Február végén szinte egyszerre ünnepeltük Kurtág György nyolcvanadik és Szőllősy András nyolcvanötödik születésnapját, s a tiszteletükre rendezett hangversenyek okán bőségesen volt alkalmam elgondolkodni a fenti kérdéseken. Kettejüket a ma élő legnagyobbak között tartják számon itthon és külföldön is. Minden hivatalos elismerést kiérdemeltek - és meg is kapták már, amit megkaphattak. Éppen ezért szinte bizonyos, hogy majd' hetven zenével eltöltött év után számukra már nem a díjak, köszöntők vagy a hivatalosan kötelező hangversenyek jelentik a valódi elismerést, hanem az olyan alkalmak, melyek a szakmaiság és a személyesség hangjával ünnepelnek. Úgy tűnik, mindezt felismerték a hangversenysorozatot rendező Budapest Music Center munkatársai - és mindazok, akiknek részük volt a programok szervezésében -, s mindannyiunk szerencséjére olyan műsorokat állítottak össze, melyek, túlnőve a köszöntésen, emlékezetes művészi rangú eseményekké váltak. Szívet melengető volt látni, hogy e két nagy művész zenéje és személye milyen sok embert gyűjtött össze e néhány estére. Ott voltak a barátok (a régiekből sajnos már csak kevesen), idős és fiatal pályatársak, a szellemi élet jelentős képviselői, a tanítványok és nagyon-nagyon sok zenész, egyszerűen csak azért, mert találkozni akartak velük, s mert a régi műveket jó volt újra hallani, az újakat pedig végre alkalom nyílt itthoni pódiumon is megismerni.

KURTÁG GYÖRGY köszöntéseként február 15. és 19. között nyolc hangversenyt hallhattunk, melyek helyszíne - a Szent Mihály-templomi (16.) és a zeneakadémiai (19.) kivételével - a Művészetek Palotája volt. Az öt napot a gazdag műsor, a nagyszabású és több tematikus vonalat végigvezető programszerkesztés okán joggal nevezhetjük fesztiválnak is. Az előadott művek egyik csoportját tekinthetjük egyfajta visszatekintésnek: ezek voltak azok a produkciók, melyek a régebbi, budapesti alkotóéveket idézték fel (a Játékok sorozat korábbi zongoradarabjai; a Szálkák, op. 6/c;A megboldogult R. V. Truszova üzenetei, op. 17; a Kafka-töredékek, op. 24). A másik vonalat a kilencvenes évek eleje óta befejezett alkotások jelentették, közöttük néhány olyan mű is, melyek itthon még soha nem hangzottak el. A csüggedés és keserűség dalai, op. 18, a Hipartita, op. 43, a Hat moments musicaux, op. 44, valamint a zenekarra és kisebb kamaraegyüttesekre írt Üzenetek jól érzékeltették, hogy Kurtág művészete mekkora lendületet vett azóta, amióta külföldön él, s hogy kora, utazásai, a sok tanítás, a hangversenyezés nemhogy elszívta volna alkotói energiáit, hanem inkább felerősítette. A programok harmadik részében olyan produkciók hangzottak el, melyek ajándékként kerültek a képzeletbeli ünnepi asztalra: az egész estét betöltő Orfeusz című táncjáték IFJ. KURTÁG GYÖRGY-től és együttesétől, a Lux Nox Mixtől (Ladányi Andrea és Horváth Csaba közreműködésével), ifj. Kurtág György egyik fiatalkori műve, a Progress No. 2, az apa és fia által közösen komponált Zwiegespräch, DUKAY BARNABÁS-tól A változó Holdhoz - áldozati zene holdtölte idejére című, nyolc hangszerre komponált darab, Kézdy György briliáns előadásában Karinthy Frigyes Cirkusz című novellája, öt évszázad távolából érkező üzenetként Jacob Obrecht Maria Zart-miséje és a tételek között megszólaltatott SOÓS ANDRÁS- és ifj. Kurtág-kompozíciók, illetve a VIDOVSZKY LÁSZLÓ-tól származó kommentár (Postcriptum ad missam Maria Zart Jacobi Obrecht), valamint a legidősebb unoka, Kurtág Judit videóműveinek installációja a Ludwig Múzeumban.

