállni. Nem is gondolkodtam rajta. Hiszem, hogy jól döntöttem. Aztán még három rektor mellett dolgoztam: Soproni József, Lantos István, Falvai Sándor is megtartott.

- Ez az elfoglaltsága azután a felsőoktatási törvény miatt szűnt meg.

- Felsőoktatási intézményben ma nem lehet tisztséget betölteni hatvanöt éves kor után, és nem lehet tanítani hetvenéves kor után. Ez részben furcsa, részben helyes. Nem baj, hogy az egyetemek nincsenek tele idős vezetőkkel. Aztán még rektori tanácsadó voltam egy ideig.

- Pályájának melyik részét szerette legjobban?

- A Magyar Fúvósötöst, amit tulajdonképpen véletlenül alakítottunk meg, talán 1968-ban, nem vagyok jó évszámokban...

- Gondoltak egyet és megalakultak?

- Igen. És remekül ment nekünk. Akkoriban ennek a zenének konjunktúrája volt. A Budapesti Fúvósötös, amelyik ezt a műfajt itthon létrehozta, aktivitásával felbecsülhetetlenül sokat tett érte. Az ő nyomdokaikba lépve nagyszerűen alakult a mi pályánk is, bejártuk a fél világot, Lajos Attila, Tarjáni Ferenc, Kovács Béla, Fülemile Tibor és én. Sajnos Lajos Attila megbetegedett, és bár többekkel próbálkoztunk a helyén, jobbnál jobbakkal, azután már nem volt az igazi. Valami örökre elveszett. Nem az a hangzás volt, amit szerettünk.

- Nem abból áll a kamarazenélés, hogy néhány ember egymás mellett húz vagy fúj...

- Nagyon nem! Együtt kell lélegezni, együtt kell érezni, megérezni a másik gondolatát. De szerettem a Liszt Ferenc Kamarazenekart is, és Mihály András együttesét is. Ami azonban a legkevésbé vonzott, az a szólistapálya volt.

- ???

- Szerencsém volt, mert sokszor játszhattam Hidas Frigyes gyönyörű oboaversenyét, legalább ötvenszer. Ezt a darabot szerettem, de egyébként nem vonzott a szólistalét. Aki este szólistaként fellép, annak arról szól az egész napja. Nem kellemes, izgul az ember. Külföldön meg teng-leng a szállodában, másnap utazik. Engem nem inspirált ez az életforma. Másrészt soha nem jutott eszembe, hogy elhagyjam Magyarországot, pedig sok lehetőségem nyílt volna rá. Meg se fordult a fejemben. Ehhez feltétlenül hozzá kell tennem, hogy szerencsés voltam, azt csináltam, amit szeretek. És, ahogy mondani szokták, még fizettek is érte.

- Hogyan él ma?

- Remek helyen áll a házunk, hatalmas kerttel, ott dolgozom, pihenek. Szőlőt termelek, gyümölcsöt, van kevés saját borom is. Egyik fiam Finnországban zenél, két unokám van ott, a másik fiam etológus, velünk él a feleségével együtt.

- Hiányzik a zene?

- Hát persze! Fúvós művész esetében különösen szembetűnő az öregedés, korábban le kell tennünk a hangszert. A tüdő, a szív hamarabb kopik. És szerintem szánalmas, ha valaki idősen erőlködik még... De azért jól vagyok így. Jól vagyunk. Az egészség a lényeg. Ekkor véget ért a beszélgetés a Zeneakadémia legfelső emeletén, egy ütött-kopott tanteremben, a tetők felett, mert Pongrácz Péter a tanácsterembe, az Egyetemi Tanács ülésére sietett. Itt professor emeritusnak választották. De ezt már nem is tőle, hanem Prőhle Henriktől tudtam meg, akivel két nappal később beszélgettünk.

- Megválasztottuk az én Pongrácz Péter barátomat professor emeritusnak. A Zeneakadémiának összesen tíz professor emeritusa lehet, nem több, és csak ha meghal valaki, léphet a helyére más. Magam nem számítok erre a címre, mert legalábbis rektornak vagy helyettesnek kell lenni hozzá. Felszólaltam most a tanácsban Péter mellett. Rengeteg órát töltöttünk együtt, sok-sok évig ültünk egymás mellett az Opera zenekarában mint első oboás és első fuvolás. Nem voltunk valami fegyelmezettek: néha, például egy Wagner-opera alatt, amikor húsz percig nem játszottunk, váltottunk pár szót ... Így mesélte el azt is, hogy rektorhelyettesnek hívták. Nagy megtiszteltetésnek tartotta, és én is. A cím annak a fúvósgenerációnak a megbecsülését jelenti, amely az ötvenes években, a hatvanas évek elején indult. Az 1960-61-ben végzett két évfolyam tagjai alkotják szinte az egész jelenlegi fúvós tanszéket. Akkoriban sok minden másképp történt, nagy dolog volt fellépéshez jutni, ajándékszámba ment. Simon Albert mondta mindig, hogy koncertet nem ad az ember, hanem kap. Egy fúvós természetesen sokkal kevesebb lehetőséghez juthatott, mint egy hegedűs vagy zongorista. Önálló fúvós koncert sok-sok kérés után és kapcsolatok révén jöhetett csak létre. Én véletlenül kerültem kapcsolatba az Országos Filharmóniával: Almássy László zongoraművész, akivel egyszer fölléptem, szólt az érdekemben. Ezután jutottam évente néhány lehetőséghez.

