- Diákként mentem el, és én is sokat jártam haza, talán csak nem tűnt föl annyira. Húsz év után jöttem először. Itt nem voltam ismert a zenei világban - ebben igaza van.

- Viszont külföldön, főleg Németországban, jól ismerik. Nem akart Magyarországon is megmutatkozni?

- Itthon nem volt összeköttetésem a hivatalos helyekkel. Ha meghívtak, egyszerűen eljöttem - 1964-től kezdve viszonylag rendszeresen -, és hangversenyeztem.

- A katedrával mintha más kapcsolatban állna, mint a pódiummal. Fontosabb a tanítás?

- Régen többször is meghívtak a Zeneakadémiára, hogy tartsak vendégkurzust, igaz, már legalább tizenöt éve nem hívnak. Szívesen jöttem. Bajorországban a Starnbergi-tó partján, ahol élek, van egy fesztiválom. Nagyon jók a koncertek, és nem hiányzik a kurzus sem.

- Ez a fesztivál mennyire kapcsolódik be a világ zenei életébe?

- Egy pici faluban kezdtünk muzsikálni, mert ott laktunk a közelben. Ebből lett a nyári kurzus. Elég sokáig voltam Amerikában tanár, ezért onnan is, Japánból is jöttek, de Franciaországból, Olaszországból is. 1964 óta próbáltam nagyon tehetséges hegedűsöket meghívni Magyarországról, ösztöndíjjal. Jöttek is. Attól kezdve nekem megvolt az összeköttetésem a magyar fiatalsággal. Nagyon szerettem ezt csinálni.

- Nehéz összekapcsolni a külföldi zenei életet a magyarral?

- Egyáltalán nem. Azt nem mondom, hogy az itteni tanítást a Juilliard School alapozza meg, de azért a hegedűoktatásban arra tekintenek. Persze, mert fontos iskola. Nagyon sok kitűnő kollégám mosolyog, ha a Juilliard Schoolról van szó, mert ott Liszt h?moll szonátájának a nehéz részeit gyorsabban játsszák, mint Horowitz. Persze nem lehet általánosítani, de számomra az egész métier-nknek a zenei tartalom volt mindig a lényege, és az is marad. Akár Amerikából, akár Magyarországról jönnek a diákok, ezen a ponton igyekszem fejleszteni az érdeklődésüket.

- A világban nagyon sok fiatal hegedűművész bukkan föl: japánok, kínaiak, amerikaiak, és mind tehetségesek, egyik jobb, mint a másik. Ezzel a jelenséggel lépést tudnak tartani a magyarok? Nem csak a hegedűsökre, hanem az egész zenei képzésünkre gondolok.

- Szerintem igen, mert Magyarországon, hála istennek, mindig voltak, és egyre inkább vannak is nagy tehetségek, akik nyernek a nemzetközi versenyeken.

- Tehetségek biztosan vannak, de az általános képzés, a tanítás is olyan, mint a nemzetközi mezőnyben?

- Nem akarom lebecsülni hegedűs kollégáimat, biztosan nagyon jól végzik a munkájukat, de nagyon fontos Kurtágnál és Radosnál tanulni. Mert ők élénken és elevenen folytatják Weiner Leó legendás időszakát. A nemzedékemből mindenki Weinernél tanult: Sebők György, Starker János és így tovább. Majdnem minden nap, öttől hétig a XXIII-as teremben. Nagyon tiszteltem hegedűs mesteremet, Kresz Gézát, sokat tanultam tőle. Fontos volt, hogy Budapestre is eljutott az Ysaţe-iskola, mert addig Magyarországon a Hubay-tradíció volt minden. De a zenei kifejezést Weinernél tudtam meg igazán kiélni és fejleszteni.

- Kurtág és Rados ennek a vonalnak volt a folytatása?

- Teljes mértékben. Ugyanaz a szint, és mai szemmel nézve rendkívüli. Az egész világon tisztelik mindkettőjüket.

- Rados Ferenc, aki valamikor nagyszerű hangversenyeket adott, visszavonult a koncertezéstől, és most már csak tanít. Kurtág pedig, noha nem szűnt meg magyar állampolgárnak lenni, most mégis Franciaországban él. Ezek szerint pazaroljuk a kincseinket?

- Rados a Fészek Klubban tanított, és mindenkinek azt mondtam: menjetek hozzá kamarazenére. Mindenki tőle szeretett tanulni, és Rados a Fészekben valóban azt csinál, amit akar. Ha mutat valamit a zongorán, gyönyörűség hallani.

