Az osztrák est mindkét részének élén NÉMETH JUDIT egymásra rímelő dalprodukcióit hallottuk: az alkalmazkodón zongorázó SIMON IZABELLA társaságában előbb Richard Strauss, majd Gustav Mahler műveiből adott elő néhányat. A második rész kezdete előtt a szervezők tudatták a közönséggel, hogy az énekesnő betegen vállalta a fellépést. Tisztelet áldozatkészségéért - szerencsére nem tűnt fel, hogy a kedvezőtlen állapot jelentős nyomott hagyott volna vokális teljesítményén. Ami pedig az értelmezést, a kifejezésmódot illeti: Németh Judit mind a Strauss-, mind a Mahler-válogatásban képes volt meggyőzően érzékeltetni egy személyes stílus egységesítő jelenlétét, s ezen belül azt a változatosságot, amely a hangütések, érzelmi akcentusok, színek, tempók terén megnyilvánul. Strauss dalaiban sokat merített a művek lírájából, közvetítette a rácsodálkozás és az atmoszférát gyakran meghatározó megindultság alapérzését, Mahler esetében pedig felhívta a hallgató figyelmét az iróniára és a népiességre. Hitelesnek véltem a hangadást is: az énekesnő kontrollált mezzoszopránját a straussi vokális horizont váratlan kitárulásai sem csábították operai régiókba. Ha a két válogatás közül kellene választani, a Strauss-csokrot nevezném vonzóbb illatúnak.

Az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint epigon: 1. "az elődök nagyságáig felemelkedni képtelen, csak a hagyományokat folytató tehetségtelen utód"; 2. "egy nagy alkotó egyéniségnek eredeti tehetség híján levő szolgai utánzója". Töprengek, merhetem-e bármelyik értelemben epigonra valló munkának nevezni Alexander von Zemlinsky mesterien megírt, op. 3-as trióját. A darab megtévesztésig Brahms-zene (ékes példájaként annak, milyen döntő szerepet játszott a Schönberg-kör szellemi tájékozódásában Wagner és Mahler mellett a "konzervatív forradalmár"), de csupa invenció. Nem a gondolatok származnak a nagy Johannestől, hanem a stílust folytatja Zemlinsky, a kései Brahmsét, s erre nyomatékkal rá is játszik a klarinét-zongora-cselló hangszerösszeállítás (Richard Mühlfeld jóvoltából a kilencvenes évek Brahmsának hangszer-favoritja a klarinét). Érdekes, tartalmas, ütőképes zene: nem nyit új távlatokat, s kétségtelenül egy másik mester hangján szól - de szépet és igazat mond. Várjon Dénes egybefoglaló gesztusú, szimfonikus zongorázása a produkció szilárd alapjait teremtette meg, RAFAEL ROSENFELD csellójátékában nagyra becsültem a részletezést, a gesztusok iránti érzékenységet - és megint egyszer módom nyílt ámulni, milyen leheletfinom dinamikai és színhatásokra képes, s milyen párduc-reflexekkel megáldott zenei csapatjátékos a magyar klarinétozás zseniális vagánya, KLENYÁN CSABA.

Hátra van még beszámolómban a második részt befejező különlegesség: Schönberg Kamaraszimfóniája a tanítvány, Anton Webern kvintett-változatában, melynek megszólaltatásakor Várjon, Klenyán és Rosenfeld triójához fuvolán az erőteljes tónusú, impulzív ITTZÉS GERGELY, hegedűn az érzékeny KELLER ANDRÁS csatlakozott. Kitűnő előadás volt ez is: tisztán és rajzosan formált, markáns ritmikájú és hangsúlyokkal bőségesen berendezett, intenzív energiájú és színekben gazdag. Rangos produkció zárta tehát a koncertet, amely méltóképpen emlékezett meg az elmúlt évtizedek legjelentősebb hazai hangversenyrendezőjéről. (December 1. -Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Tudom, hogy Szászné Réger Judit vonós műhelye, a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK egy ideje rendszeresen koncertezik az Uránia moziban, ám az élet úgy hozta, hogy magam csak december első szombatján hallottam őket ezen a helyszínen. Tapasztalataim birtokában utólag arra gyanakszom, aligha véletlen, hogy eddig távolmaradtam: koncertek rendezésére az Uránia alkalmatlan. Ha túltesszük magunkat a ruhatár működési zavarain, a toalett állapotán, az előtér zsibvásárán, melyben népviseletbe öltözött árusok hímzett terítőket kínálnak - ha tehát eltekintünk attól, hogy a hely mindenben ellentmond egy koncert tárgyi és szellemi igényeinek -, akkor is ott a valószínűtlen színpad, melyről a muzsikusok épp hogy le nem esnek, a nézőtérre eljutó hangzás pedig tompa és kommunikációképtelen. (Vulgárisabban: csapnivaló az akusztika.) Elképzelhetetlen számomra, hogy ezt a zenekar kitűnő tagsága és nagy tapasztalatú vezetője ne hallaná, így nem marad más, mint a feltételezés: a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok talán kényszerűségből játszik e helyszínen, mert ez olcsóbb, mint egyéb termek. Ha azonban tévednék, és meggyőződésből száműzik magukat ide, javaslom: intsenek gyors és érzelemmentes búcsút a mozi-koncerteknek.