- Alkalma nyílt kamarazenét is játszani.

- Hosszú évekig volt fúvósötösünk, később pedig úgy tizenöt évig működött a Budapesti Bach Trió, Horváth Anikó, Kiss Domonkos Jutka és magam voltunk a tagjai. Évente két-három külföldi turnét csináltunk tíz-tizenöt koncerttel. Szerettük.

- Zenekari tag volt, kamarazenélt, néha szólistaként is fellépett, tanított. Melyik elfoglaltság inspirálta a legjobban?

- Nincs olyan ember, aki ha elvégzi a Zeneakadémiát, ne vágyna szólistaként fellépni. És ha valakinek egy zeneszerző művet ír, az valóban inspiráló. Körülbelül tizenöt új fuvoladarabot mutathattam be. Ilyenkor igazi a késztetés, hogy az ember órákig dolgozzon, gyakoroljon naponta. A zenészi habitust az ilyen kihívások tartják karban, mert a többi eléggé rutinszerű munka. Ugyanakkor aki gyakorol, az a zenekarban is jobban játszik, kidolgozottabb lesz a játéka. Kellenek tehát a megmérettetések. Akinek még az is megadatik, hogy taníthat, az megkoronázza a munkát, mert mindaz, amit csinál, a tanításon át válik tudatossá. Vagyis ezek az elfoglaltságok egymásra épülnek, egymásra is vannak utalva. Az idő múlásával persze az embernek tudomásul kell vennie, hogy ezekből a tevékenységekből egy, aztán kettő, aztán három elmarad... A Rádió szerkesztői nagyon rendesek voltak hozzám, évente többször felhívtak, volna-e kedvem játszani. Mindig rettenetesen izgultam. Sokkal inkább, mint egy látható közönség előtt. Örültem a lehetőségnek, de a lámpaláz miatt nem szerettem. Amikor aztán úgy éreztem, hogy már nem tudom olyan színvonalon csinálni, ahogy szeretném, a következő felkérésnél azt mondtam: mostantól ha rám gondoltok, mást hívjatok. Felsoroltam három nevet, a tanítványaimét.

- Kell erő ezt kimondani.

- Tudatosan kell készülni az öregségre is. Az ember nem hiheti, hogy örökké változatlanul megy minden. Zenekari munkámat is így fejeztem be. Tagja voltam az Opera igazgatói tanácsának, és amikor Szinetár Miklós lett az igazgató, az egyik ülésen közölte, hogy kevés a pénz, leépítésre van szükség, ezért elküldi az ösztöndíjasokat. Korábban is történt már ilyen, amikor Oberfrank Géza volt a főzeneigazgató, hasonlót tervezett. Azt mondtam neki: ha elküldöd a zenekar húsz százalékát, körülbelül húsz százalék fizetésemelést tudsz adni, azaz ötvenezer forint helyett hatvanezret. A Fesztiválzenekarban pedig száznyolcvanezer forint a fizetés. Akkor miért küldenéd el őket? Igazad van, mondta, és nem is tette meg. Amikor aztán Szinetár a leépítésről beszélt, az értekezlet után azonnal megírtam a levelet, amiben kértem a nyugdíjazásomat. Akkor voltam hatvan éves. Felszabaduló státusom felére pedig egyik, akkor ösztöndíjas tanítványomat ajánlottam. Kész. Semmiféle sértődés nem volt bennem. Máig a legjobb viszonyban vagyok az Operazenekar tagjaival, a vezetőséggel. Ugyanez a helyzet most a Zeneakadémián is. Itt az idő, eljött a hetvenedik év, vége a tanításnak. Ez az élet rendje. Számoltam ezzel, és egy ideje ennek megfelelően próbálom átrendezni az életünket. Anyagilag persze mindez nagy érvágást jelent, hisz a harminckilenc tanítással eltöltött év után semmit nem kapok.

