Az évszakok esetében kétségtelenül akad törlesztenivaló: a Haydn-van Swieten szerzőpár másik nagy vokális világábrázolása, A teremtés (1798) a maga sikerével kétségtelenül elveszi a teret a magyar hangversenypódiumokon a három évvel későbbi, de sok tekintetben hasonló, nagy alkotástól - feltűnő, hogy Az évszakok mennyivel ritkábban szólal meg, s érdekes volna tudni, vajon miért alakult ez így. A februári est első perceiben úgy tetszett, a koncertet nem fogadta kegyeibe a szerencse: az eredetileg meghirdetett tercett két férfitagja, Timothy Bentch és Kovács István megbetegedett, helyettük a tenor SZAPPANOS TIBOR és a basszus HÁMORI SZABOLCS beugrással vállalta a fellépést. E körülményt is figyelembe véve a kritikus nem írhat róluk semmi rosszat. Hangszépség, kifejezőerő, jelentőség terén egyikük sem nyújtott élményt, de mindketten gondosan kidolgozták szólamukat, és kulturált, kiegyensúlyozott vokális teljesítménnyel járultak hozzá a vállalkozás sikeréhez. Érdekes módon a mai magyar oratóriuménekesi gárda női élcsapatából fejjel kiemelkedő KORONDI ANNA sem tündökölt ez alkalommal: szopránja most is kristályosan csengett, recitativóinak és áriáinak megmunkálásán ezúttal is érződött a külhoni normákon nevelkedett művész fokozott igényessége, az összhatás azonban mintha sápadtabb lett volna a szokottnál, magam legalábbis emlékszem Korondi Annának néhány olyan szereplésére, amelyben figyelmet keltett a személyiség bensejéből áradó sugárzás. Ez a fény most nem övezte Hanne alakját.

Az Orfeo Kamarazenekar, mint máskor, ezúttal is derekasan helytállt, vonósai dinamikusan és egészséges tónussal játszottak, a fúvósok megmozdulásaiba azonban - a kürtkórus reprezentatív szereplése ellenére - be-becsúsztak apróbb pontatlanságok, gikszerek. Mint az oratorikus Vashegyi-projektekben oly sokszor, ezen az estén is az énekkar vitte vállán az előadást: a Purcell Kórus szólamai tartalmas, de a zenét szellőzni engedő szövetet alkotnak, mozgékonyak és egészséges anyagúak. S amit a nem-historikus vokális együttesek többsége nem tud: úgy jelenítik meg a nagyságot, úgy idéznek meg szerkesztésben-terjedelemben tekintélyes formákat, hogy nem monumentalizálnak. Vashegyi György tagolt, színekben és kontrasztokban bővelkedő Évszakokat vezényelt, értelmezésében minden lehetséges ponton természetes módon juttatva érvényre a drámai elemeket, a mozgalmasságot, és nyomatékosan hivatkozva a Jahreszeiten legfőbb specialitására, egyszersmind legnagyobb vonzerejére: a kompozíció kedélyvilágát és karaktereit átitató népies zamatokra. (Február 12. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Sysart Kft.)

Úgy hírlik, anya és fia, PERTIS ZSUZSA és KELEMEN BARNABÁS a közelmúltig nem lépett közösen pódiumra, holott a csembalóművésznő a hatvanas évek óta koncertezik, de annak is egy évtizede már, hogy Kroó György az akkor még tizenéves hegedűst beavatással egyenértékű kritikában ajánlotta a szélesebb közönség figyelmébe az Új Zenei Újság mikrofonja előtt. Ideje volt tehát egy családi koncertnek, s az is értelemszerű, hogy ha már csembaló és hegedű, akkor a barokk kamarazene alfája és ómegája, Bach - a hat hegedűszonáta - szolgáljon a nyilvános találkozás tartalmat adó kereteként.

A tervek és az előzetesen meghirdetett műsor szerint a két művész valamennyi művet megszólaltatta volna, betegsége miatt azonban Pertis Zsuzsa sajnos csak arra vállalkozhatott, hogy a műsor első felében, két szonáta: a BWV 1016-os jegyzékszámú E-dúr és a BWV 1019-es G-dúr előadásában vegyen részt. Ezt követően a szünet után a kiadott programtól eltérve felesége, KOKAS KATALIN társaságában játszott Kelemen Barnabás hármat Jean-Marie Leclair duószonátáiból. Így tehát kétszeresen is családi produkcióvá vált a hangverseny, amely azonban más szempontból is különlegesnek bizonyult: a nemzeti kulturális örökség minisztere kezéből Kelemen Barnabás a második rész elején vehette át ötéves használatra azt a Guarneri del Gesùù mesterhegedűt, amely a magyar állam tulajdona, s amelyet haláláig Kovács Dénes, a Zeneakadémia egykori hegedűprofesszora és rektora használt. A művész halála után dönteni kellett arról, kinek munkáját segítse a továbbiakban az instrumentum, s a pályázatokat elbíráló testület választása Kelemen Barnabásra esett, aki a hangverseny második részében már ezen a hegedűn vett részt a Leclair-duók megszólaltatásában.