A Rákóczi útra abban a reményben igyekeztem, hogy hallhatom Charles Ives általam eddig csak lemezről ismert 3. szimfóniáját (The Camp Meeting). A helyszínen tudtam meg, hogy e műsorszám elmarad. Az est minden produkcióját ROHMANN IMRE vezényelte: tisztelem és nagyra értékelem őt zongoraművészként, de ez a hangverseny nem győzött meg arról, hogy érdemes zenekarvezetéssel foglalkoznia. Nem az amatőr mozdulatkészlet okozza a bajt: akadtak már nagy muzsikusok, akik Rohmannhoz hasonló koordinálatlansággal mozognak. Ilyenkor sok múlik két tényezőn. 1. Kell egy koncertmester, aki a helyzet magaslatán áll (ül), és tapintattal átveszi a technikai irányítást: beint, összetart, leint. 2. Döntő fontosságú, hogy manuális alkalmatlanságát a karmester igényes próbákkal ellensúlyozza: a hangzás legyen tiszta, a szólamok csiszoltak, a dinamikai fokozatok és a színek árnyaltak. (Ha így van, az igazolhatja a céhen kívüli dirigens meghívását, ha viszont nincs így, bárki joggal kérdezheti: miért nem hozzáértő vezényel?) Az est hangversenymestere, SOMOGYI PÉTER sajnos nem mutatott többlet-aktivitást, egyébként pedig a vonóskar több részlegéből is sűrűn hallható disztonálás egyik fő forrásának mutatkozott. A karmesteri előkészítő munkáról sem mondhatok jobbat: Rohmann keze alatt a Karácsonyi concerto grosso (Corelli ugrott be a megbetegedett Ives helyett) zeneileg érdektelenül, hangszeres kidolgozás terén vázlatosan szólalt meg: úgy tetszett, a karmesternek sem az olasz barokkról, sem a műfajról, sem a műről nincs mondandója. A második rész záró száma, Haydn B-dúr szimfóniája (A királyné, Hob. I:85) a felpörgetett, de gondozatlan előadás esetét példázta: hatásos tempóvételek, erőteljes karakterizálás az egyik oldalon - számtalan elnagyoltság, slamposság a másikon.

E két mű között értük el a nadírt, majd a zenitet. Előbbit egy ritkaság, Dohnányi Hangversenydarabja képviselte. PERÉNYI MIKLÓS szólójához elkeserítően csapzott, vázlatos kíséret társult, amely méltatlan volt a nagy csellistához, és nyomot is hagyott játékán, az ugyanis ezúttal nem bizonyult sem olyan zavartalanul ihletettnek, sem olyan salakmentesnek, mint máskor. A fúvósokkal is feldúsított kíséretű Dohnányi-Konzertstück előadásának zenekari próbát idéző hatása után Debussy Két tánca maga volt a konszolidáltság: kellemes hallgatnivalót kínált SIPKAY DEBORAH rugalmas, színgazdag hárfajátéka, és persze a lapidáris kíséret - a koncert legkönnyebb zenekari anyaga - is szebben, rendezettebben szólalt meg, mint bármi más ezen az estén. Sajnálom, hogy ilyen gyászos beszámolót kellett írnom egy általam régóta nagyra becsült együttesről, Magyarország egyik legkitűnőbb kamarazenekaráról - és várom, hogy Rohmann Imrét ismét zongoraművészként hallhassam a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok élén. (December 3. - Uránia Filmszínház. Rendező: Weiner-Szász Kamarazenei Műhely)

Néhány éve járt először Budapesten korunk régizenei előadópraxisának egyik legérdekesebb együttese, a repertoár kevesek által fellapozott fejezeteiben is otthonos HESPÈRION XXI, melyet a gambajáték karizmatikus alakja, a katalán JORDI SAVALL vezet. Úgy esett, hogy az a koncert rossz időben, rossz helyen zajlott: hirtelen támadt kora nyári hőségben fuldokoltunk az MTA kongresszusi termének nézőterén - sokkal többen, mint ahányan oda kényelmesen beférnek. Ellenkező előjellel ismételték meg a körülmények a maguk ízetlen tréfáját az együttes újabb magyarországi fellépése alkalmával: a mostani koncert amatőr szervezői az eseményt a Nemzeti Hangversenyterembe telepítették, kellő propagandáról azonban nem gondoskodtak, így a kiváló muzsikusoknak félig üres széksorok előtt kellett játszaniuk.

Ez is sajnálatos, hiszen hamis megvilágításba helyezi a hazai közönséget és koncertrendezői szakmát - Savall és társai a jövőben nyilván meggondolják, elfogadjanak-e valaha is újabb magyar meghívást. Kínosabb azonban, hogy a különleges műsorhoz a szervezők semminemű írásos kalauzzal nem szolgáltak - egyetlen szórólapot kivéve, mely a támogatók nevén, a koncert helyszínén és (hibásan megadott) kezdési időpontján kívül egyrészt az est címét közölte - "Gyökerek és emlékek" -, másrészt a következő szöveget: "Balladák, románcok, dalok, hangszeres muzsika: a középkori spanyol, a mór-arab és a szefárd zene emlékei, csodálatos dallamai elevenednek fel egy különleges est keretében." Szerepeltek még a lapon a zenészek: közülük a kitűnő szoprán, Montserrat Figueiras énekét mindenki ismeri, aki már hallotta Savall együttesét. A többiek - Dmitri Psonis, Arianna Savall, Begona Olavide, Driss El Malounni, Pedro Estevan - neve mellől azonban lemaradt, melyikük melyik hangszert kezeli. Egy tisztességesen szerkesztett kísérőfüzetben azt is illett volna megírni, milyen hangszereket látunk-hallunk, hiszen itt valóban ritka instrumentumok vonultak fel: rebek, rebab, lyra da gamba, szantur, középkori hárfa, különféle ütőhangszerek. És persze a műsorfüzetnek azt is tartalmaznia kellett volna, milyen darabok alkotják a programot, milyen évszázadok, milyen tradíció képviseletében, azt pedig különösen, hogy az előadók a felhangzó zenéket milyen mértékben egészítették ki, hogyan és mennyire formálták át saját céljaiknak megfelelően. Mindezek helyett három-négy számonként be kellett érnünk Jordi Savall tört angolságú, vázlatos kommentárjaival.

