Az ötlet, hogy egyáltalán meg kell emlékezni a 125-ről, úgy rémlik, a Bartók-jogok hazai örökösének, Vásárhelyi Gábornak az agyából pattant ki, aki vagy két évvel ezelőtt felismerte: amíg érvényben vannak az őt megillető jogok, ez az egyedüli, némi jó szándékkal kereknek tekinthető évforduló, nosza, legyen hát 2006 Bartók-év. A kínosan satnyára sikeredett 1995-ös megemlékezések bakiját jóváteendő a kulturális kormányzat könnyen partnerévé szegődött e magánkezdeményezésnek, és - ha nem is bőséges, de korántsem megvetendő - pénzösszegekkel vállalta támogatni az ünnepségeket. Alakult emlékbizottság, (újra)nyílott emlékház (ezúttal nemcsak Vásárhelyi ötletére, hanem pénztárcájára is alapozva), lett születésnapi koncert (a késői ébredés okán a nevezetes nap előestéjén), botrány kísérte operai premier (Vásárhelyi...), kiállítás a metróban, elmepróbáló internetes vetélkedő, közművelődési pályázat minden elképzelhető, Bartók nevéhez köthető célra (példa: Bartók és Jászberény). És - hogy végre tárgyunkra térjünk - rendeztetett nemzetközi zenetudományi konferencia is.

De itt azért tegyük félre a dohogók feletti dohogásunkat: ez az esemény, akárcsak korábbi évfordulós elődei 1995-ben, 1981-ben és 1971-ben, bár idén is megmaradt a zenetudomány belső magánügyének, mégiscsak megmutatta, hogyan is áll valójában Bartók Béla "árfolyama" a nemzetközi zeneéletben. Mi és mennyire érdekli művéből halála után 60 évvel a kimeríthetetlen tematikus bőségben fuldokló zenetudományt? Milyen kontextusba helyezik, milyen módszerekkel kutatják életművét? És egyáltalán: ki foglalkozik ma a nagyvilágban Bartókkal? A kontextus egyébként is hívószava volt a bő egy évvel ezelőtt meghirdetett konferenciának. A Bartók's Orbit: The Context and Sphere of Influence of His Work cím nemcsak azt árulja el, hogy az előadásokat idegen nyelven - a kevés német és francia előadást leszámítva angolul - kellett felolvasni, hanem azt is, hogy a kezdeményezők, Vikárius László, a Bartók Archívum vezetője és Tallián Tibor, a Zenetudományi Intézet igazgatója főként az életmű környezetére és hatókörére irányozták a leendő résztvevők figyelmét. Olyan előadásokat vártak, amelyeknek Bartók főszereplője ugyan, de nem egyedüli szereplője, amelyekben egyénisége nem egyediségében, inkább a kortársakkal és utódokkal egybevetve, saját szellemi-zenei közegébe beágyazottan, illetve az utána következők törekvéseinek visszfényében jelenik meg. Magyarán: nem a Bartók-kutatásban oly kínosan gyakori hagiográfiát részesítették volna előnyben, hanem inkább a széles látókörű, józan ítéleteken nyugvó komparatisztikát. Előrebocsátva az összegzést: az elhangzott előadások - melyeknek csak egy részére térhetek ki a következőkben - nagyrészt meg is feleltek a tematikában rejlő sugalmazásnak.

A konferenciát nemzetközi fórumokon, főként az interneten hirdették meg, és alighanem meglepte a szervezőket, hogy közel hatvan jelentkezés érkezett, ebből több mint negyven külföldről, a messze túlsúlyban lévő Egyesült Államok mellett (14 előadás) 19 további országból. Külön öröm, hogy több környező államból (Románia, Szerbia, Horvátország) jöttek nem magyar anyanyelvű kutatók, és hogy olyan vidékekről is jelentkeztek érdeklődők, ahol aligha lehet a Bartók-kutatás hagyományairól beszélni (Norvégia, Görögország, Portugália, Örményország). Ez a minden korábbi hasonló rendezvénynél nagyobb érdeklődés persze köszönhető volt a konferencia ravaszul megfogalmazott címének is, amely megnyitotta az utat a "Sibelius és Bartók", "Enesco és Bartók", "Skalkottas és Bartók" témájú felolvasások, vagyis különböző Bartók-kortársak eminens kutatói előtt, és az így feltárt kapcsolatok egyes adalékai a jövőben kamatoztathatók lesznek a Bartók-kutatásban is. Akadt azért olyan, akár arcátlannak is mondható résztvevő, aki egy Mozart-rondó általa már több ízben tárgyalt autográf-töredékét ismertette, azzal az átlátszó ürüggyel, hogy a művet Bartók is a repertoárján tartotta.