A hangversenyeket Kurtág művészetét elemző délutáni előadások egészítették ki, melyek sok szállal kapcsolódtak a felhangzó művekhez. Fontos információk hangoztak el ezeken az alkalmakon. Julia Galieva az orosz mintákat mutatta ki A csüggedés és keserűség dalaiban, Farkas Zoltán a magyar népzenéből származó elemeket összegezte aJátékok példáin keresztül. Valójában mindkét előadás azt világította meg, hogyan lehet helyük még manapság is a nemzeti tradícióknak egy zeneszerző egyéni stílusában anélkül, hogy ezek a minták folklorista közhelyekként szólalnának meg, s hogy a világpolgár Kurtág zenéje e tekintetben Bartók és Stravinsky népzenét asszimiláló kompozíciós módszereinek legnemesebb hagyományait folytatja. Papp Márta számos művet idézve, de főleg az orosz kórusok kapcsán arról beszélt, hogy Kurtág a szenvedélyes és szélsőséges érzelmeket milyen sokféle módon ellenpontozza a boldogság, a szép álmok és a derű ábrázolásával, s ezekben a pillanatokban mennyire változatosan használja a hagyományos értelemben vett "szép" hangzást, a diatóniát, a finom dallamosságot és lágy hangszíneket. Halász Péter előadása egy kalandregény izgalmasságával elevenítette fel a Kafka-töredékek keletkezéstörténetét, s a műhöz kiválasztott szövegek kompozíciós szempontból is lényeges logikáját. A Freiburgban élő zeneszerző-zenetörténész, Gösta Neuwirth a Panaszos nóta(a Jelek, játékok, üzenetek sorozatból) és Mahler Der Spielmann (Das klagende Lied, 2. tétel) című zenekari dalának segítségével szemléltette a panaszhang és a siratóhang Kurtág dallamvilágában is megtalálható lényeges intonációs párhuzamait és különbségeit. Wilheim András Kurtág életművének naplószerű vonásairól beszélt, és több példán keresztül mutatta be e jellegzetes munkamódszer zene- és irodalomtörténeti előzményeit, valamint életrajzi és alkotáslélektani gyökereit.

Az öt este hangulatát jelentősen meghatározta az a Kurtág környezetére mindig is jellemző szellemi vibrálás, mely műveiből és személyiségéből olyan intenzitással árad, hogy az is megérzi, aki nem ismeri őt közelről. A hangversenyek egyébként is erősen magukon viselték Kurtág keze nyomát, hiszen a próbákból maga is jócskán kivette a részét. Ha valaki egyszer is látta őt tanítani, vagy megtapasztalta, milyen az irányításával dolgozni, tudja, hogy a vele való munka nem pusztán a betanításról vagy az ellenőrzésről szól, sokkal több: a szellemi és fizikai készenlét erőpróbája, mely abból a hitből táplálkozik, hogy a zene, a zenélés - bármilyen is körülöttünk a világ - a művészi közlendő legcsodálatosabb csatornája, amelyben zeneszerzőnek és előadóművésznek egyforma a felelőssége. Kurtág ezeken a próbákon (akár a saját művéről, akár egy Beethoven-vonósnégyesről van szó) még most, nyolcvanévesen is elképesztő energiákat tud átadni. A fellépő művészek érezték és értették ezeket az erőket, már csak azért is, mert nagy részük még abba a generációba tartozik, amelynek zeneakadémiai évei alatt vagy később egy-egy mű megtanulása okán szerencséje volt Kurtág tanítványának lenni.