Egy biztos: az est során sokkal többféle régióból származó zenék szólaltak meg, mint ahányat a szórólap felsorolt (még Afganisztán neve is elhangzott): a jelek szerint a teljes Közel- és Közép-Kelet "játszott". A tényekkel pontosan elszámoló kísérőfüzetet azért is reklamálom, mert idővel mindinkább megerősödött feltételezésem, mely szerint az est repertoárján nemcsak a térben-időben egymáshoz közel eső zenék léptek egymással kölcsönhatásba, de Savall és muzsikusai a fennmaradt dallamok rekonstrukciója, a hiányos anyagok teljes darabokká való kiegészítése során minden bizonnyal maguk is egy masszává gyúrták különböző területek hagyományait, dallamait, hangszer-összeállításait, játékmódjait, s mindebből egy sajátos, komolyzenei world music kerekedett ki. (Csupán egyetlen naiv kérdés: hogyan lehet az, hogy a sok-sok különféle hagyományt és földrajzi területet képviselő zene közül egyetlenegy sem tartalmaz fúvós szólamot?) Alátámasztani látszik imént vázolt gyanúmat az is, hogy a folklór fogantatású tételekben nemegyszer hamisítatlan popzenei gesztusok jelentek meg a muzsikusok palettáján. Ez is arra engedett következtetni, hogy itt és most egy nagy tudással, gazdag tapasztalattal, s nem utolsósorban jó ízléssel összerakott saját kompozíciósort hallottunk - olyat, amelynek jellegét nem csekély mértékben befolyásolták a szórakoztatóipar divathullámai.

Mindez nem akadályoz abban, hogy kalapot levéve tisztelegjek Jordi Savall pompás gambajátéka előtt, és sokak nyomában újból megállapítsam, hogy Montserrat Figueiras nem csupán eredeti hangú, szuggesztív énekesnő (akinek, úgy látszik, a hang kopása sem árt), hanem jelenség, aki teljes emberi lényét mozgósítja egy-egy műsorszám előadásakor. Kitűnően szerepeltek a többiek is, akiket csak az információhiány miatt nem méltatok név szerint. (December 6. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: CD Bár)

Manapság néha, egy futó pillanatra már-már tényleg úgy érzi a koncertlátogató, hogy Budapest zenei világváros. Az egyik napon Jordi Savall muzsikusai pengetnek és vonnak az új hangversenyteremben, másnap ugyanott lép fel a barokk színpadi zene mágusa, WILLIAM CHRISTIE, nagyszerűen összeválogatott és betanított hangszeres-vokális együttese, a LES ARTS FLORISSANTS élén. De a hirtelen támadt, indokolatlan lelkesedés oly gyorsan párolog el, ahogy jött: Christie társulatának koncertjén éppúgy nem telt meg a nézőtér, ahogyan nem telt meg az Hespèrion XXI fellépésén - igaz, a korábbi eseménynek kínosan kevés látogatója akadt, a későbbi esetében pedig csupán diszkréten foghíjas széksorokat szemlélhetett a kritikus. E ponton ismét le kell írnom: üdvös volna újragondolni a Művészetek Palotája menedzsmentjének közönségszervező munkáját, az általuk rendezett s általam hallott komolyzenei események közül ugyanis eddig egyetlenegy sem tudta megtölteni a nézőteret. Pedig valamennyi különlegesség volt.

Különlegességet kínált Christie produkciója is. Mikor hallunk Budapesten Rameau-operát? A háromfelvonásos Les paladins (A kóbor lovagok) egy 77 éves komponista hallatlanul fiatalos műve: 1760-ban keletkezett, s műfaját tekintve "Comédie-ballet", de az egyszerűség kedvéért nyugodtan nevezhetjük barokk vígoperának, annál is inkább, mivel Duplat de Monticourt szövegkönyve - noha Jean de la Fontaine eredetije nyomán keletkezett - olyan, mint bármely más barokk librettó: kissé sablonos, kissé bőbeszédű, kissé kusza. Mindezt nem a múlt nagyjai iránti tiszteletlenségből, inkább az értékek tisztelete jegyében írom, s Christie produkcióját is ez utóbbi: a jófajta elfogulatlanság segítette hozzá ahhoz, hogy a maga sajátos "historikusan modern" közelítésmódjával emlékezetessé váljék.

A nagyközönség Fodor Géza hetilap-kritikájából tudja, hogy a most látottak-hallottak eredetije egy all round színházi előadás, amelyet tavalyelőtt mutattak be a párizsi Théâtre du Châtelet-ban, s amely azóta DVD-kiadvány formájában is napvilágot látott. Ennek redukált változatával ismerkedhettünk most - utóbbi körülményre azért is érdemes figyelmeztetni, mert csodálatra méltó, ha valami derivátum mivoltában is ennyire teljes értékű benyomást kelt. Az énekesek a manapság széles körben kedvelt fél-szcenikus előadások gyakorlatához híven, nem igazi jelmezben ugyan, de egy-egy sállal egyénivé alakított estélyi öltözékben a teljes pódiumot, sőt a zenekar mögé, a kórus számára épített emelvényt is bejátszották: nem csupán állva énekeltek, hanem járkáltak, csörtettek, ide-oda szaladgáltak, egyszer átkarolták egymást, máskor birkóztak vagy vívtak, s ha kellett, hanyatt esni se szégyelltek (színpadra állítás: JOSÉ MONTALVO, DOMINIQUE HERVIEU). Mindez valóban pezsgő életet vitt a cselekménybe, parodisztikus túlzások harsány színeivel, s az énekszólamokat ugyanezen pezsgés szellemében vitalizálta a színpadi játékos kedv zenei megfelelője.