- Nem tesz rosszat a magyar zenei életnek, hogy Kurtág nem itthon tanít?

- Kurtág és Ligeti a két legnagyobb mai komponista, a világhoz tartoznak. Amikor látogatóba jöttem Magyarországra, megpróbáltam szombaton eljutni az Akadémiára, mert szombaton és vasárnap tanított. Hallgattam: óriási élvezet volt. Ajánlottam is minden diáknak, hogy menjen hozzá, ha lehet. Londonban volt egy vonósnégyes, akik hozzá jöttek, ide Budapestre. Óriási élmény a fiataloknak.

- Van a világban - nemcsak Németországban, hanem másutt is - hozzá fogható tanáralkat?

- Van egy-két kitűnő ember, mint a LaSalle kvartett primáriusa, Walter Levin, ő is kamarazenét tanít. A salzburgi nyári akadémián régóta ott vagyok minden évben, s általában ő is ott található. A zongoristák közül Dmitrij Baskirov, de ő inkább csak szólistákkal foglalkozik. A kamarazenében tényleg nincsenek nagyon sokan.

- Ez a zenei családfa tovább ágazik? Ha messziről kezdjük a vonalat: Thomán István-Bartók-Kadosa-Kocsis, vagy Weiner-Zsigmondy, akkor ez halad tovább?

- Igen, nagyon is. Pártolom, illetve hangsúlyozom, hogy a zeneoktatásnak éppen ez az ága maradjon életben, amiről Kurtág és Rados gondoskodik. Nem mondom, hogy a többiek egyáltalán nem csinálnak ilyesmit, de azért szerintem ez a legfontosabb. Sokszor hospitáltam Radosnál, és előfordult, hogy azt mondtam: "miért nem állítottad meg, a kis G-dúr szonáta elején itt a hegedű egy őrült akcentust csinál!" Mire azt felelte: "nem én vagyok az egyedüli tanára". Úgy látszik, az a másik tanár ott egy hangsúlyt kívánt, amit Beethoven ugyan nem írt bele, de Rados nem akart túlságosan beavatkozni.

-Ön hospitált Radosnál, és Kurtág óráira is bement. Itt kicsit megfordul a dolog- az idősebbek is tanulnak a fiatalabbaktól? Hiszen Kurtág és különösen Rados a fiatalabb nemzedékhez tartozik.

-Igen, ők fiatalabbak nálam, én tényleg vén vagyok. Egyszer Kurtágnál egy svájci leányzó Bach-fúgát játszott. Én is ott voltam, és Gyuri megkért, hogy mondjak valamit. Ő a kislányt folyton megállította, beszélt hozzá három percet, a gyerek játszott egy taktust, mire megint leállította. Néha én is szeretek kicsit szurkálódni, s azt kérdeztem: hogy képzeled, hogy három perc magyarázat után egy fél perc alatt meg tudja csinálni? Akkor kezd csak belejönni. Ezen nagyot nevetett ő is. Borzasztó fontos, amiket Kurtág mond, csak egy fiatal muzsikusnak időbe kerül, hogy meg is eméssze.

- Németországban tudják, hogy Ligeti és Kurtág ugyanahhoz a vonulathoz vagy zenei világhoz tartozik, mint például Bartók? Hogy hasonló a zenei nyelvük?

- Szerintem is van összefüggés, de nem tartom annyira lényegesnek, hogy mennyire van köztük kapcsolat.

- Sokat beszélnek arról itthon is és külföldön is, hogy a kortárs zene egyre inkább elszakad a közönségtől. Ön sok kortárs művet játszott. Mit gondol, örök probléma ez?

- Ez mindig a kor saját baja, és szerintem volt már rosszabb is a helyzet. Az én szempontomból más a probléma, mert a háború után költöztem Németországba, ahol óriási lyuk tátongott a repertoárban. A nácik ugyanis betiltották a kortárs zenét - azt, ami értelmes kortárs zene volt -, csak hülyeségeket volt szabad játszani. Entartete Kunstnak, elfajzott művészetnek nyilvánítottak mindent, ami egy kicsit is eredeti irányba ment. Ezt nem lehetett egyik napról a másikra pótolni. A háború utáni rádióadásokban nagyon sok Hindemith, Stravinsky ment, ez mind be volt tiltva korábban. És persze az embereknek először nem tetszett, mert nem volt egészséges, organikus útja a dolognak, hogy megérthessék a zenét, és tudják értékelni.

- Ön szerint ma már megvan ez a folyamatosság?