Időközben néhányan, mint Csalog Gábor, Keller András, a Keller Vonósnégyes, Kocsis Zoltán és Vékony Ildikó mesterük külföldön is elismert tolmácsolói lettek, nem beszélve a számukra komponált és a zeneszerző irányításával megtanult művekről, melyeknek most is ők a leghitelesebb előadói. Mások, mint a Truszova-ciklus énekesnője, Maria Husman, vagy Hiromi Kikuchi és Ken Hakii az utóbbi években Kurtág állandó munkatársainak számítanak. E gyümölcsöző munkakapcsolatok folyamatosságát lemezfelvételek, hangversenyek sora, valamint a japán művészek inspirációjára készült két nagyszabású mű is bizonyítja (...concertante..., op. 42 és Hipartita, op. 43). Mindezek után ünneprontás lenne kritikai megjegyzéseket leírni, s valójában nincs is rá okom, mert nagyszerű koncerteket hallhattunk. Érdemesebb inkább a legemlékezetesebb pillanatokat és produkciókat megemlíteni: ilyen volt a Hat moments musicaux magával ragadó hangzása a Keller Vonósnégyestől; a Szent Mihály-templomban rendezett késő esti hangverseny hangulata, melyben az Obrecht-mise minden részletében kidolgozott, ihletett és lendületes előadása (A:N:S Chorus, vezényelt Bali János) s a tételek között megszólaltatott hangszeres művek monumentális kompozíciót hoztak létre; a Szálkák, valamint a fúvós hangszerekre készült Játékok és üzenetek rövid szóló- és kamaradarabjai, melyeket virtuózan játszott Vékony Ildikó, Gyöngyössy Zoltán, Ittzés Gergely, Horváth Béla, Klenyán Csaba, Lakatos György és Kemenes András; a Hipartita, melyet Hiromi Kikuchi egy médium pontosságával és a mű nagyságrendjét tökéletesen közvetítő virtuozitással tolmácsolt; A megboldogult R. V. Truszova üzenetei, melynek hallgatásakor Maria Husman szép és kifejező hangjának és az Andrea Pestalozza dirigálta UMZE Kamaraegyüttes izzó feszültségű előadásának köszönhetően újra átérezhettük, hogy ez a mű a befejezése óta eltelt 26 év alatt ugyanolyan aktuális és erős zene maradt, mint amilyennek az első előadásaikor éreztük; és végül a Kocsis Zoltán vezényletével megszólaló zárókoncert teljes műsora, melyben különösen jól sikerültnek éreztem a hegedűre és brácsára készült kettősverseny (...concertante...) előadását (Hiromi Kikuchi, Ken Hakii, Nemzeti Filharmonikus Zenekar), és nagy élményt jelentett hallani végre az orosz kórusok (A csüggedés és keserűség dalai) különleges hangzású, ezerszínű tablóit is a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) és az UMZE Kamaraegyüttes heroikus produkciójában. E nagyon nehéz ciklus megszólaltatása nem volt ugyan hibátlan, mégis elementáris erejűnek tűnt, mivel biztos formaérzék, a kurtági szándékok, a dallami és harmóniai folyamatok értése és birtoklása uralta minden pillanatát, nem kis mértékben Kocsis Zoltán rendkívül szuggesztív irányításának köszönhetően.