- Nem jár utána nyugdíj?

- Nem, nyugdíj csak egy helyről kapható, az operai munkám után kapom. A tanítással eltöltött négy évtizednek ilyen szempontból semmilyen hozadéka nincs. Viszont hála a rektornak, óraadóként tudok még valamennyit dolgozni. Ajánlata meglepett, és jól is esett.

- Számomra pedig az a meglepő, hogy Ön milyen hihetetlen lelki békével mond le sorban tennivalóiról, és milyen derűvel kezeli az évek múlását. Sokaknak ez egyáltalán nem ilyen könnyű.

- Nagy és szép családom van, ez segít és sok örömet is nyújt. Nem csak a hivatásról szól az élet. Egyébként az egész pályám különösen alakult, a történelem jelentősen beleszólt. Mérnök akartam lenni. A József Attila Gimnáziumba jártam, nem zenei gimnáziumba. Én még érettségiztem latinból. Oroszból is nagyon jó voltam, és harmadikban, 1953-ban édesapámat behívatták az iskolába. Megijedt, mit akarnak, mert gyárigazgató apám és pap nagyapám nem számítottak jó kádernek. Közölték, hogy az a megtiszteltetés éri a családot, hogy a Szovjetunióban tanulhatok tovább. Hozzáteszem, akkoriban még a hadifoglyok jöttek haza. Én közöltem, hogy nem megyek, zenét tanulok, amit nem akarok abbahagyni. Semmi akadálya, a Szovjetunióban remek a zenei képzés, mondták. De olyan tanár, amilyen nekem itt van, nincs a Szovjetunióban, feleltem nagy bátran. Jeney Zoltán volt ez a tanár. És maradtam itthon. Osztályfőnököm erőteljesen a zenei pálya felé irányított, felvételi kérelmemet a Műegyetemre nem is továbbította, így le is tettem a mérnökségről. Jeney tanár úr viszont biztatta szüleimet, hogy a zenei pályán is meg fogok élni. Végül kis késéssel, húsz évesen kerültem a Zeneakadémiára. Ám számomra egy híd, egy autópálya-kereszteződés, egy pályaudvar a mai napig nagy esztétikai élményt nyújt.

- Hogyan szerette meg a zenét?

- A családban. A Felvidékről származunk, én Pozsonyban születtem, aztán Mosonmagyaróvárra költöztünk, ahol édesanyám zeneiskolát szervezett, és eldöntötte, hogy mind a négy gyerekének zenét kell tanulnia. Ő maga próbált meg engem zongorázni tanítani, de általában nem szerencsés, ha a szülő tanítja a gyerekét, nálunk sem ment. Miután a szüleim elváltak, apámmal Budapestre kerültem. Akkoriban furulyáztam. Anyám rettegett, mi lesz, ha behívnak. Ha ez megtörténne, a katonának jobb sora lehet, ha katonazenekarban muzsikál. Így hát elvitt a Semmelweis utcába, a "konzi"-ba. A portástól megkérdeztük, hol van a furulya tanszak. A portás nagyothalló volt, fuvolát értett, Jeney tanár úrhoz küldött. A tanár úr megvizsgálta a számat, a fogaimat, kicsit meglepődve azon, hogy az anyuka cipeli oda a tizennégy éves gyerekét, nem volt ez mindennapos dolog. Azt tanácsolta, várjuk meg a felvételi időpontját, addig vegyünk egy fuvolát. Anyám Győrben vett egy "vízipuskát", amit megszólaltatni sem voltam képes. De anyám leste a felvételit, és odaküldött.

- Elment felvételizni úgy, hogy képtelen volt egyetlen hangot is kicsiholni a hangszerből?

- Ez történt. Anyámnak nem lehetett ellentmondani. Szeszler Tibor, aki oboát tanított, elkapott, megmutatta, hogy tartsam a fuvolát: így csinálj, meg így, és a hangszer megszólalt. És fölvettek.

- Ha a portás nem süket, Ön furulya szakra megy?