- Régóta megvan, ez egészen biztos. A koncerteken elhangzanak standard művek, mondjuk egy Mahler-szimfónia, Brahms vagy Schubert, és ebbe a programba belevesznek valamit Schönbergtől, Ligetitől vagy Kurtágtól. Ez nagyon jól működik. Nincs már az az ellenállás, amire gondol.

- Sokszor mondják, hogy Bartók még csak-csak hallgatható, de az utána jövők már nemigen.

- Ez még mindig gyakori, sokan Bartókot sem bírják. Konzervatív publikum persze létezik külföldön is. Az amerikaiak kicsit szabadabban veszik az ilyesmit.

- Egy Ligetit könnyebben befogadnak?

- Nem így mondanám. Inkább úgy, hogy egyszerűen mindent befogadnak - nem akarom azt állítani, hogy felületesen. Ligeti és Kurtág is Németországban lesz egyre népszerűbb. Nagyon tisztelik őket. Némiképp a rádió is irányítja az ízlést.

- Az szerencsés, ha valaki népszerű a komolyzenében is. De ön szerint értik is ezt a zenét?

- A népszerűséggel szerintem minden zenében az a helyzet, hogy a hallgató feladata kiválogatni belőle azt, ami számára fontos, amit megért. Azt nem becsülöm sokra, ha óriási előadásokat tartanak, mondván, ez a zene ilyen és ilyen, nagyon szofisztikált, és tudományos alapon próbálják magyarázni a zenét, hogy mitől olyan jó. Egyszerűen hagyni kell, hogy hasson az emberre, nem kell sok kommentárt fűzni hozzá.

- De ehhez is kell egy zenei-kulturális háttér, nem? Azt mondják, a zenei képzés - amely nálunk valamikor nagyon jó volt - most egyre rosszabb. Ön szerint a mai magyar szerzők műveinek befogadásához szükséges egy efféle háttér, vagy tudnak úgy hatni, ahogyan Beethoven hatott valamikor?

- Ez nagyon fontos kérdés. A saját tanítványaimnál látom, hogy van kamaraegyüttesük, együtt pályáznak valamilyen alapítványhoz, mert hangversenyciklust akarnak rendezni mai zeneszerzők darabjaiból. Megtanulják ezeket a műveket, lehetőleg a komponistákkal együtt dolgoznak rajtuk. Jártam ilyen koncerteken, és persze azok jönnek oda, akik a fellépők vagy a komponista rokonai, barátai. Lehet, hogy ez a gyökere ennek a publikumnak. De szerintem soha nem volt másképp. Beethovennek is a barátai mentek a hangversenyeire, ez rendben van így. És fontos alkotóelem a megszokás is; mert azok, akik fütyülni tudnák a szimfónia közben Beethoven témáit, boldogok, mert ők már ismerik. Viszont egy új műnél erre nincs lehetőség, és akkor az mindjárt nem érdekli őket. Ez a közönség konzervatív része, de aki kíváncsi valami újra, az próbálja megérteni és megítélni. Nem tudom megmagyarázni, miért, de amikor először hallottam Ligeti zenéjét, mindjárt tetszett nekem. Neki elhittem, amit írt. Sok másnak nem hittem el.

- Az ő zenéje más természetű? Vagy netán száz év múlva egy Ligeti- vagy Kurtág-motívumot ugyanúgy fognak fütyülni, ahogy mi most Beethovent?

- Lehet, de a melódia nem az egyetlen része a zenének. Biztosan látott már Ligeti-partitúrát: bonyolult szövet, szép látvány, de fütyülésre nem túl alkalmas.

- Ez is ugyanolyan megszokott zenévé válik majd?

- Igen, egészen biztosan. Vannak csoportok, melyek bizonyos szellemi kapcsolatban állnak egymással, és nagyon sok mély igazság rejtőzik a műveikben. Léteznek persze olyan komponisták is, akik csak valami furát akarnak írni, és kész. Szerintem azok kevésbé fognak megmaradni.

- Az érződik, hogy melyik a "komoly darab" vagy "komoly zeneszerző"?Ön például érzi?

- Úgy vagyok ezzel, hogy hagyom: hasson rám, és azután vagy hat, vagy nem hat. Kurtág "mini" művészete például rendkívüli módon hat rám. Ezekben a rövid művekben annyi igazság és finomság van, hogy azt tényleg élvezet hallgatni. Nagyon szeretem. Ő is szereti az előadókkal betanulni a darabokat, ami jó dolog, de szerintem abba is bele kell nyugodnia, hogy egyre könnyebb lesz megérteni, mi a fontos. Persze minden fontos, amit odaír, ő nagyon részletesen közli is, amit akar, de az is lényeges, hogy a fantázia szabadságot kapjon az előadásban. Hogy az előadó ne gépiesen kövesse, amit lát. Kurtágnak azonban annyira szívügye a műve, hogy szeret beleszólni.