A személyes vonatkozások és különlegességek ellenére a koncert legfőbb csemegéjét mégis zenei területen véltem felfedezni, s erről annál is inkább szükséges beszámolnom, mivel az esemény általam ismert kritikái szó nélkül mentek el a jelenség mellett. Pedig úgy érzékeltem, a zenei ablaknyitás mozdulata félreérthetetlen. Nem kevesebbről beszélek, mint arról, hogy Pertis Zsuzsa tiszta, világosan karakterizált csembalójátékának előterében Kelemen Barnabás annak rendje-módja szerinti historikus hegedüléssel lepte meg híveit a két Bach-szonátában. Vibrátót alig alkalmazott, viszont előszeretettel folyamodott a karcsú indák gyanánt tekergő, floridus díszítésekhez, vonókezelését laza, könnyed portato jellemezte, a tételeken belül és kivált a tételek végén pedig a zárlatokat rövid hangokkal, minimális lassítással, a történeti tájékozottságú muzsikusok által kedvelt tárgyilagos, secco modorban formálta meg. Nekem az is nagyon tetszett, hogy ez az elegánsan tagolt, levegős, beszédes zenélés mentes volt minden újhitű túlbuzgástól: a legvonzóbb éppen a természetesség volt benne. Nem ismerem Kelemen Barnabás belső szellemi érlelődésében az előzményeket; nem tudom, mióta hallgat historikus előadókat, most azonban olyan magától értődőn játszott, mintha világéletében ez az interpretációs irányzat lett volna mindennapi kenyere.

A Leclair-duókat már korábban, egy rádióhangversenyen is hallottam Kokas Katalintól és Kelemen Barnabástól, s akkor is elragadónak találtam az eredményt. Most is. A historizmus indíttatása e három tolmácsolásban továbbra is jelen volt, de a szünet előttiek ismeretében immár nem lepett meg. Inkább emlékeztetnék a két muzsikus játékának kirobbanó energiájára, a kedvre és temperamentumra, amely együttműködésükből sugárzott, a ritmus feszítőerejére, az ízes hangsúlyokra, s általában véve arra a sok tudatosan vállalt rusztikus vonásra, amellyel a művészek a korabeli tánczene hozamát, a paraszthegedülés tanulságait segítették felszínre e pompás tételekben. (Február 16. - Zeneakadémia. Rendező: Clemens Koncertiroda; Liszt Ferenc Zeneakadémia)

A magyar hangversenyrendezés gyakorlatában szokatlanul színes műsorral lepte meg közönségét a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR. Először a francia századforduló máig felfedezésre váró, különös alakja, Eric Satie képviseletében követte egymást két meghangszerelt zongoradarab: az 1. Gymnopédiát Claude Debussy, a 3. Gnossienne-t Francis Poulenc alkalmazta szimfonikus együttesre. Ezután egy valószínűtlenül nagy ugrással Mozart következett: a viszonylag ritkán hallható C-dúr zongoraverseny (K. 503) a Figaro és a Don Giovanni keletkezése közötti időből. A szünet után pedig Csajkovszkij monstruma, a Manfréd-szimfónia töltötte ki a második részt. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy a Mozart-versenymű szólistája ráadásként Chopin Desz-dúr noktürnjét (op. 27/2) játszotta el, az est karmestere pedig a Csajkovszkij-szimfóniát követően Mascagni Parasztbecsületének Intermezzójával köszönte meg a kitartó tapsot, akkor talán sikerült érzékeltetnem, hogy a közönség stílusok, korszakok, szerzők és műfajok kavalkádját kísérhette figyelemmel a Nemzeti Hangversenyterem nézőteréről.

Satie két darabjának megszólaltatásakor a legnehezebb feladat talán az atmoszféra megteremtése, amit maga a szerző akadályoz a művek epigrammatikus rövidségével: mire a két tétel puhán ringó ritmusai, fátyolos harmóniái és talányos dallamai közé a hallgató kényelmesen befészkelné magát, már itt is a kettősvonal, a zenének vége. Szerencsére azok a lágy pasztellszínek, amelyeket Debussy, illetve Poulenc társít Satie kissé szikár zongorafaktúrájához, hathatósan érvényre juttatják a lappangó érzékiséget, s így FISCHER IVÁN vezetésével az inspiráltan játszó Fesztiválzenekar pillanatok alatt ráhangolhatta közönségét az időn kívüli révedésnek arra a sajátos hangulatára, amely ebből a két tételből sugárzik.

