Túl sok jót a koncert másik szólistájáról sem írhatok - de mindenképpen többet, mint az önjelölt Tatjánáról. Prokofjev 1. zongoraversenyében először hallhattam BORIS BLOCH játékát. Tudjuk, a húszesztendős konzervatóriumi hallgató Prokofjev saját használatra komponált, 1911-es keltezésű műve kettős értelemben villogtat oroszlánkörmöket: az op. 10 nemcsak a zenei karakterek sziporkázó sokféleségével tüntet, de a rendkívüli virtuozitással is. Negatív észrevétellel kezdem, hogy dicséret kerüljön a jellemzés végére: Boris Bloch a bravúros szólamot kíméletlen keménységgel játszotta végig - produkciója hallatán óhatatlanul eszembe jutott két magyar pályatársa, egy hölgy és egy úr gúnyneve: előbbit Kőtörő néven emlegeti a finom hallású szakma, utóbbi a Kalapácsos gyilkos titulust érdemelte ki kollégáitól. Igen ám, de a szovjet-orosz zongoraiskolában, ahol agyontrenírozták a muzsikusokat, azt is megtanították nekik, hogyan kell kifogástalan technikával, makulátlan kidolgozással, hanghiba nélkül eljátszani a műveket. Ez az, amit Kőtörő és Kalapácsos nem tud és nem is tudott soha, Boris Bloch viszont tud és nyújt nekünk. Javára írom azt is, hogy a kemény tónus ellenére sokat megmutatott a prokofjevi megszólalásmódok kaleidoszkópszerű forgatagából, beleértve az Andante assai második tétel ironikus Csajkovszkij-allúzióját.

Végül a zenekarról és karmesteréről. A Moszkvai Állami Szimfonikus Zenekar tagjai hallhatóan kitűnő iskolázottságú, fegyelmezett muzsikusok, akik kedvvel és kifejezőn játszanak. Produkcióik világosan kijelölik a jelenleg lehetséges teljesítmény határát: az egyszerűség kedvéért ezt azzal érzékeltetném, hogy a Moszkvaiakat ma pontosságban, csiszoltságban, a hangzás kiegyenlítettségében és szépségében mindkét európai mércével mérhető magyar együttes, a Budapesti Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikusok egyaránt könnyedén lekörözi. Ennek ellenére hatásosan érvényesült előadásukban a Rómeó és Júlia négy tételének dinamizmusa, sok éles kontrasztja és expresszivitása, Szkrjabin 2. szimfóniájában (op. 29) pedig kiaknázták a nyitótétel széles-érzelmes vonós kantilénái, a lassú finoman rebbenékeny, természetfestő fúvós szólamai és a finálé katonás-feszes részletei nyújtotta lehetőségeket. Karmesterükkel viszont mindvégig nem tudtam megbékülni. Pavel Kogan hirtelen indulatrohamokkal tűzdelt, hatásvadász vezénylését mindenestől kimódoltnak, hamisnak, hiteltelennek éreztem. Ez önmagában is elég kiábrándító tapasztalat, de "csak" az ízlést minősíti, ehhez hozzájön még a szakmai alkalmatlanság: az ifjabb Kogannak elrettentően rossz a keze, mozdulatai közel állnak a kontrollálatlan hadonászáshoz, a kompozíciók ritmikai-metrikai lüktetésétől pedig teljesen függetlenek. Úgy vélem, ilyen adottságokkal és teljesítménnyel kritikátlanság karmesteri tevékenységet folytatni. A józan önismeret hiányát kínosan jelezték a mesterségesen kierőszakolt, ízléstelenül önünneplő ráadások. Nem tudom, a közönség hányat hallgatott végig belőlük: számomra a harmadik után betelt a pohár. (November 6. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Csengery Kristóf