Minthogy a 17 hazai résztvevővel kiegészült mezőny messze meghaladta a három nap alatt felolvasható és befogadható számú előadást, a szervező bizottság egyik külföldi tagja javaslatára a jelentkezők felét a "Bontakozó kutatások Bartókról" címmel ellátott félnap négy párhuzamos szekciójába zsúfolták be. Az első osztályú (vagyis konkurencia nélkül hallgatandó) és a másodosztályú (vagyis a hallgatóság mindössze negyedének figyelmétől kísért) felolvasások ilyen kendőzetlen rangsorolását a program első átböngészésekor mellbevágóan udvariatlannak találtam, ám utólag be kell vallanom: merész és sikeres ötlet volt a jórészt doktoranduszokból álló "másodosztályú" mezőnyt akár ilyen korlátozott körülmények között is meghívni. Különbözött persze ez a félnap a többi szekciótól, el-elhangzottak inkább iskolai dolgozatnak, mintsem konferencia-előadásnak beillő felolvasások is, de bámulnivaló volt az a türelem és megértés, ahogyan az ismert Bartók-kutatók - akárha saját diákjaikkal beszélgetnének - udvarias kérdésekkel, tapintatos kiegészítésekkel orientálták az itt-ott csetlő-botló előadókat. És persze aligha kellett irigyelni például azt a horvát fiatalembert, akinek - mint Malcolm Gillies a konferencia zárszavában megjegyezte - úgy kellett az Éjszaka zenéje különféle értelmezéseiről beszélnie, hogy az általa idézett vélemények szerzői szinte mind a hallgatóság soraiban ültek.

A konferencia bevezető előadását a berkeley-i egyetem sztárzenetörténész-számba menő professzora, Richard Taruskin tartotta. Részben Somfai László iránti barátsága, részben Bartók-kutató tanítványai, Móricz Klára és David Schneider sugallhatta Taruskinnak, aki főként Stravinsky specialistájaként vált ismertté, hogy ellátogasson Budapestre. Csípős bonmot-kkal fűszerezett, "Miért nem hagyhatjuk ki Bartókot?" című előadása eszembe juttatta, hogy majd harminc évvel ezelőtt a Zeneműkiadó csak Somfai László eligazító előszavával merte útjára bocsátani Eric Salzman 20. századi zenetörténetről szóló kötetét, minthogy annak Bartókot tárgyaló részlete sem terjedelmében, sem felfogásában nem felelt meg a hazai Bartók-kutatás axiómáinak. Taruskint most egy Nicholas Cook által szerkesztett, hasonló témájú kötet hozta ki a sodrából, amelyben egyáltalán nem is szerepel Bartók művészetét bemutató fejezet. Taruskin - többek között - amellett érvelt, hogy Bartók nemcsak zeneszerzőként, hanem a barbársággal szemben a humanista értékek iránt feltétel nélkül elkötelezett muzsikusként is megkerülhetetlen alakja a múlt század zenéjének.