Ellesni ezeket a nagy hasznú csodákat / a félisten körül ámult királyok álltak, / ajkán csüngve csak úgy itták minden szavát. / Már nem dalolt, de ők még hallgatták tovább - mondják André Chénier Orfeuszról szóló versének utolsó sorai (Rónay György fordításában), melyek talán pontosabban érzékeltetik a SZŐLLŐSY ANDRÁS-t köszöntő február 25-i hangverseny hangulatát, mint az akadozva keresett jelzők. Rendhagyó volt ez az este, hiszen a születésnapi hangulatot némileg elhomályosította, hogy az ünnepelt betegsége miatt nem lehetett jelen, de különlegesnek tűnt a köszöntés módja is, hiszen a reprezentatív Szőllősy-művek mellett Kurtág György és Jeney Zoltán zenéjén keresztül nemcsak a gazdag élet, hanem az egyre közeledő elmúlás méltósága előtti tisztelgés is hangot kapott benne. A műsort a kamaraegyüttesre komponált Elégia nyitotta meg, és a vonós zenekari III. concerto zárta. A pódiumra lépő előadók kora mintha szándékosan tükrözte volna a két darab komponálása között eltelt évtizedeket: az 1993-ban befejezett Elégia tíztagú együttesében fiatalok ültek, a zeneszerző pályájának korai szakaszában komponált III. concertót pedig a művet annak idején nemzetközi sikerre vivő Liszt Ferenc Kamarazenekar szólaltatta meg. Mindkét előadás méltó volt az alkalomhoz, úgy tűnik, minden közreműködő pontosan ráérzett e szigorúan szerkesztett, sallangmentes, a 20. századi zene legszebb hagyományait ötvöző, összegző művészet nagy vonalaira. Wilheim András vezénylése plasztikusan emelte ki az Elégia fúvós- és vonósszólamainak finom szövéséből kibontakozó árnyalatokat, Gazda Péter pedig lendületet és szenvedélyt vitt a tizenhat vonósszólam különlegesen tisztára csiszolt hangzásába. JENEY és KURTÁG művei a két zenekari kompozíció között szólaltak meg. Jeney erre az estére átdolgozta és Gyászénekek címmel ciklusba rendezte a Halotti szertartás magyar nyelvű versekre komponált tételeit. Furcsa ötlet gyászzenével köszönteni - mondhatnánk, ha nem lenne köztudott a zeneszerző Szőllősy Andráshoz fűződő, immár több mint három évtizedes barátsága, s az a tény, hogy a nemrég bemutatott monumentális művet Szőllősy szinte az első hangok elkészülte óta figyelemmel kísérte, s művészi értékeit igen nagyra tartja. Az öt tételt a Schola Hungarica női kara felkavaró, nagy feszültségű előadásban szólaltatta meg Dobszay László irányításával, a szerző zongorakíséretével.A baráti szeretet jele, hogy Kurtág Györgyés Kurtág Márta nem az egy héttel korábbi fesztiválon lépett pódiumra, hanem ezen az estén. A letompított hangú pianínón a két vigasztaló Bach-kantátatétel között a Játékok sorozat régi és új Szőllősy-hommage-ai régi kedves üdvözlőlapoknak tűntek. Megható és torokszorító volt, ahogyan a két idős ember a távollévő harmadiknak játszott.

Utóirat: Zenekritikákban, hangversenyekről beszámoló cikkekben ritkán szokás a rendezőkről beszélni, s ha igen, azt is többnyire csak a hibák kapcsán. Most mégsem tudom megállni, hogy ne hívjam fel a figyelmet Gőz László és a Budapest Music Center csapatának különlegesen gondos munkájára. A koncertrendező akkor dolgozik sikeresen, ha a jelenléte a közönség számára (szinte) láthatatlan, s a hangversenyek technikai feltételeinek biztosítása, a sok közreműködő irányítása, a különféle együttesek próbáinak szervezése észrevétlenül és kapkodás nélkül zajlik. Mindez most így történt, de úgy tűnt, nem csak a profizmus, hanem a zeneszerzők, a műsorok és a fellépő művészek iránt tanúsított szeretet és elkötelezettség jóvoltából is. A kilenc hangverseny költségeihez nyilvánvalóan nem lehetett könnyű megtalálni a támogatókat és partnereket, de az iroda ezt a feladatot is megoldotta. A Kurtág-fesztivál zárókoncertjét egyúttal a nemrégiben elhunyt Strém Kálmán emlékének is szentelték. Az iránta érzett általános tiszteleten kívül talán más üzenete is volt ennek a gesztusnak, hiszen az ő halála óta sokan találgatják, képes lesz-e folytatni valaki azt, amit ő olyan sikeresen végzett. Talán megnyugodhatunk: a kortárs zene ügye - ha ilyen szervezők állnak mögé - nincs még elveszve.