Csajkovszkij bezzeg hagy időt hallgatójának a Manfréd-szimfóniában! A Byron nyomán komponált, esztétikájában az amúgy főként klasszikus formákhoz és arányokhoz vonzódó Pjotr Iljics életművében rendhagyó módon nagyromantikus - tehát inkább a berliozi örökségből táplálkozó - Manfréd minden paraméterét tekintve a nagyság opusza: nagy terjedelem, nagy zenekari apparátus, nagy hangerő, nagy emóciók. Sokat beszélnek manapság az előadóművészetben is szerephez jutó kritikai olvasatról. Fischer Iván a jelek szerint pontosan tudja, hogy a Manfréd-szimfónia valóban hatékony, valóban hiteles tolmácsolásának esetében nincs helye objektivitásnak. Itt a karmesternek együtt kell úsznia az érzelmek és indulatok hullámaival, sőt táplálnia kell ezeket a hullámokat, mert ennek a műnek éltető eleme a romantikus szenvedély és - igen - a pátosz, a világfájdalmas teatralitás. Fischer kitűnő Manfréd-szimfóniát vezényelt, ám előadásának kulcsát csak részben véltem felfedezni a pontos-gondos zenekari kivitelezésben. Nyilvánvalóan ez utóbbi is döntő jelentőségű: a mű hatásmechanizmusához nagyban hozzájárultak a Lento nyitótétel súlyos járású dallamai, erőteljes rézfúvós harmóniái és sűrű tónusú mélyvonós gesztusai. Fontos volt a Vivace második tételben a fafúvók mozgékonysága, a sok hirtelen, rövid crescendo és a hegedűkar éneklő melódiaformálása. A harmadik tétel pasztoráljában értékeltem a ritmus rugalmasságát és a hangzás jellegzetes fényét, a finálé pedig feszességével, drámai értelmezésével és a jelentős volumen ellenére is mindvégig kontrollált hangzás élményével fegyverzett le. Mégis: a legfontosabbnak a karmester részéről megnyilvánuló teljes azonosulást, a mű esztétikájában való feloldódást éreztem, s ez nem csekély teljesítmény az ironikus 21. század éveiben, amikor a karmester-társadalom elfogadja a műtől való távolságtartás szemléletét.

A zongoraverseny szólistája, az ukrajnai születésű, ám immár negyvenöt éve az Egyesült Államokban élő, 57 esztendős EMANUEL AX a magyar közönség régi ismerőse. Játékával most is bizonyította, hogy kifinomult ízlésű, intelligens, érzékeny muzsikus. A C-dúr zongoraverseny gyors saroktételeit hallgatva úgy tetszett, zenei gondolkodásmódjában a hang és annak minősége a meghatározó, nem pedig a technika. Játékát mindvégig a kristályos billentés tiszta csengése uralta, viszont a futamok, figurációk, harmóniafelbontások kivitelezését a feszesség, a reprezentatív virtuozitás helyett inkább a csevegés elokvenciája határozta meg - az a ritmikai értelemben is megnyilvánuló oldottság, amely azután az Andante megszólaltatásában bensőséges gesztusokkal párosult. Egyetlen szóba sűrítve elegáns volt ez a zenélés, kétféle értelemben is: azzá tette egyfelől a fontos dolgokra figyelés jó értelemben vett nagyvonalúsága, másfelől a sallangtalan természetesség, amely ösztönösen hárít el mindent, ami erőszakos, látszatkeltő, hamis. A Chopin-ráadás ténye Mozart után az első pillanatban meghökkentett, hallva azonban, milyen ékszer-tökéletességű Desz-dúr noktürnt nyújt át hallgatóinak Emanuel Ax, utóbb már örültem, hogy újabb árnyalattal gazdagodott az amúgy is sokszínű koncert. (Február 17. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy A zongora című hangversenybérlet törzsvásárlói némi meglepetéssel fogadhatták a standard koncertrepertoár előadóit felvonultató sorozatban PIERRE-LAURENT AIMARD jelenlétét. A 49 éves francia művésznek persze régóta nagy a tekintélye és a híre, de mégsem elsősorban a Beethovent, Schumannt, Chopint kínáló, legnépszerűbb koncerttípus kedvelőinek körében. Pályáját meghatározta, hogy már csodagyermek-éveiben a 20. század egyik legjelentősebb francia zeneszerzője, Olivier Messiaen közelébe került (1973-ban Messiaen-versenyt nyert, tanára pedig a komponista felesége, Yvonne Loriod volt), később Boulez következett, az Ensemble Inter Contemporain, valamint Ligeti György, akivel szintén szorosan együttműködött, valamennyi zongoraművét lemezre véve. Nem hiányozhat a felsorolásból Kurtág György sem (akitőla Játékok néhány tételét Aimard a beszámolóm tárgyául szolgáló koncerten is előadta), vagy Eötvös Péter, akinek CAP-KO című zongoraversenyét szintén ő mutatja be a Tavaszi Fesztiválon - e sorok írásakor az esemény még előttünk áll, a Muzsika megjelenésének idején azonban már múlt időben beszélhetünk róla. Kurz und gut: Pierre-Laurent Aimard-t a kortárs zene specialistájaként tartja számon a köztudat.