Mint nemrégiben Tallián Tibor rámutatott: a legfrissebb Bartók-recepcióban különös súllyal szerepelnek a színpadi művek, főként A kékszakállú herceg vára. A konferencia első ülésszaka rögtön ezzel vetett számot. Szegedy-Maszák Mihály, aki irodalomtörténészként az utóbbi időben mind többször szól hozzá zenei témákhoz is, az opera irodalmi és zeneirodalmi hátteréről beszélt. Nemcsak Maeterlinck Ariane és Kékszakáll című színművére, illetve Dukas ebből készült operájára utalt (bár nem említette Kroó György és mások erről szóló tanulmányait), de további kutatásra érdemes kapcsolatot mutatott ki a Csongor és Tündével is. Míg Szegedy-Maszák nem rejtette véka alá, hogy kérdésesnek látja Balázs Béla irodalmi munkásságának minőségét, vele rejtetten vitatkozott Veronika Jezovcek, akinek parttalanná tágított Kékszakállú-értelmezésében a tabu vagy a varázskert mitológiai-pszichológiai toposzai éppúgy szóba kerültek, mint Krisztus szenvedéstörténete. Jezovcek, úgy tűnt, mélyen meg van győződve arról, hogy nemcsak Bartók operája, hanem a librettóul szolgáló színmű is kivételes gazdagságú remekmű - mi tagadás, magunk is könnyen elveszítjük ítélőképességünket, ha hosszasan foglalkozunk egy-egy műalkotással. Elliott Antokoletz, az amerikai Bartók-elemzés itthon sokat vitatott szemléletű képviselője viszont kizárólag Bartók zenéjéről beszélt, és a Kékszakállú zenei dramaturgiájában már régen felismert pentaton- kromatikus pólusok szembeállítása mellett a semleges vagy éppen közvetítő szerepben feltűnő egészhangúság bemutatására összpontosította mondandóját. De a Kékszakállú mellett kontextuális elemzéseket hallhattunk a két másik színpadi műről is. Stephan Kilpatrick, aki hosszabb ideig élt Magyarországon, A fából faragott királyfi háttereként részletesen ismertette a magyar századelő szellemi miliőjét és főként a Balázs Bélára mélyen ható Lukács György elidegenedés-elméletét. Mint az 1995-ös Bartók-konferencián Tallián Tibor, most Kilpatrick is a mostohagyerekként kezelt táncjáték sajátos értékeire hívta fel a figyelmet. Büky Virág is főként az irodalmi háttérről beszélt A csodálatos mandarin kapcsán. Nyelvi okok miatt kissé nehezen követhető felolvasásának egyik alapgondolata volt az egzotikus Kelet nyugaton, Párizsban és Berlinben ellesett toposzának felhasználása a századelő magyar önazonosság-keresésében.

Az előbbieknél vegyesebb tematikát fogott át az "Új közelítések Bartók stílusához" címet viselő ülésszak, amelynek nyitányaként Somfai László a készülő összkiadás vonósnégyes-kötetei kapcsán a Muzsika márciusi számában közzétett gondolatait ismertette a nemzetközi hallgatóságnak. Két külföldön élő magyar kutató jutott még itt szóhoz: Frigyesi Judit az Éjszaka zenéje érzékeny elemzéséből kiindulva Bartók alkotó személyiségének megosztottságát tárta fel, és azzal a Bartók által is gyakran hangoztatott felfogással vitatkozott, hogy a népzene naiv tisztasága és a posztromantikus műzene rafináltsága bármiképpen is összeegyeztethető volna. Frigyesi szerint lehetetlen, hogy Bartók maga ne lett volna tisztában ezzel az áthidalhatatlan szakadékkal, sőt véleménye szerint éppen ebből és számos ehhez hasonló kontrasztból ered zenéje kivételes szuggesztivitása is. Móricz Klára egy másfajta szembeállítással foglalkozott, amikor Bartók Péter visszaemlékezései alapján a szinte emberfelettien tisztának és érinthetetlennek tételezett zeneszerző "malac" kifejezések és obszcén szövegű népdalok iránti vonzódására mutatott rá. Bár magam már az 1981-ben publikált családi levelezés olvastán ráébredtem, hogy Bartók - a híresztelésekkel szemben - igenis hús-vér ember volt, aki többnyire szkeptikusan, száraz és szarkasztikus humorral tekintett embertársaira, belátom, hogy szükséges az ezzel ellentétes nézetekkel vitába szállni. Egyet lehet érteni Móricznak azzal az állításával is, hogy a saját, civilizált környezetében obszcénnak vélt megnyilvánulások akceptálását Bartók a népnek a testi jelenségekkel szembeni elfogulatlanságából tanulhatta. Ugyanakkor magam egyelőre óvakodnék attól, hogy a felsorakoztatott zenei példákat (a Concerto 4. tételének "altesti" harsonaglissandóit vagy éppen a Mandarin érkezését kísérő, ezúttal orgiasztikus hatású hangzatokat) ilyen direkten kapcsolatba hozzam az inkább ártatlan-csipkelődő verbális illetlenségekkel.