Nagyon meg voltam hatva, amikor a legújabb CD-jén megláttam: Virág Dénesnek, vagyis Zsigmondy Dénesnek, In memoriam Anneliese Nissen. Ismerte a feleségemet, aki 1994-ben halt meg. Ő volt a zongorapartnerem egész életemben, minden lemezfelvételt együtt készítettünk. A feleségem is nagyon tisztelte őt, de viszonylag ritkán találkoztak. Írtam Gyurinak, amikor meghalt, és jött egy fax: az említett Virág Dénesnek. Hozzáírta, hogy szóló hegedűre indult, de brácsa lett belőle - mély szólam. Nekem mint brácsásnak nehéz volt játszanom; később átírta vonóstrióra. Az újságok is kiemelték, milyen remek darab ez, és mennyire kitűnő kulcs azok számára, akik Kurtág zenéjét akarják megismerni.

- Egy efféle Kurtág-darab lehet az út a mai zenéhez? Kurtág és Ligeti megértése hozzásegíthet, hogy az ember otthonosabban érezze magát a kortárs művek között?

- Egészen biztosan. Ők a nagy példa, hozzájuk viszonyítják a kortársakat, de nehéz lépést tartani velük. Kinyitják a fülünket, hogy legyen érzékünk a másik zenéje iránt is. Személyes véleményem, hogy Stockhausen például nincs ezen a szinten. Ő bizonyára nagyon érdekesnek találja saját magát, és nagyon ismert is. Nem akarok olyan ítéletet mondani, amelyet nem tudok bizonyítani, de számomra sajnos sokszor erőltetettnek tűnik az, amit csinál. Olykor a zenén kívüli szenzációkra támaszkodik. Én sokkal közvetlenebbnek és őszintébbnek érzem azt, amit ez a két nagy magyar komponista tud kifejezni.

- Hegedűn a technika sokkal kényesebb kérdés, mint a zongora esetében. Honnan merít erőt ahhoz, hogy nyolcvanon túl is hegedüljön? Azt hiszem, ehhez merészség kell.

- Úgy is lehet mondani, hogy ez pimaszság. Érzem, hogy az ujjaim nem úgy működnek, mint harminc vagy akár tíz évvel ezelőtt, de nem játszom Paganini-koncertet. A technikai megoldások nem tartanak egészen lépést a zenei elképzelésemmel. Ezt belátom. De úgy látszik, mégis átjön valami az elképzelésemből, a közönség egyelőre jól tűri, hogy ott állok és hegedülök. Ligeti Hegedűversenyében nagyon sok az érdekes újdonság, amit hangszínnel kell kifejezni.A legtöbb komponista örül is, ha az előadó - ebben az esetben én - azt mondja: nem lehetne ezt inkább így csinálni? Tapasztalataim szerint szívesen veszik, hogy kiderül, más megoldás is létezik.

Életemnek zenei szempontból az volt a legfontosabb pillanata, amikor a Boosey & Hawkes 1945-ben vagy 1946-ban elküldte nekem Bartók Szólószonátájának kottáját. Menuhin játszotta New Yorkban az ősbemutatót, amit én nem hallottam. És jött ez a kotta, fölfaltam egy hét alatt, mert annyira izgatott, hogyan lehet megoldani. Persze egy hét után még nem játszottam, de egy hét alatt megtanultam kívülről, kisilabizáltam a majdnem végleges ujjazatokat és vonásokat. Óriási élmény volt: mint a friss hó, senki nem járt még rajta. Tényleg rendkívüli. Azután elég hamar nyilvánosan is előadtam.

- Ma is esik efféle friss hó?

- Mindig akad olyan, amit még senki nem játszott. Ha valaki, akit nagyon tisztelek, elküldené nekem a művét, hogy próbáljak vele kezdeni valamit, nagyon örülnék neki.

- Volt már ilyen?

- Nem. Egyedül Tasmin Little-nek volt engedélye arra, hogy a Ligeti-Hegedűversenyt előadja. Amikor Salzburgban együtt voltunk, el is játszotta. Utána Gyuri odasúgta nekem: "a jövő évtől kezdve szabad". Megtanulhattam volna, de úgy látszik, sajnos lusta voltam, a fene egye meg. Mindenesetre nem lett volna könnyű eset.