- Furulyát nem tanítottak a konziban... Ekkoriban zajlott az a folyamat, hogy a zsdanovi kultúrpolitika jegyében minden hangszerre új iskolát kellett írni, és mindent a népzenére alapozva. A fúvós iskolák eredetileg mind német és cseh iskolák voltak, azaz "eretnek" zenék. Sándor Frigyes a hegedű-, Czövek Erna a zongora-, Friss Antal a csellóiskolát írta, a fúvósokét pedig az akkori Budapesti Fúvósötös tagjai: Szeszler, Balassa (az idősebb Berkessel), hangszerenként. Jeney tanár úr is akkor kezdte írni a fuvolaiskolát, minden órára hozott nekem egy cédulát. (Még mindig megvan az a hangjegyfüzetem, amelybe a zongorán hasalva másoltam az újabb és újabb gyakorlatokat.) Mindegyikhez írt egy második szólamot is, így rögtön a tanárával duózhatott a diák. Ezt rajtam kísérletezte ki. Év végére összeállt az anyag, és ősszel megjelent a fuvolaiskola első kötete. A következő években a többi, tudomásom szerint ma is ezeket használják. Az aztán a mi generációnk feladata volt, hogy ezek mellé ujjgyakorlatokat írjunk, mert rájöttünk, hogy csupán a népdaloktól nem lesz minden a helyén. De ez már történelem. Rá kellett döbbennem egyszer, amikor egy cikkhez édesapám életét gondoltam végig, hogy már magam is megéltem egy történelmi korszakot. Amikor eszméltem, kezdődött a háború. Magyaróváron éltünk, láttam, amikor a németek bevonultak. Láttam, amikor Bécs égett, mert a házunk padlásáról látszott a schwechati olajfinomítók füstje. A mellékutakon terelték a zsidókat, talán épp azt az oszlopot is láttam, amelyben Radnóti vonszolta magát, amíg Abdánál meg nem ölték. Láttam, amikor kis barátnőmet a szüleivel együtt elhurcolták. Soha nem jöttek vissza. Aztán a koalíciós idők. '48-ban, a centenáriumi évben állandóan a Kossuth-címert rajzoltuk. Azután Pesten következett a rettegés a kitelepítéstől, ami a társbérlőnkkel meg is történt. Segítettünk, akinek tudtunk. '56-ban húsz éves voltam, úgy éreztem, én vagyok az egyik "márciusi ifjú". Első éves voltam az Akadémián, marxizmus-óra kedden két órakor az egész évfolyamnak, bejön egy fickó: "Indulás a Bem-szoborhoz!" Onnan a Parlamenthez. Nekem közben haknim volt a Vasas Székházban. Lövéseket hallottunk fél hét-hét felé. Abbahagytuk a próbát, el a Rádióhoz. A Múzeum-kertben kilenc körül a mellettem álló lány combját lőtték át. Október 28-29-én már börtöntöltelék külsejű alakok igazoltatták az embert, az véget vetett az eufóriának, aztán jött a Köztársaság téri vérengzés. A mélypont: november negyedike. A dilemma, hogy disszidáljunk vagy sem. Egyik tanítványom, Gyöngyössy Zoli egyszer azt mondta, tőlem tudta meg, mi is történt '56-ban.

Nagy a mi generációnk felelőssége: mi vagyunk a tanúk. A tanúnak az a dolga, hogy az igazságot szolgálja. Sokat láttunk, el kell mondanunk az általunk vélt igazságot.

- Családja sokáig habozott 1956-ban, de végül nem disszidáltak.

- Nem, de sokan mások igen, így sok hely megüresedett. A fuvolásoknál az állásszerzés úgy működött, hogy mindenki továbblépett a zenekari hierarchiában: Opera, ÁHZ, Rádiózenekar, MÁV Szimfonikusok. Jeney az ÁHZ-ból átment az Operába, Szebenyi János a Rádióból az ÁHZ-ba, a MÁV-ból néhai kedves kollégám, Kovalcsik János a Rádiózenekarba. Ez az átrendeződés 1957 végére zajlott le, ekkor a MÁV Szimfonikusok próbajátékot hirdetett a megüresedett helyre. Másodéves voltam, megkaptam. Váltó elsőfuvolás lettem, amit az Akadémiával párhuzamosan csináltam végig. 1961-ben diplomáztam, akkor volt próbajáték az Operában, ősztől 1963 végéig mindkét zenekarban játszottam. Másfél évig tartott így, aztán 1965 őszétől az Opera első fuvolása lettem, és ott is maradtam harmincegy évig, amikor hatvan évesen önként nyugdíjba mentem, ahogy korábban elmeséltem.

- Tanítani Győrben kezdett.

- Ott kezdőket is kellett tanítani, mert a zeneiskolában még nem volt alsófokú zeneoktatás. Négy évig tanítottam a győri Tanárképzőn is, aztán pedig folytattam Pesten, a Zeneakadémián.

- És ezzel körbe is értünk ezen a tartalmas pályán...

- Féltem a következő muzsikusgenerációt: lesz-e még zeneszerető közönségük, ha kiirtják az iskolákból a művészeti oktatást, és elsorvadnak a zeneiskolák. Nagyon remélem, hogy ez csak pesszimista vízió, és a tanítványaimnak és az ő tanítványaiknak is hoz ez a pálya annyi szépet és jót, mint nekem.