William Christie értelmezésében mindenképpen a játék mozzanata a döntő: komoly játék, pajkos játék, becsapós játék, szomorkás játék, erotikus játék. Játék az egész világ - ezt olvassa ki az öreg Rameau zenéjéből a szintén nem épp húszesztendős, de lélekben Rameau-hoz hasonlóan fiatal William Christie - akit a ropogós tánctételek hallatán magamban, házi használatra William Crispynek neveztem el. Ha már a táncnál tartunk: szívderítőn eredeti, ahogyan az énekesek a barokk talpalávalókra hóbortos aerobicot járnak. Az ötlet Kolumbusz tojása: kézenfekvő eszközzel hozza közel a mai érdeklődőkhöz a barokk darabot, kedvesen szemtelen, és úgy aktualizál, hogy abban nincs semmi bántó. A zenei megvalósítás zavarba ejti a kritikust: kitűnőek a vokális teljesítmények, de mégis a produkció egésze a döntő. Ha a női főszereplő, az Argie-t alakító KATIA VELLETAZ elegánsan szép szerepformálása mellett mindenképpen kiemelendőnek érzem a másik szoprán, DANIELLE DE NIESE nevét, máris ott a gyanú, mely szerint az utóbbi esetében a kifogástalan zenei jelenlét mellett talán nagyobb súllyal esik latba a nézőt elbűvölő, páratlanul élénk és természetes színpadi mozgás, amely az énekesnőt úgyszólván a produkció "játékmesterévé" avatta. A lényeg azonban mégiscsak az egyensúly, a személyes hozzájárulások magas színvonalú kiegyenlítettsége - a már említett két művész mellett ANDERS DAHLIN, JOÃO FERNANDES, JEFFREY THOMPSON, MATTHIEU LÉCROART, EMILIANO GONZALEZ-TORO azt valósítja meg, ami egy effajta zenés színpadi társasjátékban a legfontosabb: igazi ensemble-t alkot. És ekként működik William Christie keze alatt a zenekar is: pontosan, energikusan, színekben gazdagon játszanak, muzsikálásuk legfontosabb eleme a sok dinamikus tempó, zamatos hangsúly, markánsan formált ritmus. De hogy mindez milyen kiforrott és egységbe kovácsolt, szinte észre sem vesszük, annyira magával ragad az előadás alfája és ómegája: a játék öröme. (December 7. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Csengery Kristóf

Rahmanyinov elsősorban versenyműveiről, szimfóniáiról és zongoradarabjairól ismert, nemrég mégis a Rádió oratórium-sorozatának keretében került sor Rahmanyinov-estre. A JURIJ SZIMONOV vezényelte hangversenyen megszólalt valamennyi olyan alkotás, amelyet a zeneszerző kórusra és zenekarra írt.

A legkorábbi ezek közül a Tavasz című kantáta (1902), amely Nyekraszov egyik költeményén alapul. A szöveg egy megcsalt férjről szól, aki bosszúra szomjas, ám ahogy a zord tél lassanként tavaszra vált, ő is megenyhül, s végül Istenre hagyja az ítélkezést. (Különös, hogy éppen e mű befejezése után nem sokkal jegyezte el Rahmanyinov későbbi feleségét, aki mellett egész hátralevő életét leélte.) Az egytételes kantátában fontos szerep jut a tavasz szépségeit hirdető kórusnak, s a MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA (karigazgató: STRAUSZ KÁLMÁN) meg is felelt a partitúra által támasztott követelményeknek: pontosan, tisztán és kiegyenlített hangzással szólalt meg. FOKANOV ANATOLIJ szólista-teljesítménye sokkal kevésbé tetszett. Nem tudta igazán életre kelteni a féltékeny férj alakját, ráadásul lebegő hangon énekelt, kisebb intonációs hibáktól sem mentesen. A RÁDIÓZENEKAR és Jurij Szimonov együttműködése ideálisnak tűnt: a karmester akadálytalanul kommunikált a zenekarral, ők pedig figyelemmel és odaadással követték mozdulatait. Nem mondhatom, hogy közel áll hozzám Szimonov vezénylési stílusa - gesztusai szerintem olykor túlságosan is keresettek és színpadiasak -, ami azonban megszólalt, munkájának eredményességéről tanúskodott. (Arról nem is szólva, hogy Rahmanyinov muzsikájától sem idegen némi színpadiasság.) Gondosan kidolgozott, ugyanakkor lendületes és jó ízlésű interpretációban kelt életre a Tavasz - valószínűleg nem az előadáson múlott, hogy a mű különösebben nem ragadott magával.

Bartók Falun ciklusával nagyjából egy időben keletkeztek Rahmanyinov hasonló öszszeállítású, ének- és zenekarra készített népdalfeldolgozásai. A Tavaszhoz hasonlóan a Három orosz dal is féltékenységről, beteljesületlen szerelemről, megcsalásról szól. A népdalokat változtatás nélkül használja fel a zeneszerző, csak éppen szuperromantikus, mamutzenekari köntösbe bújtatja őket - lötyög is rajtuk a ruha. Legjobban a középső tétel rendkívül vékonyan és finoman hangszerelt siratója tetszett; az alt szólam szinte egy emberként, homogén hangzással, drámai átéléssel énekelte a megkapó dalt.