Bartók "elégikus modernségéről" beszélt Stephan Downes. A kései Beethoven-kvartettek és a kései Liszt a romantika eszményített világképének rezignáltan búcsút mondó gesztusait kapcsolta össze Bartók 1910 körüli zenéjével. Szavait hallgatva önkéntelenül eszembe jutott: miközben nálunk imamalomszerűen hajtogatják, hogy a szellemtudományoknak is társadalmi hasznosságukkal kell bizonyítaniuk létjogosultságukat, másutt még mindig van helye az efféle, önmagukért, a gondolkodás élvezetéért folytatott elmélkedéseknek, mert arrafelé, úgy tűnik, még tudják, hogy ezek a szellem, nemcsak az egyéni, de a társadalmi szellem higiénéjéhez is elengedhetetlenül szükségesek. Boldog helyek, boldog idők! Sokkal földhözragadtabb, a bartóki életmű dinamikájának megértéséhez közelebb vivő elmélkedést hallhattunk Malcolm Gilliestől, aki Bartók életének "terméketlen" korszakait tekintette át. Régóta ismeretes Bartók hétköznapjainak az a körforgása, amely a zeneszerzés, a koncertezés, a tanítás, valamint a népzenegyűjtés és -rendszerezés pályáján mozgott. Gillies részben statisztikákkal alátámasztva arra mutatott rá, hogy a ráfordított idő tekintetében e körökben éppenséggel a zeneszerzés számított a leginkább kivételes tevékenységnek, amely csak csillagos órákban adatott meg Bartók számára. A végkövetkeztetést nem mondta ki, csak sejtette: Bartók sohasem vált olyan rutinos, nulla dies sine linea komponistává, mint kortársai közül Stravinsky és Hindemith, vagy például Thomas Mann. Arról sem esett szó, hogy a zeneszerzés-tanítástól oly látványosan irtózó Bartók miért és miképpen igyekezett önmaga előtt is titokban tartani saját ihletének, alkotó képességeinek működését.

A második nap délelőttje Bartók folklorizmusáról szólt. Szalay Olga Bartók népzenekutató pályáját követte végig madártávlatból, egybevetve Kodály az övétől sokban eltérő gyűjtési, lejegyzési és rendszerezési módszereivel. Lampert Vera a népdalfeldolgozások különféle fajtáit, keletkezésük okait vizsgálta. Richard Floeckher a fiatal Bartók Nietzsche iránti vonzódását és az egészséges, életigenlő népzene felfedezését állította szokatlan párhuzamba. Tallián Tibor korábban többször kifejtetett gondolatmenetét alkalmazta Bartókra, rámutatva, hogy a Trianon utáni Magyarország, amelynek határain kívül rekedtek Bartók gyermekkorának színhelyei, legkedvesebb népdalgyűjtő vidékei és - korántsem utolsósorban - felüdülését szolgáló hegyei, nem lehetett már olyan anyaföld a számára, mint korábbi hazája. 1920 után ez a megsemmisített haza visszavonhatatlanul múlttá vált, és Bartók - mint elhalt szülőjét a gyermek - önmagában tilalom alá helyezte, csak emlékképeit, népdallejegyzéseit rendszerezte íróasztalán. Ebben az összefüggésben, a monarchia multietnicitása tükrében nyerhet új értelmet "a népek testvérré válása" szlogenné koptatott mondata.