Szeretném hinni, hogy skatulyák pedig nincsenek, az élet azonban folyvást azt ismételgeti, hogy vannak - ha skatulyák nem is, irányultságok, vonzódások, rokonságok, amelyek egyrészt kapcsolatokat teremtenek, másrészt azonban határokat is húznak. Pierre-Laurent Aimard koncertjén a leginkább autentikusnak Kurtág már említett kompozícióit, a Játékok tételeit éreztem: a hirtelen gesztusokra történő villámgyors előadói reagálás, a pontosság, az intellektus éles fénye által megvilágított drámai folyamatok, a sorozat címéhez illőn jelenlévő játékosság és a humor - mindezek együtt tökéletessé tették a Kurtág-csokor interpretációját. Bizonyos értelemben szintén tökéletes volt az ezt megelőző ciklus előadása is: Debussy Prelűdjeinek 1. kötete briliáns technikával, határtalannak tetsző színskálával szólalt meg - és nem hiányzott a tételekből az indulat, a lendület sem. Ami hiányzott: a spontaneitás, a személyiség szuggesztivitása, és az a fajta hedonizmus, az élet jelenségeinek ínyenc ízlelgetése, amely Debussy Prelűdjeiben oly utánozhatatlan. Aimard lenyűgöző hangszertudású és bámulatosan okos művész, művészetének varázsát azonban éppen ez az okosság tompítja. A tételeket nagyon tudatosan megcsinálja. Jobb volna, ha inkább megszületnének a keze alatt.

Az igazi problémát Schumann sorozata, a Szimfonikus etűdök tárta fel. A látlelet túl egyszerű ahhoz, hogysem hosszan ragozható volna: majdnem tökéletes pianisztikus kivitelezés néhány csekély hibával, és nagyon szépen felépített, arányos forma. De hol a tűz, amely Schumann-nál nélkülözhetetlen? Hol a fokozódó, s végül alig fékezhető szenvedély, amely nélkül éppen a nagy német romantikus műveit aligha lehet elképzelni? Hol a mámor, az önfeledtség? Az ész lefékezte, lehűtötte, letompította a tételek előadását - nem nagyon, csak annyira, hogy a lényegük veszett el. Számomra Pierre-Laurent Aimard e koncert után is megmaradt a kortárs zene kivételes tudású specialistájának, aki - státusához híven - egy előremutatóan modern Debussy-tételt (Nyolcujjas etűd) és Kurtág egy cage-i szellemben megalkotott néma darabját (Pantomim) játszotta ráadásként. (Február 23. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.; Strém Koncert Kft.)

Két éve és három hónapja, 2003. november 22-én fedezte fel magának a budapesti közönség az akkor 53 éves orosz zongoraművészt, GRIGORY SOKOLOV-ot. Ezt követően tavaly áprilisban hallhattuk őt újra, majd harmadik alkalommal nemrég, a Zeneakadémián. Egy kiváló muzsikus ült mellettem a koncerten: szívesebben mondom az ő véleményeként, mint a saját gyarló értékítéletem gyanánt, hogy Sokolov ma egyedül áll, nem akad olyan zongorajátékos, akit hozzá lehetne hasonlítani. Magam ezt az állítást legfeljebb egyetlen névvel toldanám meg, a Schiff Andráséval: ő hasonló mércét képvisel, de kétségtelen, hogy más az alkata. Schiff zenélése intellektuális és játékos, kifinomultan ironikus, és noha vannak - nem is ritkán - nagyszabású pillanatai, egészében mégis emberléptékű a művészete. Sokolov esetében azonban újra és újra körülveszi a hallgatót valami emberen túli monumentalitás egyszer hűvös, máskor forró levegője - azé a monumentalitásé, amelynek senkihez nem hasonlítható képviselőjét Szvjatoszlav Richterben ismerte a 20. század. Korábban is leírtam már, most megismétlem: Sokolovot nem kell Richter utódjának tekintenünk, egyrészt, mert művészete saját jogon ad maradandó élményt, másrészt, mert Richternek nincs, nem lehet utódja. De mégsem véletlen, hogy a hallgatónak Sokolovot figyelve akarva-akaratlanul eszébe ötlik Richter zongorázása, és szintén önkéntelenül összehasonlításokba bonyolódik, hiszen mindkét művész keze alatt valami hasonló ment, illetve megy végbe.