Az est legnagyobb élményét mégis A harangok előadása jelentette. A közel negyvenperces kompozíció afféle négytételes kórusszimfónia, tele pazar hangszerelési és érdekes ritmikai megoldásokkal, melyekkel Rahmanyinov az orosz lélek számára oly fontos harang hangjának nagyzenekari megfelelőjét igyekszik létrehozni. Az ezüstös csengésű, élénk nyitótétel tenorszólóját MOLNÁR ANDRÁS korrektül énekelte. A lassú tétel csodálatosan puha és telt zenekari hangzásához szopránszóló társul - kár, hogy BÁTORI ÉVA kissé töredezett előadásmódja és túlvibrált hangja nem tudta megkoronázni az áradó nyugalmú tételt. A félelem, a szorongás harangjait festő démoni scherzo után a gyászharang kongásával ér véget a mű. A lassú zárótételben mintha egy másik Fokanov lépett volna színpadra, mint a hangverseny elején: baritonja fényesen, de puhán, tömören, de soha nem vaskosan szólalt meg, interpretációja egyszerre volt fűtött és pontos. A jó formában muzsikáló Rádiózenekar játékát legtöbbször precizitás és gömbölyű, telt hangzás jellemezte. A csellószólamot, amely az est során aránylag gyakran került reflektorfénybe, bensőségesen szép megszólalásaiért külön is dicséret illeti. (December 7. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Kerékfy Márton

Sok az adóssága a magyar zeneéletnek a 20. századi amerikai kompozíciók megszólaltatása területén. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben - mindenekelőtt az Új Zenei Stúdió, a 180-as Csoport és az Amadinda Ütőegyüttes munkásságának köszönhetően - hallhattunk jó néhányat egyfelől John Cage, Morton Feldman vagy Christian Wolff experimentális, másfelől Steve Reich, Terry Riley populárisabb hangvételű művei közül. Tény, hogy néhányszor koncertezett Magyarországon a zsongító hármashangzat-felbontások nagy barátja, Philipp Glass, s hogy sok ével ezelőtt a harcosan politizáló Frederic Rzewski is adott egy emlékezetes hangversenyt a Zeneakadémia kistermében. Nem tagadható, hogy a közelmúltban egyszer-kétszer a divatos John Adams munkáiból is elhangzott némi ízelítő a budapesti hangversenytermekben. És persze ne feledkezzünk meg a valóban népszerű szerzőkről: George Gershwin, Samuel Barber és Leonard Bernstein újra és újra terítékre kerülő opuszairól. Az igazság azonban mégiscsak az, hogy mindez, bár felsorolva talán jól hangzik, csupán rendszertelen kóstolgatás: az amerikai zenét máig nem ismerjük, nincs róla átfogó képünk. Pedig érdemes figyelemmel fordulni felé, mert számunkra, európaiak számára elgondolkodtatón példázhatja, milyen az, amikor egy zenekultúra a tradíciónélküliség felszabadult állapotában teszi meg első lépéseit - de legalábbis tisztes távolban azoktól a súlyos és szorongatóan jelentős hagyományoktól, amelyek Európában a 20. század legradikálisabban újító szellemű szerzőit is elkerülhetetlenül befolyásolták.

Ezért is éreztem rokonszenves ötletnek, hogy a NEMZETI FILHARMONIKUSOK egyik koncertjét felerészt az Újvilág zenéjének szentelte. Ki vezényelje az amerikai műveket, ha nem amerikai karmester? A texasi születésű JOHN AXELROD már nem pályakezdő, de még fiatal muzsikus, jelenlega Luzerni Szimfonikusok zeneigazgatója. Műsorának első felében az amerikai zene két nagy alakja kapott szót: az eredetiség terén legfeljebb Cage által felülmúlt, elfogulatlanul újító Charles Ives, aki 1874-ben született, és a nála negyedszázaddal fiatalabb, élénkebb vérmérsékletű, de Amerika számára hasonlóképpen megkerülhetetlen és emblematikus figurának számító Aaron Copland. Először Ives nevezetes zenekari triptichonja szólalt meg: az 1914-ben befejezett Three Places in New England (Három hely New Englandben). Axelrod vezénylése a nyitótételben (The 'St. Gaudens' in Boston Common) mindenekelőtt a darab érzékenyen kikevert színeire és a zene hallgatózó, rácsodálkozó attitűdjére összpontosított, a második tételben (Putnam's Camp, Redding, Connecticut) azonban, a szabad térben különböző hangszer-együttesek által előadott dallamok találkozását ábrázolva, friss temperamentummal mutatott rá Ives jellegzetes, "többrétegű": népszerű indulókat, himnuszokat, táncdallamokat feldolgozó - poliritmikus, politonális - zenéinek egyikére. Hasonlóképpen a típusosat segítette felszínre a karmester a zárótételből (The Housatonic at Stockbridge), fogékonyan fordulva az Ivesnál szintén gyakori korálelőjáték faktúrája és hangütése felé.

John Axelrod vezénylése kellemesen pontos és tárgyszerű, világosan tagolt és ösztönzően dinamikus. Jól jönnek az imént felsorolt tulajdonságok, ha egy karmester hangversenyen dirigál cselekményes balettzenét - olyan művet tehát, amelynek történéseit a koncertpódiumon a táncosok kifejező gesztusai nélkül kell érzékeltetni, vagy legalábbis megsejtetni a közönséggel. Változatos tempókkal, élénk ritmikával, a forma rétegezettségét figyelembe véve szólalt meg a szünet előtt Aaron Copland 1944-es keltezésű, Martha Graham társulata számára komponált Appalachian Spring (Tavasz az Appalache-hegységben) című balettjének szvitváltozata - a friss és kidolgozott produkcióból arra következtettem, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar szívesen követi John Axelrod instrukcióit.

