A 2001/2002-ben készült interjúsorozat, melyet az osztrák Zsolnay Verlag Ligeti80. születésnapjára, 2003-ban adott közre, tavaly jelent meg magyarul az Osirisnál.A magyar kiadás címe - Találkozások Ligeti Györggyel. Beszélgetőkönyv - ugyan valamivel fantáziátlanabb, mint a német eredetié - Träumen Sie in Farbe? (Ön színesben álmodik?) -, ez azonban vajmi keveset változtat a lényegen: a könyv ebben a formájában minden várakozást alulmúl. Különös, hogy a kérdező - életrajza legalábbis ezt állítja - zenetudományt végzett újságíró, aki ráadásul olyan jelentős német lapoknak dolgozik rendszeresen, mint a Die Zeit, a Der Spiegel vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Nem tudom, a hamburgi zenetudományi tanszék színvonalát jelzi, a német újságírásét, vagy csak kivételes esetről van szó, de Roelcke rosszul kérdez, az érintett témák egy részében tökéletesen otthontalanul mozog, és a több ülésben felvett beszélgetések kötetté szerkesztésében is csődöt mond. Mintha Roelcke a legelemibb szakmai követelményekkel sem volna tisztában, például azzal, hogy a beszélt és az írott nyelv között van némi különbség, hogy az interjúkészítőnek bizony kötelessége stilizálni az elhangzottakat. A kötet nyelvi színvonala egészen egyszerűen szánalmas, de a formánál csak a tartalom lehangolóbb: bosszantóan sok az ismétlés, egy szigorú szerkesztő körülbelül a felére meghúzhatná a kötetet, és még úgy is rengeteg baj lenne vele, Roelcke jelentéktelen részleteket felnagyít, de fontos dolgokat érintetlenül hagy - az egész leginkább egy színes magazin beszélgetés-rovatára emlékeztet.

S ahogyan a bulvárújságírás műfaja előírja, a könyv rendre szállítja az olvasónak Ligeti bombasztikus megjegyzéseit: "Kodály nem volt jelentős zeneszerző, de volt egyénisége" (55. o.), Farkas Ferenc "gyenge jellemű ember, aki együttműködött a fasisztákkal" (39.), a Parlament épülete "megalomán förmedvény" (69.), a Zeneakadémia "ízléstelen szecessziós épület" (58.), az "egész francia filozófia Derridától és Lyotard-tól Lacan-ig keveri a pszichoanalízist a miszticizmussal; Julia Kristeva, Paul Virilo, Gilles Deleuze: mind üres fecsegők" (127.), és így tovább - sorolni sem érdemes. Tudható, hogy Ligeti nem a finom megfogalmazások embere, s a maliciózus megjegyzésektől önmagát sem kíméli a beszélgetés során. Mindennek azonban csak akkor lehetne értelme, ha e megjegyzések melléktermékei lennének az interjúsorozatnak. A helyzet azonban nem ez.

A bevezetés szerint Roelcke célja egyfajta életútinterjú elkészítése, s nagy vonalakban valóban végigkérdezi Ligetit a fiatalkori romániai évekről, a második világháborút követő Budapestről, az 1956-os emigrációról és az azt követő időszak kortárszenei életéről - szekértáborokról, kiadókról, zeneszerző kollégákról, és szappanoperákba illő intrikákról -, ha azonban komolyan vesszük Ligeti fent idézett megjegyzését, akkor azt kell sejtenünk, hogy ő elsősorban "zenei életrajzra" gondolt. Pedig ha valami fájóan hiányzik Roelcke szellemi horizontjáról, az a Ligeti zenéje iránti érdeklődés. Roelckét a sztárzeneszerző érdekli, aki epés megjegyzéseket tesz Stockhausentől Xenakison át Nonóig sok mindenkiről, aki izgalmas sztorikat mesél gyermekkori fantazmagóriáiról, a háborúból való csodával határos megmeneküléséről, aki a kortárs építészettől a természettudományokon át sok mindenről mond véleményt, csak éppen az nem derül ki a kötetből, hogy miért és hogyan vált Ligeti a 20. század második felének egyik, sokak szerint a legjelentősebb zeneszerzőjévé. Persze még Roelcke torzító optikáján át is érződik az a lenyűgözően nyitott szellemiség, amely Ligeti egész életművét jellemzi, és van néhány szórakoztató részlete a beszélgetésnek. De egy idő után az ember kezdi úgy érezni: nem is az a legfájóbb, hogy mi minden szerepel feleslegesen a könyvben, hanem az, hogy mi minden maradt ki belőle. Mert szinte biztos, hogy Eckhard Roelcke az utolsó lehetőséget szalasztotta el: aligha fog Ligeti György több efféle nagyinterjút adni.

Nem egészen világos, mi szükség volt e kötet megjelentetésére itthon. A magyar kiadás igyekszik ugyan feljavítani a kötetet egy függelékben közölt, valóban kitűnő 1993-as beszélgetéssel, illetve Ligeti műveinek, írásainak és a vele készült beszélgetéseknek Halász Péter által összeállított listájával, de hát éppen ez utóbbi kínál jobbnál jobb lehetőségeket egy magyar Ligeti-kötet összeállítására. Ha azonban úgy döntöttek, ezt a könyvet jelentetik meg magyarul, szükség lett volna egy szerkesztőre, aki kigyomlálja Ligeti külföldieknek szánt magyarázatait a magyar viszonyokról, s ha Roelcke elmulasztotta, szerkesztői lábjegyzetben korrigálni Ligeti tévedéseit és emlékezetének pontatlanságait. Nádori Lídia fordítása olykor - különösen a zenei szaknyelvben - botladozik egy kissé, de alapvetően korrekt, ami persze Roelcke igénytelenül megformált szövege esetében sok örömöt nem jelent.

Nem világos az sem, kire gondolt célközönségként a kiadó, amikor Ligeti és Manfred Stahnke elmélyült dialógusát hozzábiggyesztette a kötethez, hiszen amíg Roelcke interjúja a szakmai közönség számára értékelhetetlen, addig Stahnke beszélgetése éppen a laikusok számára nehezen követhető. De ez utóbbinak elolvasása talán az ő számukra is több hozadékkal jár, hiszen valóban a zenéről szól, és számos benne elhangzó metafora jobban megvilágítja Ligeti szellemiségét, mint a Roelckével való majd' kétszáz oldalas fecsegés.

"Az általam elképzelt mintákat erősen befolyásolja a számítógép világa, a pattern transformation gondolata, a számítógépes grafika. De nem használok számítógépet, és nem csinálok számítógépes zenét. Fából építem meg egy számítógépes kép modelljét, vagy valami ilyesmi" - mondja Ligeti az elektronikus zenéhez fűződő viszonyáról (211.), a Stahnkéval való beszélgetés egy későbbi pontján pedig mintha művészi hitvallását fogalmazná meg: "Nem lehet rám húzni valamely egységes, verbálisan kifejezhető kompozíciós elméletet, ehelyett mindig új dolgokkal próbálkozom. Ezért ábrázoltam egyszer magamat úgy, mint a vakot a labirintusban, aki körbetapogatózik, és mindig új bejáratokat talál, és olyan szobákba jut be, amelyeknek a létezéséről addig nem is tudott. És aztán tesz valamit. És egyáltalán nem tudja, hogy mi lesz a következő lépése. Aztán megint elindul valamerre. De mehetne egészen másfelé is." (200.)

Jó lett volna, ha Roelcke helyett a könyv első részében is Stahnke kérdezi Ligetit, akkor talán nem vált volna a karfiolhoz hasonlóvá ez az interjúkötet. Amikor ugyanis Ligeti Bukarestben töltött ösztöndíjas évéről beszél Roelckének (112.), és nem jut eszébe az egyetemi diákmenza kínálatát teljes mértékben lefedő zöldség német neve, a következőképpen írja le a karfiolt: "Tudja, az a fraktálszerű zöldség".

Ilyen ez a könyv. Kaotikus és tele van zöldséggel. Ami legalább a borító színének kiválasztására magyarázatot ad.