Sokolov, akárcsak Richter, végleteket jár be, s ebből a szempontból szinte egy jellemrajz hármas illusztrációjaként hatott a hivatalos műsor három számának íve. A kezdet, Bach h-moll francia szvitje (BWV 814) a gyengédség, az aprólékosság, a mikroszkóp alatt formált dallamok miniatűr történéseinek véglete. Kissé fátyolos tónusú, áttetsző faktúrájú zongorázást hallunk, amely némiképp idegenkedik az érzéki, kristályos csengés fényétől. Meditatív zenélés ez, amely befelé figyel és befelé terjeszkedik - ezért is képes arra, hogy egy viszonylag feszes ritmikai struktúra keretei között is meghökkentően szabad legyen: csupa rugalmasság, csupa pillanatnyi megállás és rácsodálkozás. Mintha minden ütemben, ritmusképletben, trillában el volna rejtve egy darab örökkévalóság, amely arra invitál, hogy ott időzzünk, és az alapelemek szépségében gyönyörködjünk: két egymáshoz kapcsolódó hang tisztaságában. Sokolov Bachjával ismerkedve még az ornamenseket is tartalomként, a csendes, nem annyira közlékeny, mint inkább töprengő zenei beszéd részeként értelmezi a hallgató.

Említettem a h-moll francia szvitről szólva, hogy Sokolov tolmácsolásaiban a jelképes szempár nem kifelé, hanem befelé tekint. Az a körülmény, hogy a hatáskeltésre törekvő marketing-zongorázás virágkorában az orosz muzsikus játéka mentes minden külsőséges elemtől, leginkább talán Beethoven d-moll szonátájában (op. 31/2) gyümölcsözött, mert arra ösztönözte a művészt, hogy tartózkodjék a nevezetes Vihar-szonáta célzatos értelmezésétől, és még a dinamikus saroktételekben se juttassa egyeduralkodó szerephez a tempót, a ritmus sodrását és a hangerőt, helyette inkább a visszafogottság és a kitörni vágyó indulatok állandó váltakozását jelenítse meg. Ez kétségtelenül arra figyelmeztet, hogy Sokolov zongorázása nemcsak nagyszabású, de fegyelmezett is, ez a fegyelem azonban nem elvesz az élményből, hanem hozzáad: feszültséggel teli erőteret hoz létre, és energiával tölti fel a tételeket.

Ha Bach francia szvitje a kisvilág, az aprólékos ötvösmunka egyik végletét jelenítette meg, Beethoven szonátájában pedig az ellentétek küzdelmének rögös középútját szemlélhettük, Schumann ritkán hallható fisz-moll szonátájában (op. 11) a mélyről feltörő indulatok monumentalitásának képviselőjeként lépett elénk Sokolov. Lenyűgözőnek találtam keze alatt a bevezetés balladai borúját, a Scherzo erejét és a finálé szimfonikusan zengő hangzását, de a szenvedély tombolásában, amelyre Schumann adott alkalmat a zongoraművésznek, minduntalan arra kellett figyelnem, ami már Sokolov három évvel ezelőtti, első budapesti koncertjén is jellemezte a két nagy erőpróbát: Bach d-moll Chaconne-ját Brahms átiratában,és Beethoven c-moll szonátáját (op. 111). Akárcsak akkor, ezúttal is a zenei előadóművészet egymáshoz nehezen közelíthető pólusainak találkozását tanulmányozhattuk. Ha a mámor, az önkívület állapotát kell megidézni, a muzsikusok többsége vagy tiszta hangszeres produkciót nyújt, de közben adós marad a szenvedéllyel, vagy szenvedélyesen játszik, de közben az ösztönök kavargásában elveszíti a technikai kontrollt. Arra, hogy valaki az érzelmeknek és indulatoknak azt az elemi erejű viharát tárja elénk, amelyet Sokolov volt képes Schumann fisz-moll szonátájában, s mindeközben egy pillanatra se veszítse el arányérzékét és az artikulált játék képességét, alig akad példa. Nem véletlenül ritka ez a tünemény, hiszen jószerével a személyiségnek kell hozzá megkettőződnie. Ezt a termékeny művészi tudathasadást valósította meg Sokolov a fisz-moll szonátában, s ezért éreztem teljesítményét a hangverseny csúcspontjának.

A hivatalos programot követően a főként Chopin-tételeket felvonultató hat ráadásszámból valóságos második koncert kerekedett az egykedvű arccal újra és újra a billentyűkhöz ülő Sokolov ujjai alatt. A művész tavaly tavasszal is játszott Chopint, de a zeneszerző portréját akkor inkább sötét vonásokkal festette, most azonban sokszínűen zongorázott: előadásmódjában feltűnt a személyes, tartózkodó líra - és persze ismét a már említett pólusok egyeztetése, az elragadtatottság és a kontroll egyidejű működése, amely, úgy látszik, az egyik legfontosabb eleme Grigory Sokolov muzsikálásának. (Március 1. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.; Strém Koncert Kft.)