A szünet után visszakanyarodtunk a nagy európai tradícióhoz, de megmaradtunk a tavasz gondolatkörénél, hiszen Copland appalache-i tavasza után Schumann 1. - Tavaszi - szimfóniája következett. A Nemzeti Filharmonikusok játékában tetszett a lassú bevezetést követő Allegro ritmikai energiája, sok élénk hangsúlya, a Larghetto tartott tempója, tartalmas vonós kantilénája, s egészében a tétel románchangjának hiteles közvetítése. John Axelrod a Scherzóhoz érve intenzíven aknázta ki a zene metrikai játékosságát, a zárótételben azonban nem tudtam egyetérteni azzal a törekvésével, amely számos formarésznek külön, saját lüktetést keresett, s ezzel a "soktempós" koncepcióval óhatatlanul széttagolta a formát, fékezve a finálé sodrát, csökkentve hatásosságát. Egy másik észrevételem nem csupán a finálé, hanem a teljes Schumann-mű dinamikai értelmezését érinti: John Axelrod a saroktételekben és a Scherzóban a nagy forte tutti-hangzásokat rendre kissé eltúlozta, nem ügyelve arra, hogy az új hangversenyterem tágas belső terét kihasználó, nagy hangerőhöz nyerseségektől mentes, kellő csiszoltság is társuljon. A repertoár két fejezetében, a ritkaságok megszólaltatásakor és a standard romantikus alapművek egyikében nyújtott teljesítményét összevetve azt mondhatom: személyében kellemes egyéniségű, intelligens és muzikális karmestert ismertünk meg, az azonban, hogy ez a karmester idővel jelentős előadóvá válhat-e, egyelőre nyitott kérdés. (December 9. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

F.urcsa elfojtással viszonyul a magyar hangversenyélet a 20. század kulcsműveihez - nem vesz róluk tudomást. Meglett embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki elmondhassa: pesti operaszínpadon látta-hallotta Berg Wozzeckjét (magyar bemutató: 1964) és Luluját (magyar bemutató: 1973), Sosztakovics nevezetes operája, Az orr pedig mindeddig kizárólag importáruként volt hazánkban nyilvánosan megismerhető. Évek telnek el, míg a koncertműsorokban felbukkan Stravinsky Oedipusa, Webern op. 21-es Szimfóniája, Hindemith Mathisa, Britten Háborús requiemje, Schoenberg Egy varsói menekült című kantátája. (Utóbbit nemrég hallhatta Budapest közönsége - de ki tudja felidézni, mikor volt az ezt megelőző alkalom?) Ide kívánkozik egy további jelentős alkotás címe is: nem emlékszem arra, hogy a Muzsika hangversenyrovatában huszonkét év alatt egyszer is beszámolhattam volna a Johanna a máglyán megszólaltatásáról. HAMAR ZSOLT jóvoltából most élő előadásban találkozhattam Arthur Honegger művével.

Az esemény a húszéves NEMZETI ÉNEKKAR jubileumi bérletének keretében zajlott, ez magyarázza azt, hogy a szólisták - SZÉLL CECÍLIA, CZABÁN ANGELIKA, BAKOS KORNÉLIA, DERECSKEI ZSOLT, LADJÁNSZKY LÁSZLÓ - többségükben a kórus tagjai közül kerültek ki, s a kompozíció kisebb szólóit is a színlapon név szerint fel nem tüntetett kórustagok adták elő. A szimfonikus hátteret természetesen Hamar Zsolt zenekara, a pécsi PANNON FILHARMONIKUSOK szolgáltatta. A produkció karigazgatója ANTAL MÁTYÁS volt. Fontos, hogy a terjedelmes darab egyvégtében hangzott fel, s imponáló eredmény, hogy a két prózaszerep, Johanna és Domonkos testvér hosszú és nehéz szövegét magyar színészek ajkáról, de franciául hallottuk, mint ahogyan a teljes mű minden egyéb részlete is eredeti nyelven szólalt meg. A helyszín, a Nemzeti Hangversenyterem felszereltsége lehetővé tette, hogy e helyes döntést egy másik, hasonlóképpen üdvözlendő intézkedés kövesse: a magyar fordítás kivetítése a pódiumfölé. E gondossággal a produkció létrehozói elérték, hogy a jelenlévő hátradőlhessen székében, és zavartalanul adja át magát a hatásnak.

Ez a hatás összetett. A Johanna a máglyán nem azért nagy alkotás, mert hosszú, nem azért nagy, mert népes az előadó-apparátusa (nagy mű az, amelynek megszólaltatói megtöltik a pódiumot - gondolják némelyek). De még csak nem is azért, mert jelentős történelmi fordulópont idején (a harmincas években) idézi emelt hangon a történelem egy korábbi jelentős pillanatát. A Johanna azért nagy, mert összefoglal: mert a stiláris és műfaji komplexitás egybetartó erőként működik benne. Hamar Zsolt vezénylésének erényét abban látom, hogy erre az összetettségre bizonyult fogékonynak. Megmutatta a Johanna stílusrétegeiben az archaizálás és a neoklasszicizmus, a jazz, a népzene és a kortárs zenei nyelv jelenlétét, műfaji palettáján pedig a liturgikus formák, a misztérium, a bábjáték, a vásári komédia, a melodráma és az oratórium hatását. Mindez pedig a karmester egységesítő törekvései jóvoltából valóban összeállt: azzá a néhol fekete-fehér, néhol színes, egyszer elrettentően zord, máskor biztató képeskönyvvé, amely a Biblia pauperum mintájára A szentek élete Johanna-fejezetének 20. századi, zenés változatát nyújtja át a lapozgatónak.