Már az eddigiekből is kitűnhetett, hogy a zenetudományban végérvényesen leomlottak a korábban Bartók nemzetközi megismerését gátló nyelvi-kulturális akadályok. Oly magától értődően beszélnek külföldi kutatók magyar írókról, filozófusokról, idéznek csak magyarul megjelent zenei szakmunkákat, mintha mindez nem egy általunk eddig kívülről megközelíthetetlennek hitt tartomány, hanem valóban a világműveltség integráns része volna. Például Lynn Hooker, aki a 19-20. század fordulójának a nemzeti zenéről szóló diskurzusát, például a magyar népdal (értsd: magyar nóta) ritmusvilágáról szóló vitákat elevenítette fel, sorra idézte Brassai Sámuel, Ságody Otmár vagy éppen Molnár Géza írásait. A Dohnányi-kutató James Grymes Bartók diákkorának pozsonyi zenei életéről adott részletes beszámolót, ami jó adalék lehet egy majdani 19. századi magyar zenetörténethez is. David Schneider Dohnányiból és a 19. századi magyar hagyományból indult ki, amikor a "puszta" Bartóknál is továbbélő zenei megfogalmazásaira, egyes műveinek pasztorális gyökereire mutatott rá. Breuer János pedig korábbi, Bartók és Schönberg kapcsolatát adatoló kutatásait összegezte. Egy nagyobb munka bevezetéseként hatott Vikárius László "Bartók kései kalandja a Kontrapunkttal" című előadása, amely a Hegedűduók, illetve a 27 gyermek- és női kar egyes darabjainak ellenpontozó technikáját, Bartók Palestrina-recepcióját és Kodály erről írt, némi csalódottságot tükröző megjegyzéseit kapcsolta össze, a tőle megszokott éles szemű, tapintatos és bevilágító módon. Várjuk, hogy Vikárius a Zene, a Concerto és Szólószonáta felé tágítsa az itt megkezdetteket.

Az utolsó délután egy része valóságos Lendvai Ernő-emlékülést hozott: Kárpáti János ismét összegezte Lendvai elemző módszereivel szemben megfogalmazott kritikáját, amennyiben a ma is sokhelyütt mindenhatónak vélt tengelyrendszer és aranymetszés-arányok belső ellentmondásait, kétes zeneelméleti eredetét és pontatlanságait katalogizálta. Dalos Anna ezzel szemben felidézte Lendvai elméletének korai recepcióját, és Szervánszky Endre II. vonósnégyesének példáján kimutatta, hogy az 1950-es évek végének magyar zeneszerzésére milyen megtermékenyítően hatott a komponálás "matematizálásának" ez a szerializmustól gyökeresen eltérő, magyar módja. Simone Hohmaier a Bartók halála óta eltelt hat évtized Bartók-hommage-ait és bennük a Bartóktól átvett technikákat tipizálta. Előadásában még Eötvös Péter alig két hónapja bemutatott CAP-KO című zongoraversenyéből is idézett részleteket, az aktualitásokra érzékeny, up-to-date zenetudomány jeles példájaként.

Mint Malcolm Gillies zárszavában kiemelte: egy efféle konferencia mindig csak arra alkalmas, hogy sok apró pontot helyezzen egymás mellé. Ezeket összekötve új és új portrékat rajzolni Bartókról, ez nagyobb vállalkozások feladata. Ugyanakkor az évforduló mégis alkalmat ad kisebb összegzésekre. Emlékszem, az 1995-ös szombathelyi konferencia végén Révész Dorrit azt mondta: reméli, Bartók hamarosan normálisan kutatható zeneszerzővé válik. Az utóbbi évtizedben, úgy tűnik, nagyot lépett a Bartók-kutatás ebben az irányban.

Utószóként tudósítói kötelességem még a rendezés külső körülményeiről szólni: a Zenetudományi Intézet műemléki rekonstrukción átesett épülete, felújított helyiségei illő környezetet nyújtottak a konferenciának. Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke mondott bevezetőt a megnyitón, amelyen Kocsis Zoltán Bartók Bösendorfer-zongoráján játszott a vendégeknek. A résztvevők a programon kívül kézhez kapták valamennyi előadás angol nyelvű kivonatát is. Egyéb részlet dicséretére kitérni - minthogy a lebonyolításban munkahelyi kötelességem volt részt venni - nem lenne illendő részemről.