Bécs két híres zenekara, a Filharmonikusok és a Szimfonikusok összehasonlításakor a finnyás zenei ínyencek többsége előbb csettint, majd ajkat biggyeszt, jelezve a két teljesítmény közti különbséget. Holott mindkét együttes nagyszerű, és Budapesten egyébként sincs okunk válogatósnak lenni, hiszen sem a Filharmonikusok, sem a Szimfonikusok nem kényeztetik el gyakori látogatásaikkal a magyar közönséget. Március elején a BÉCSI SZIMFONIKUSOK együttese lépett fel a Művészetek Palotájában. Névváltoztatásoktól sem mentes, évszázados története során a zenekar élén többek közt olyan karmesterek játszottak meghatározó szerepet, mint Wilhelm Furtwängler, Clemens Krauss, Herbert von Karajan, Wolfgang Sawallisch, Josef Krips, Carlo Maria Giulini, Georges Prêtre, Rafael Frühbeck de Burgos. Az a csiszoltság és minőségigény, amelyet a testület az említett mesterektől tanult, alighanem a muzsikusok vérévé vált, mert meghatározza minden megmozdulásukat ma is, amikor legújabb főzeneigazgatójuk, a zenekar élén tavaly ősz óta munkálkodó FABIO LUISI irányításával játszanak. Az ő Mozart- és Schumann-vezényléséről szerzett tapasztalataimat a beszámoló második felére tartogatom, előbb azonban essünk túl a szólista, JASMINKA STANCUL játékának értékelésén.

Sajnálom a nyers fordulatot, de ahogyan a szerbiai születésű, Ausztriában élő fiatal művésznő játszotta, Beethoven C-dúr zongoraversenyén hallgatóként és kritikusként egyaránt csak túlesni lehet. A zongoraiparban óriási a túlkínálat, és persze a nemzetközi versenyek gépezete is zakatol, kitermelve működésének egyfelől hasznos, másfelől káros következményeit. Jasminka Stancul vérbeli versenykreatúra: teherbíró technikával, pontosan, feszesen és gyorsan zongorázik. Játékában minden a helyén van, a tételek, mint a felhúzható Olympia-baba a Hoffmann meséiben, működnek, valami azonban hiányzik belőlük: a személyiség, vagy merészebben fogalmazva, a lélek. Az olvasó talán arra számít, hogy azzal folytatom, a fiatal zongorista játékának tartalmi deficitjét a lassú tétel leplezte le. Nem így történt. A töprengő Largóban még az érzelmeket és a személyességet is szintetizálni tudta a művésznő, napjaink kiváló felkészültségű versenygyőztesei ugyanis szükség esetén alkatrészekből rakják össze a bensőséges átszellemültség pillanatait, s a hallgató, ha elég felületes, el is hiszi, hogy ami megszólalt, belülről fakad. A lassú helyett inkább a két dinamikus saroktételről állítanám, hogy leleplezően hatott, mert megmutatta a rámenősséget, amely Jasminka Stancul játékát jellemzi: a futamok trioláiban és tizenhatodaiban nyilvánvalóvá vált, hogy ritmusa merev, hangja pedig, kivált az egyvonalas oktávnál mélyebb régiókban, kemény. Kétségtelenül mutatós zongorázás ez - bennem azonban nem ébresztett vágyat az újbóli találkozásra.