A vokális és hangszeres előadógárda teljesítményének korlátjait és erényeit egyszerre szeretném jelezni, amikor tisztesnek nevezem a produkciót. Mind az énekesek, mind a kórus, mind pedig a zenekar hozzájárulásában akadtak szépséghibák, de valamennyiben egyértelműen érvényesült a feladathoz illő elszánás, a helytállás igénye, amely meg is hozta gyümölcsét: egy működőképes, illúziókeltő előadást, amely egyetlen részletében sem volt méltatlan az alkotáshoz, egészként pedig azzal a jóleső érzéssel ajándékozta meg a székéből felállva távozót, hogy hiteles képet kapott Honegger művéről. A beszámoló végére hagytam a két meghatározó súlyú színészi alakítást. Mind DUNAI TAMÁS (Domonkos testvér), mind FÜRANIKÓ (Johanna) autentikus francia szövegejtéssel, hiteles dikcióval, atmoszférát és figurát teremtve mondta szövegét - úgy vélem, kettejük produkciója Európa bármely hangversenytermében megállná helyét. Kiváltképp megragadott Für Anikó Johannájának vívódása, tisztasága, átszellemültsége. Úgy esett, hogy magam eddig a színésznőt főként cserfes, könnyed nőalakok megszemélyesítőjeként ismertem, s nevéről elsőként Neil Simon jutott eszembe. Mostantól Paul Claudel is eszembe fog jutni. (December 13. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Csengery Kristóf

A mennyiség a minőség rovására megy - jut eszébe óhatatlanul az embernek, mikor arról hall, hogy Telemann - bármily hosszú élettel ajándékozta is meg a sors - közel kétezer kantátát komponált. A neves brüsszeli régizenei együttes, az IL FONDAMENTO budapesti koncertjén ugyan a mester egyházi kantátáinak csak kicsiny töredéke, négy darab hangzott el, ezek azonban határozottan cáfolták a fenti előítéletet: mindegyikük változatos, arányosan felépített, mélyen kifejező és egyéni alkotás.

Decemberhez illőn, két adventi és két karácsonyi kantátát tűzött műsorra az együttest vezető PAUL DOMBRECHT. Mind a négy darab szövege Telemann kortársa, a nagyhírű német protestáns költő és prédikátor, Erdmann Neumeister Geistliches Singen und Spielen című antológiájából való. Telemann 1710/11-ben előadott első teljes kantátaévfolyamának szövegei mind e gyűjteményből származnak, sőt a komponista az 1717/18-as év során újból megzenésítette a verseket. A két művész együttműködésében az 1740-es évek közepéig további négy teljes kantátaévfolyam keletkezett. A librettók magját egy-egy rövid szentírási szakasz és egy ahhoz tartozó korál alkotja, ezekre reflektálnak Neumeister expresszív, sokszor személyes hangvételű versei. Mindez szinte tálcán kínálja a zeneszerzőnek a recitativók, áriák, kórustételek és négyszólamú korálfeldolgozások váltakozására épülő, formailag rendkívül variábilis kantátamodell alkalmazását.

Míg a koncert után a ruhatárnál álltunk sorba, hallottam, amint valaki azon kesergett, mennyivel gyengébbek ezek a kantáták Bach műveinél. Kétségtelen, hogy Bach korálfeldolgozásai harmóniailag és ritmikailag gazdagabbak, kórustételei legtöbbször nagyobb szabásúak, mint Telemannéi, az ellenpont mesterségében pedig Bach messze túlszárnyalja négy évvel idősebb kollégáját - mégsem értek egyet a Telemannt elmarasztaló véleménnyel. A koncerten hallott négy kantáta (Nun komm der Heiden Heiland, Der jüngste Tag wird bald sein Ziel erreichen, Uns ist ein Kind geboren, Gelobet seist du Jesu Christ, TWV 1:1174, 301, 1451, 612) és a Magnificat mind elsőrangú alkotás. Szerzőjük pontosan tudja, mit akar, és ura is eszközeinek. Egyik tétel sem hat túlméretezettnek, a zenei anyag pedig mindig elég érdekes ahhoz, hogy az ember szívesen hallgassa meg újból az áriák da capo-részét, sőt azt is, amikor egy egész szám - más szöveggel és más hangfajon - megismétlődik a darabon belül. Telemann a recitativókban és áriákban nemcsak a szöveg érthetőségét tartja szem előtt, de különleges erővel képes a zenében is közvetíteni annak érzelmi tartalmát. Erre jó példa a Der jüngste Tag wird bald sein Ziel erreichen nyitó accompagnatója, különösen pedig a szoprán ária, mely a "Heulen" (jajveszékelés, ordítás) szónál hirtelen leáll, és feledve addigi motívumait, elképesztő kromatikus harmóniamenettel kezdi el festeni a pokol kénköves borzalmait, hogy végül valamiféle furcsa recitativóként hulljon szét.