A NEMZETI FILHARMONIKUSOK Sosztakovics-Csajkovszkij-estjén kiderült, hogy a huszonhat éves kazah karmester, ALAN BURIBAYEV nem csak azért nem pálcavirtuóz, mert pálca nélkül vezényel. A tempóváltások soha nem egyik a hangról a másikra történtek, a szólamok csak bizonyos átmeneti idő alatt rázódtak össze, s az előadás egésze ritmikailag ingatag talajon állt. Egyébként is úgy érezhettük magunkat, mint egy karmester szakos növendék vizsgakoncertjén: a fent említettek ellenére Buribayev legfőbb célja a nagy létszámú előadóegyüttes összetartása volt. Törődött is ő a belső szólamokkal, a rézfúvósok polifóniájával, az izgalmasan színező disszonanciákkal, az idegen hangokkal! Nem: őt a csillogás érdekelte, a mű végi katarzis, amely után a hálás közönség majd őt ünnepli. Ennek érdekében például olyan hosszúra nyújtotta a záróakkordot, hogy az "kilyukadt", feszültségét vesztette - már ez az egy mozzanat is elég lett volna ahhoz, hogy megállapítsuk, milyen zenész.

Röviden: nem a karmester személye miatt marad emlékezetes ez a hangverseny. Buribayev ugyanakkor olyan művel ismertetett meg minket, amelyet először 1960-ban hallhatott a magyar közönség, és tudomásom szerint azóta sem. A mű, Sosztakovics Dal az erdőkről című oratóriuma azután keletkezett, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága népellenesnek minősítette a komponista alkotásait, mondván: "elfajzott zene, antidemokratikus tendenciák jellemzik, a szovjet nép ízlésétől idegen, kakofon, a Nyugat és Amerika modernista zenéjének bűze árad belőle, a polgári kultúra rothadását tükrözi" stb. Az életveszélyes "ejnye-bejnye" hatására a zeneszerző visszabújt a jó elvtárs ruhájába, és a szovjet újraerdősítési kampány propagandáját szolgálva megírta a héttételes darabot - meg is kapta érte a Sztálin-díjat. Noha a mű egy gyilkos diktatúrát született kiszolgálni - szövege Lenint, a Pártot élteti, a Sztálint dicsőítő sorokat viszont később kihúzták belőle -, mégis azt kell mondanom, nem volt elég lelkes az előadás. Nem csillogtak a szemek, nem érződött a hit, a boldog jövő ígérete, a jókedv, az optimizmus (ami itt és most végül is érthető) -, és így a legfontosabb: a zeneszerző elképzelése nem vált valóra. Ez nem világnézeti, csakis zenei kérdés. Nem vagyok az összehasonlítás híve, de egy szovjet lemez-élményemre támaszkodva vallom: tűzzel, magával ragadó lendülettel is képes megszólalni a darab - mintha csak az "előre, rendületlenül!" jelszót demonstrálná -, ez a zseniálisan megírt, rendkívül hatásos kompozíció. Buribayev bűne, hogy elszomorítóan nagyvonalú interpretációjában a kantáta rossznak tűnt. Ez az az eset, amikor az előadó együttesek a legkevésbé hibáztathatók, de a Nemzeti Filharmonikus Zenekar egyszer majdnem szétment, a NEMZETI ÉNEKKAR (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS) és a MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA (karigazgató: THÉSZ GABRIELLA) pedig - mint már említettem - végig langyos vérmérséklettel vett részt a produkcióban. A tenor, ROZSOS ISTVÁN szólamát túlzottan lebegő hangja miatt nem hallhattuk pontosan, a basszus, RÁCZ ISTVÁN viszont éppen ellenkezőleg: pusztán hangmagasságokat énekelt összefüggő dallamok helyett.