Annál szívesebben találkoznék rendszeresen a Bécsi Szimfonikusokkal. Tiszta hangzás, könnyedség és rugalmasság, fürge és pontos vonóskar, szép hangú, individuális fúvós szólók. Mozart "kis" g-moll szimfóniájában (K. 183) az együttes tagoltan, éles hangsúlyokkal és feszes ritmussal, a szinkópák sodrából erőt merítve tolmácsolta a nyitó Allegro con briót, melynek lassú szakaszaiban figyelmet keltett az oboák érzéki tónusa. Élveztem az Esz-dúr Andante fátyolos hangú vonós sóhajmotívumaiból áradó finom mélabút, tetszett a menüett tartott tempója és a táncosan értelmezett finálé sok hatásos dinamikai kontrasztja. Ha Mozart-játékával hangzásának tömörségét és mozgékonyságát bizonyította az együttes, a második részben, Schumann 1. szimfóniájában kitárult a horizont: zengtek a kürtök, súllyal szólaltak meg a csellók és a bőgők, impozáns fokozások közvetítették az elemi indulatokat. A sikeres olasz opera- és koncertkarmester, a genovai születésű, 47 éves Fabio Luisi kétségkívül kitűnően felkészült szakember, világos elképzeléssel, célratörő technikával - és a muzsikus-személyiség korlátozott dimenzióival. Mozartját kevésbé éreztem vonzónak, mint Schumannját, az előbbiben ugyanis a pregnáns g-moll hangütés borúját és zaklatottságát mintha kissé egyoldalúan jelenítette volna meg, az űzöttséget teljes egészében mozgásenergiává alakítva át, s ezáltal némiképp lefokozva a mű tragikumát. Schumann lendülete, kitörő lelkesedése, egész világot átfogni akaró gesztusrendszere, úgy látszik, közelebb áll hozzá, s ezért a Tavaszi szimfónia megformálását adekvátabbnak tartottam - eltekintve a finálé egyes túlkarikírozott részleteitől, s az ezekhez kapcsolódó tempóingadozástól, amely a zárótétel egységét csorbította. Fabio Luisi jó karmester, akinek keze alatt a Bécsi Szimfonikusok együttese sokat megmutatott kiemelkedő képességeiből. Igazán emlékezetessé akkor válhatott volna ez a hangverseny, ha a produkciókra egy valóban formátumos muzsikus üti személyiségének hitelesítő bélyegét. (Március 8. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Márciusban folytatódott az évadokon átívelő utazás, amelyre SCHIFF ANDRÁS invitálta közönségét Beethoven összes zongoraszonátájának világában. A ciklus kronológiai rendje gyakran tárja elénk a termés heterogén tartalmú kivágatait: ezúttal - az 1804 és 1810 közötti időszakban járva - találkozhattunk a kéttételes szonáta két képviselőjével (op. 54, F-dúr; op. 78, Fisz-dúr), hallhattunk háromtételes, hangvételében azonban szonatina-könnyedségű művet (op. 79, G-dúr), és jelen volt a szonáta-életműe szegmensében két nagy alkotás a melléknévvel ellátott nevezetesek közül: a romantikus koncertszonáták indulatait és reprezentatív virtuozitását jósló Appassionata (op. 57,f-moll), illetve a programzenei tartalmával egyszerre vissza- (a barokkba) és előre tekintő Das Lebewohl (op. 81/a, Esz-dúr) - az előbbit mások tartották keresztvíz alá, az utóbbit azonban maga Beethoven (igaz, a német címnél elterjedtebb francia Les Adieux felirat a zeneszerző bosszúságára, kiadói önkény folytán került a kotta élére). Ez a koncert is változatos képet mutatott tehát, a fogalmazásmód és a formakoncepció sokféleségével az előadó számára is bőven kínálva a hangütések és magatartásformák lehetőségeit.

Húsz esztendővel ezelőtti visszatérése óta Schiff András számtalanszor lépett magyar pódiumra, koncertjeinek színvonalával hozzászoktatva hallgatóit ahhoz, hogy nála mindig magasra kerül a mérce. Ebben az összefüggésben a legutóbbi koncertet a szép és ihletett esték, de nem a csillagos órák között látom. A zongoraművész elmélyülten és energikusan szólaltatta meg műsorát, de a koncert hozamát sem az inspiráció, sem a hangszeres kivitelezés tökéletessége szempontjából nem éreztem különlegesnek. (Tegyük hozzá: a viselkedéskultúrájában mind mélyebbre süllyedő budapesti közönség ezúttal is kitett magáért - aligha véletlen, hogy az Appassionata nyitótételében éppen a mobiltelefon-szignált követően kezdődtek a melléütések. Máskor már előfordult, hogy az összpontosításban megzavart művész kifakadt - most sem csodálkozhattunk volna, ha önmérsékletre inti a jelenlévőket. S még valami: másodszor hallgatván szóló zongorakoncertet a Nemzeti Hangversenyteremben, ismét úgy találtam, hogy ami az akusztikát illeti, a helyszín e műfajban is működik. Ez a nagy tér azonban, ellentétben a Zeneakadémia intim arányaival, személytelen, s aligha lesz valaha is alkalmas arra, hogy az ottanihoz hasonlóan zárt kommunikációs áramkörök alakuljanak ki benne.)

Az F-dúr szonáta nyitótételében Schiff András természetes gesztussal állította középpontba a menüett-mozdulatú nyitódallam és a súlyos-nehézkes, triolás oktávmenetek kontrasztját, az Allegretto fináléban pedig remekül domborította ki a tizenhatod-figurációs téma "lopakodó" jellegét. Az Appassionata első tételét hallgatva érzékelhettük a nagy formátumot, a zenei történés drámai dimenzióit - de azt is, ahogyan a művész a viharzó indulatokat az artikuláció fokozott igényével szembesíti. A variációs Desz-dúr Andante megszólaltatásában a bensőséges hangvétel, a kristályos tónus és a játékmód befelé hallgatózó jellege, míg a fináléban a szenvedély duzzasztógátjaként működő kontroll, a termékeny visszafogás mozzanata, a sok feszültségteli piano bizonyult meghatározónak. A Fisz-dúr szonátát egyszerre jellemezte elomló lágyság és pontosság; a G-dúr szonáta nyitótételében a pergés és a sok erős hangsúly, a g-moll Andante előadásában a melankólia tűnt fel, míg a daktilikus alapritmusú finálé sziporkázva - egy bagatell fajsúlyával és egy scherzo frissességével - hangzott fel. Bár az Esz-dúr szonátát Beethoven egy főrangú barát, Rudolf főherceg elutazása, távolléte, majd visszatérése emlékére írta, Schiff zenélésének hőfoka és személyessége - a bevezetés fájdalma, a finálé előkés motívumainak repesése - világosan mutatott rá, hogy itt szerelmes zenéről van szó. Az első ráadás, Schubert második impromptu-sorozatának Asz-dúr darabja (op. 142, D. 935) után Schiff András befejezésül Strém Kálmán emlékére játszotta el Haydn f-moll variációit (Hob. XVII:6). (Március 12. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Bizonyos szempontból olyan a hangversenyélet, mint az írott szöveg: visszatérések, utalások, rímek tarkítják. Aki tavaly február 21-én és idén március 14-én a Zeneakadémia nagytermében koncerthallgatással töltötte az estét, észrevehette, hogy a két esemény tiszta rímet alkot. Egy éve a Filharmónia Budapest Kht. megrendezte a Raiffeisen Schubert-bérletet: a sorozat, melynek középpontjában RÁNKI DEZSŐ muzsikusszemélyisége állt, a 2004/2005-ös évad egyik legvonzóbb művészi vállalkozásaként él a közönség emlékezetében. A ciklus különlegesen magas színvonalú produkciói közül is kiemelkedett a február végi est, amikor a zongoraművész a csellista PERÉNYI MIKLÓS és a mindkettejüknél évtizedekkel fiatalabb hegedűs, KELEMEN BARNABÁS társaságában lépett pódiumra: az első rész két szonátája után hármuk triója revelációként hatott a második részben.

A tavalyi Schubert-bérletre most Beethoven-Schubert-sorozat rímelt, ismét Ránkival a középpontban. A koncert első felében ezúttal is elhangzott két duószonáta, most azonban a szünet előtt csak Perényit és Ránkit hallottuk. Beethoven két kései műve, az op. 102-es szonátapár úgy bontakozott ki kettejük megfogalmazásában, hogy a közös opuszba foglalt két darab hasonlóságai és különbségei egyaránt érvényesültek. Figyelmet keltett a C-dúr szonáta tömörsége, tematikus egysége, de tagoltsága is. Perényi csellóján világosan különvált a szonátában uralkodó kétféle mozgástípus: markánsan ritmizált, hangsúlygazdag és indulatos témák egyfelől, szélesen éneklő, vokális ihletésű dallamok másfelől. A tolmácsolásvilágossá tette a háromtételes D-dúr mű boltozatosabb formáját és szigorúbb szerkesztésmódját. Megindítónak találtam, ahogyan a d-moll Adagio témájában mindkét muzsikus felmutatta a koráldallam tisztaságát és egyszerűségét. A művet záró fúga esetében a tudatosság, a folyamat fokozatos felépítése hatott az előadás döntő elemeként.

A második rész Schubert-triója - B-dúr, op. 99, D 898 - az Esz-dúr mű emlékezetes tavalyi élményére felelt. Már a Beethoven-szonáták kapcsán is említhettem volna a hangzás örömét: Perényi áradó tónusát és Ránki érzékien egzakt, plasztikus billentését. Mindez most hatványozottan érvényesült: a Schubert-trióban úgy tetszett, mindhárom muzsikus folyvást visszatér a zene alapanyagához, s azt tapintja, morzsolgatja, ízlelgeti. A hangzás és a hangzás tere - ez került a figyelem középpontjába itt és most. Mellette persze sok egyéb játszott fontos szerepet: a szokatlanul intenzív kommunikáció, a zene állandó párbeszédes értelmezése, a ritmus rugalmassága, a tempók szenvedélyes sodra, a triófaktúra határait minduntalan feszegető szimfonizmus. A hallgató, nem tudván betelni Ránki diszkant-dallamainak fényével, Kelemen érzékeny hangindításaival, Perényi alig hihetően szonórus pizzicatóival, joggal gondolhatta, hogy aminek most lehet tanúja, ahhoz hasonlót legfeljebb archív felvételeken hallani, lemezekről, a rádió vagy a Mezzo televízió műsorában. Három kortársunk úgy játszik, olyan inspiráltan, szabadon és mégis fegyelemmel, ahogyan csak a régi nagyok tudtak, a 19. századi mesterek tanítványai. Kelemen Barnabás, Perényi Miklós és Ránki Dezső triója az elmúlt évtizedek magyar kamarazenei kultúrájának egyik legértékesebb nyeresége, mert kiveszőfélben lévő hagyományokat elevenít fel. Jó, hogy ez a társulás létrejött, maradjon fenn sokáig - és ha lehet, hallhassuk a három művész közös munkájának eredményét minél gyakrabban! (Március 14. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)