A korabeli hangszereken játszó Il Fondamento, Paul Dombrecht egyszerű és informatív mozdulatait követve precízen, jól artikuláltan, egyszersmind felszabadult természetességgel muzsikált. A kórust a hattagú szólistagárda tökéletesen pótolta: tömören, egységesen szólaltak meg. Az est legkiválóbb énekes teljesítménye MARIA CRISTINA KIEHR nevéhez fűződik. René Jacobs egykori tanítványa, a főként barokk zenére specializálódott szopránénekesnő megszólalásait tiszta, csengő hang és nagy kifejezőerő jellemezte. Az övével egyenrangú vokális alakítást nyújtott a basszista HUUB CLAESSENS: technikája kifogástalan, hangja nagy volumenű és árnyalt - előadásának minden mozzanata a szöveg és a zene mély megértéséről és átérzéséről tanúskodott. Kettejükön kívül STEPHAN MACLEOD bársonyos színű, telt basszusát, valamint az altot éneklő STEVE DUGARDIN stílusos és expresszív interpretációját kell kiemelni; GRETA DE REYGHERE és MIKAEL STENBAEK produkciója viszont haloványnak tűnt a többiekéhez képest. (December 13. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Kerékfy Márton

Sokan ismerik a hanglemez-történeti érdekességnek számító felvételt, melyen Vivaldi versenymű-ciklusát, A négy évszakot négy különböző hegedűs játssza, az Izraeli Filharmonikusok kíséretével, Zubin Mehta vezényletével. Bevallom, mindig is úgy éreztem, Isaac Strern, Itzhak Perlman, Pinchas Zukerman mellett SHLOMO MINTZ jelenlétét nem igazolja teljes meggyőző erővel a lemezen nyújtott teljesítmény: játéka kulturált, de nem nagyformátumú, virtuóz, de nem lebilincselő. Az elismerésnek és a fenntartásoknak imént érzékeltetni próbált sajátos vegyülékét sugallták a művész budapesti fellépései is, melyek, ha nem követték is egymást sűrűn, hébe-hóba akadt belőlük néhány az elmúlt években, úgyhogy a felvételeket kiegészítő személyes találkozások is segíthettek képet alkotni az izraeli szólistáról.

A 48 esztendős Mintz legutóbb ismét Budapesten járt, ezúttal a BUDAFOKI DOHNÁNYI ERNŐ SZIMFONIKUS ZENEKAR vendégeként, Csajkovszkij D-dúr versenyművének szólóját tolmácsolva. Néhány apróbb disztonálást, egy-két salakos hangot leszámítva kifogástalan teljesítményt nyújtott: magabiztos hegedülését megingathatatlan állóképesség, könnyedén virtuóz technika jellemezte, tónusa telt és sokárnyalatú, vonókezelése elegánsan választékos, legatója édes, staccatói peregnek. A kritikus még csak azt sem állíthatja, hogy a művész bármilyen értelemben túlzásba esve tolmácsolta volna Csajkovszkij opuszát: nem volt ez az előadás sem túl romantikus, sem klasszicizáló, sem teátrális, sem édeskés. Sőt talán jót is tett volna az összhatásnak, ha a mérleg nyelve valamerre elbillen, mert alkalmasint itt rejlett a probléma: néhány perc múltán a valamilyenséget kezdtem hiányolni Shlomo Mintz játékát figyelemmel kísérve. Tipikus jelenség ez a nemzetközi piac legfelső árkategóriájában jegyzett sztárszólisták egy részénél: produkcióikat annyira kiérlelik, annyira kiszűrnek belőle minden esetlegességet, hogy a zenélés magától a műtől is három lépés távolságba kerül, eltűnik belőle minden személyes mozzanat. Ezt tapasztaltam Mintz Csajkovszkij-játéka esetében is, amelyet tökéletesnek éreztem, de egyszersmind teljesen érdektelennek, emléke pedig percek alatt enyészett el.

Nem úgy egy másik D-dúr műé, Mahler 1. szimfóniájáé, amelyet a zenekar adott elő a szünet után, állandó karmestere, HOLLERUNG GÁBOR betanításában. Maga a vezénylés kevéssé vonzott: úgy találtam, a dirigens mozdulatkészlete sok részletében a teátrális, a kelleténél több benne a gesztusokba sűrített szuperlatívusz, máskor pedig (például bizonyos térdrugózások alkalmával) nyilván akaratlanul, ám ellenállhatatlanul groteszk benyomást kelt. A mozdulatok által közvetített zenei ideált sem érzem egyértelműen a műhöz illőnek: Hollerung, úgy tetszik, mindent felerősít, ami az 1. szimfóniában esztétikailag értékelhető megnyilvánulásként jelen van: a romantikus pátoszt éppúgy, mint a folklórinspirációt vagy a karikatúraszerű mozzanatok hatását (lásd a híres "János bácsi" tételt, melyben az állatok eltemetik a vadászt). Ettől a hallgatónak nem az a benyomása támad, hogy a karmester értelmezi a művet, inkább az, hogy az előadás minden részletében túlvezérelt.

Mindez nem változtat azon a másik megfigyelésen, mely szerint maga az együttes, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar kitűnően helytállt, és a jelek szerint igen jó állapotban van. Sietek leszögezni: ez nyilván karmesterüket is dicséri, s ez az állításom nem mond okvetlenül ellent a fenti bírálatnak: a produkció rendbetétele nem azonos az értelmezéssel. A darab interpretációjának esztétikai hangsúlyai nem vonzottak, vonzott azonban a kivitelezés: tartalmas tónusú, gondozott vonóskar, intelligens fúvósok, fegyelmezett belépések, a kamarazenei megnyilvánulások kellőképp kamatoztatott lehetőségei. Furcsa helycsere zajlik mostanában a budapesti szimfonikus zenekarok világában. Bizonyos, korábban nagy presztízsű együttesek leszakadni látszanak az élcsapatról (kettő bizonyosan: az egyik drámai pénzhiány miatt, a másik sok év karmesteri felelőtlensége következtében), mások csillaga viszont emelkedőben van. A hanyatlókat nem szeretném megnevezni, a feltörekvőket viszont igen: a Danubia- és a Telekom- zenekar mellett, úgy tetszik, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar is közéjük tartozik. (December 18. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar)