Mint a cím sejteti, utóbbi mű maga is zeneszerzői hódolat, Schumann személye előtt tiszteleg. Bizonyára ez a magyarázata, hogy a szimfonikus koncert műsorán helyet kaphatott, hiszen nem zenekari kompozíció, hanem egy különleges apparátusra, klarinét-brácsa-zongora-trióra írott kamaradarab, melynek hangszerösszeállítása egyszerre emlékeztet az est másik két komponistájának egy-egy művére, Mozart "Kegelstatt"-triójára és Schumann Märchenerzählungen című alkotására.

A kamaraműhöz hasonlóan hommage Kurtág Sztélé című szimfonikus kompozíciója is. Nemcsak a mű címadása sugallja ezt a fajta értelmezést; a három attacca kapcsolódó tételből álló kompozíció nyitó szakaszában egy Veress Sándor 85. születésnapjára készült Kurtág-darab emlékei köszönnek vissza; a záró rész pedig egy olyan zongoramű meghangszerelése, amely a zeneszerző mesterének, Mihály Andrásnak állít emléket. Szép, sőt hősies tett volt a Deutsches Symphonie-Orchester részéről programra tűzni ezt a nem túl gyakran hallható kompozíciót; bár talán kissé súlyos mű ahhoz, hogy - mint esetünkben is - egy hangverseny nyitószámaként hangozzék el.

A koncerten előadott darabok közül Mozart c-moll zongoraversenyének tolmácsolása tetszett leginkább. Az együttes ritmikai precizitásának köszönhetően remekül érvényesült a mű első tételében a pontozott ritmusok teátrális pátosza. Rendkívül tisztán, áttetszően és hajlékonyan szólaltatták meg a darabot, egyszersmind a textúra finomságainak, a különböző hangszercsoportok egymást ellenpontozó szólamainak is nagy figyelmet szenteltek az előadás során.

A Mozart-zongoraversenyhez hasonlóan pontos és hajlékony ritmika jellemezte a Rajnai szimfónia interpretációját is. Meglehet, Kent Nagano és a Deutsches Symhonie-Orchester tolmácsolásában a Schumann-mű nyitó tételének két jelentékeny eseménye - az expozíció imitációs főtéma-ismétlése, illetve a kürtök szólisztikus szerepeltetése - a reprízhez visszavezető orgonapont alkalmával kevésbé hatott érdekesnek, mint akár Sergiu Celibidache, akár Christoph von Dohnányi általam ismert felvételein. Ez az értelmezés inkább a darab monumentalitására, második Eroica-jellegére helyezte a hangsúlyt. A negyedik tétel szakrális harsonaszólóit hallgatva, valamint a mű életrajzi és ideológiai hátterének ismeretében azonban azt hiszem, nem alaptalanul döntöttek ilyen interpretáció mellett. A szimfónia második tétele inkább hatott lassúnak, mint scherzónak, a szokottnál talán kissé komótosabb tempót választott Nagano. Nagy örömömre szolgált viszont, hogy a zárótétel, amely rendszerint kevesebb figyelmet kap a többinél, nem sikkadt el a kiváló dirigens és együttese előadásában: a szimfóniát megkoronázó győzelmi induló jóleső frissességgel és intenzitással csendült fel.

Kurtág kamaraművét Matthias Schorn, Igor Budinstein és Wolfgang Kühnl játékának köszönhetően szép hangszínekkel teljes, kontrasztokban gazdag előadásban élvezhette az est közönsége. Ami a Mozart-zongoraverseny szólójának interpretációját illeti, Lang Lang hallatlanul könnyed, gyöngyöző billentése méltán vívta ki a közönség lelkesedését. Némi kételyt csupán az első tétel cadenzája ébresztett bennem, tekintve, hogy ez a rész stílusát és előadásmódját tekintve idegen testként hatott a Mozart-műben. Kissé mesterkéltnek éreztem a második tétel éneklő zongoraszólóinak artikulációját és színpadias deklamációját is. Az alsó szólam minden bizonnyal szándékos, sforzatós hangsúlyozása a rondótéma zárlataiban talán túlságosan is blikkfangosra sikeredett. A zárótételben a művel kapcsolatos eddigi élményeimhez képest egy árnyalattal gyorsabb tempót vett Lang Lang; az előadás lendülete azonban igazolta a tempóválasztás helyességét és a sebesen pergő tizenhatod-figurációk sem kenődtek el tolmácsolásában. (Február 1. - Berlin, Filharmónia. Rendező: Deutsches Symphonie-Orchester)