Christine Schornsheim azóta francia és német lemezdíjakkal kitüntetett albumát tavaly ősz óta magam is használom a tanításban, és szívesen biztatom pianistáinkat, zongoratanárainkat, hogy Haydn-hanglemeztáruk számára rendeljék meg a sorozatot. Nem etalonként, de az egyik hasznos antológiaként. Haydn szonátáinak hanglemez-karrierje impozánsabb, mint általában számon tartjuk. A Wiener Urtext kottakiadás megjelenését követően az 1970-es években piacra került négy modern zongorás LP összkiadás helyett (ezek egyike volt a Kocsis-Ránki-generáció bemutatásának szándékával készített Hungaroton-összkiadás) akkoriban inkább egyes szonátaválogatások gyakoroltak maradandó hatást: fortepianón Paul Badura-Skoda és Bilson, csembalón Ton Koopman, modern zongorán Charles Rosen, Alfred Brendel és Glenn Gould lemezei (Richter felvételei ebben a repertoárban nem excellálnak). Az elmúlt húsz évben viszont már egyértelműen a korhű hangszereken készült Haydn-szonátalemezek dominálnak, bár szerintem Schiff András 1997-ben modern zongorán rögzített két CD-nyi válogatása többet lendíthet a Haydn-interpretáción, mint a körülötte keletkezett "összes"-ek együttvéve. Az 1986- 2000 közötti historikus összkiadások, túl azon, hogy általában csak fortepianót használnak (Alan Curtis tervezett, többféle hangszert váltogató összkiadása tudtommal megtorpant), különböző okból csalódást keltettek: Lola Odiaga amerikai sorozata a művészi formátum híján; a holland összkiadás (Bart van Oort, Ursula Dütschler, Stanley Hoogland, Yoshiko Kojima, Riko Fukuda)a gyors, olcsó előállításból eredő kiérleletlen stúdiómunka okán; Ronald Brautigam összkiadása (amennyire ismerem) a fortepianón is lényegében Steinway-zongorázás következtében. Ami egyes LP/CD válogatások, például Jacque Ogg csembaló- és fortepiano-előadásának hozadékát illeti, az vagy a hangszertechnika, vagy a stílusosság gyengéi következtében marginális. A fiatalabb historikusok közül ma szerintem leginkább a Bilson-iskola neveltje, Tom Beghin (1993-ból való első hanglemezbejátszása) ígér igazi újat. Ő körültekintően készül a maga Haydn-szonáta-összkiadására, amelynek keretében különböző fajta csembalókon, klavikordon, bécsi és angol fortepianókon, továbbá asztalzongorán fog játszani.

Schornsheim összkiadása azonban, úgyszólván a semmiből előlépve, sportkifejezéssel élve: a megjelenés időpontját tekintve lekörözte Beghint. Az "összes" felvételek között egységes művészi koncepciója következtében e pillanatban ez a leghasznosabb referenciaanyag, mi több, ebben a legteljesebb a repertoár: 55 szonáta, 10 egyéb zongoradarab, 3 töredék, és a kétzongorás Il maestro e lo scolare variációk, illetve egy partita (itt Schornsheim Andreas Staier oldalán játszik). Az anyag többé-kevésbé időrendi egymásutánban, kompaktlemezenként találó címek alatt jelenik meg, például "Leicht zu spielen, unterhaltsam zu hören", "Fürstliches Geschenk und Spielerisches", "Formspiele", "Frauen am Clavier" (Játszani könnyű, hallgatni szórakoztató; Hercegi ajándék és játékosság; Formai játékok; Klavírozó hölgyek) stb.

A hangszerpark

A hölgy Lipcsében professzor, és mintegy két évtized óta elsősorban csembalistaként jegyzik nevét, koncertezik, készít hanglemezeket. Az utolsó, a 14. kompaktlemezen beszélgetés hallható a művésznővel, aki okosan, rokonszenvesen vall a nagy vállalkozásról és - különféle stiláris kérdések mellett - ismerteti a kiválasztott hangszerparkot. Öt hangszert használ. Három lemezen (ezek főként korai divertimento-szonáták és zongoradarabok) egy kétmanuálos Dowd kópiacsembaló, két másik lemezen egy 1777-es kétmanuálos eredeti Kirckman csembaló, egy lemez erejéig egy 1788-as német klavikord kópiája a hangszer. Öt lemezen egy 1793-ban, Münchenben készült Louis Dulcken fortepianón, végül két lemezen egy angol mechanikájú 1804-es Broadwood fortepianón játszik. A hangszerpark tehát impozáns, noha megjegyezhetnénk, hogy a korai darabokhoz legjobban illő egymanuálos olasz csembaló hiányzik.

A művek és a hangszerek társítása viszont számos ponton vitatható, persze a szerkesztés szempontja (ennyiféle hosszúságú mű szétosztása a lemezek között) sok mindenre menlevél. A csembaló kontra fortepiano kérdésében a kutató és az előadó véleménye természetesen különbözhet. Szerintem nem meggyőző egy stíluskörhöz tartozó testvérműveket kétféle instrumentumon előadni, például a Wiener Urtext 31. számú Asz-dúrt fortepianón, a 30. D-dúrt csembalón. És mindenképpen kár a bécsi mechanikájú fortepianóra való fogalmazás csúcsművét, a "Genzinger" szonátát angol mechanikájú hangszeren játszani, továbbá az egyetlen klavikordlemez anyaga valóban szubjektív válogatás. Például miért éppen a 29. Esz-dúr szonáta hangzik fel ezen a legintimebb hangú instrumentumon? Talán csak nem azért, mert klavikordon lehet leggyorsabban repetálni, és ennek a szonátának Allegro di moltojában van a Haydn kezétől származó 3-2-1 ujjrendű repetálás? Vagy miért éppen a klavikordnak jut az Esz-dúr variációk 15 perces sorozata? Az azonban mindenképpen jó gondolat, hogy a 33. c-moll szonáta, miközben teljes terjedelmében fortepianón hangzik fel, a nyitótétel expozíciójának erejéig - "töredék"-nek nevezve - klavikordon is megszólal.

A többféle hangszeren játszó csembalista

Christine Schornsheim a csembaló felől érkezett a fortepianóhoz, aminek pozitív és negatív hozadéka egyaránt van. A csembalista általában invenciózusabban mozog a különféle kísérő textúrák előadásában, a fortepianón is könnyebben találja meg a hangzás teltebbé-szebbé tételéhez szükséges billentyűletartások pontjait, mint mondjuk egy modern zongoráról átnyergelt fortepianista. A dallamok elokvens előadásában, szép tagolásában is jó eséllyel indul, ami csembalón, ezen a viszonylag lassan lecsengő hangokkal operáló hangszeren kapitális, hiszen a motívumok intelligens, különféle mértékű elválasztása, különböző agogikák beépítése nélkül a Haydn-stílus könnyen darabos (és barokkos) benyomást kelt. Az érem másik oldala viszont az, hogy fortepianón is ösztönösen csembalistaként mozog, aminek következtében a sokkal gyorsabb és tökéletesebb tompítású instrumentumon az előadás esetenként akkurátus, s a fortepiano dinamikai lehetőségeit, árnyalásait, crescendóit olykor habzsolva fedezi fel. Schornsheimnél ehhez még egy jókora adag feminin szenzibilitás és dinamikai affektáltság is járul. (Ezzel a "politically incorrect" szóhasználattal persze fejemre idézem az olvasó haragját, de vállalom. Ugyanis nem, vagy nem csak azokban a szonátákban érzékelhető ez a kissé affektált dinamikai árnyalás, amelyeket három évtizede én jellemeztem billentyűs zenéje egyik igazi úttöréseként Haydn "hölgyszonáta" típusának, hanem jószerivel mindenütt.)

A művésznő érdemeit egy-egy különösen jól sikerült szonátatolmácsolásán túl számos elvi döntéséért is jó szívvel dicsérhetjük. Például komolyan veszi az ismétléseket, és úgyszólván minden darabban talál alkalmat kisebb-nagyobb hozzáadott díszítések, variáns formulák beillesztésére. Más kérdés, hogy előke-ritmizálásának, díszeinek, kíséret és dallam alkalmazkodó ritmusának, artikulációjának megannyi részletét nem állítanám követendő mintaként a növendék elé. Miként a csembalistát óvnám attól, hogy Schornsheim stílusában és sűrűségével váltogassa (vagy kombinálja) a manuálokat és regisztereket. A fortepianistát pedig lebeszélném arról, hogy őt kövesse a tompítópedál már-már modern-zongorás, fél-pedálváltásokban is bővelkedő árnyalásaiban. Egyáltalán, feleslegesen sokat pedáloz, ezzel olyan eredeti mesterműveket, mint a 33. c-moll vagy a 62. Esz-dúr szonáta nyitótétele a régebbi modern zongorás interpretáció módján nivellál. Minek tagadjuk: a "Genzinger" szonáta 1. tétele és az f-moll variációk a szó nem legjobb értelmében "romantikus" előadásúak; egy sor briliáns darab, köztük a "Londoni" Esz-dúr szonáta fináléja éppúgy, mint a C-dúr fantázia, híján van az igazi virtuozitás lebilincselő izgalmának; s számtalan finoman cizellált (a hölgyszonáta típushoz tartozó) tétel a feleslegesen sok agogika és pedálozás folytán egyszerűen érzelmes zongorázás, ahelyett, hogy nemes, finom meglepetésekkel teli stílusban olvasná viszsza Haydn poétikus üzeneteit.

Vagyis Haydn-kutató kölni fiatal kollégáimat ki kell ábrándítanom: minden erénye ellenére az új német hanglemez összkiadást még nem volna szabad új zsinórmértéknek tekinteni a Haydn-szonáták előadásában. De mindenképpen érdemes lenne hangversenyen hallani a művésznőt.