Csajkovszkij 3. szimfóniája, mely az est második felében szólalt meg, nem változtatta meg Buribayevről alkotott véleményemet. A mű viszont lehetőséget adott arra, hogy a zenekar minden hangszercsoportja megmutassa magát. A Nemzeti Filharmonikusok nem is vallottak szégyent: bebizonyították, hogy akkor is képesek jól teljesíteni, ha felületes karmester áll előttük. (November 10. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Várkonyi Tamás

Ha egy zongoraművész arra szánja el magát, hogy egyetlen estén szólaltatja meg Schubert három utolsó szonátáját, akkor a műsorválasztásban akarva-akaratlanul megjelenik a mutatvány, a nagy dobás szándéka - akár gondol erre a muzsikus, akár nem. A c-moll, az A-dúr és a B-dúr mű (D. 958, 959, 960) ugyanis nemcsak kivételes zenei minőséget képvisel, romantikus érzülettel fogalmazva "a zongorairodalom egyik csúcsa", de önmagában is mindegyik szokatlanul nagy pianisztikus erőpróba - ezért szólal meg oly ritkán a három együtt. És persze tegyük hozzá: mindez értelemszerűen azt is jelenti, hogy e szonáták előadásakor nem elég, ha csak a zenei ihletettség vagy csak a hangszeres állóképesség adott - mindkettőnek jelen kell lennie az interpretátor fegyvertárában, a legmagasabb fokon.

Szívesen megalkudnék azzal, ha azt írhatnám, hogy ELIZAVETA LEONSKAYA budapesti fellépésén e két döntő fontosságú alkotóelem közül az egyik hiányzott - de mondanivalóm szomorúbb: úgy tapasztaltam,a kiváló orosz zongoraművésznő ezúttal mindkettőt nélkülözte. Ami a hangszeres készenlétet illeti, a 66 esztendős Leonskaya, Szvjatoszlav Richter egykori kamarapartnere - aki 1979-ben hagyta el a Szovjetuniót, s azóta Bécsben él - a koncerten hallottak szerint mostanában pályájának egyik hullámvölgyében vesztegel. Már a c-moll szonáta nyitó Allegrója is megmutatta, hogy hangjának nincs kristályos csengése, ami pedig a kidolgozást illeti, játékát ez alkalommal sok elnagyoltság és hanghiba terhelte - főként a nagyszabású saroktételekben. Mindez magát a művészt is észrevehetően zavarta, a gikszereket követően arckifejezéséről is leolvashattuk az elégedetlenséget.

Igazán nagy problémának azonban a zenei értelmezést vélem. Leonskaya a tartalom által nem indokolt mértékben polarizálta a legtöbb tétel előadását. Játéka egyfelől a gyors tételek erőteljes dinamikájú szakaszaiban igen gyakran volt harsány és nyers, differenciálatlanul túlvezérelt. (A zongora ütlegelése lélektani okokra visszavezethető típushibája azoknak a művészeknek, akik valamely okból konfliktusba kerülnek hangszerükkel.) Másfelől viszont az agressziót minden lehetséges formaterületen (a gyors tételekben főképp a melléktémák vidékén) túlzott ellágyulások követték, a formát szétziláló megállásokkal, modoros agogikákkal, kontrollálatlan érzelemhullámokkal fűszerezve. Taszító szenvelgésnek - vagy megértőbben fogalmazva: egy jobb napokat látott, ám úgy tetszik, jelenleg válságból kiutat kereső művész vergődésének - lehettünk tehát tanúi. Leonskaya a hangverseny során nem találta meg a kiutat. Pedig azt maguk a művek kínálják föl: a kései Schubert-szonáták, legyenek bármilyen nagyszabásúak, hangjukban, gesztusaikban mindig a végső letisztultságot képviselik. Nem kellett volna tehát egyebet tenni, csupán egyszerűen zongorázni, tetszelgés nélkül, s akkor legalább zeneileg megszülettek volna a kompozíciók, ami nyilvánvalóan segített volna elviselni a művésznőnek a technika gyarlóságait.

Lett volna persze még egy megoldás. Akinek nem erős a keze, ne akarjon nagyot dobni. Leonskaya sok és sokféle művet játszhatott volna el ezen az estén úgy, hogy talán észre sem vesszük hangszerjátékának esendőségeit. A zongorairodalom legértékesebb fejezeteiben is sok a közepes nehézségű vagy épp könnyű darab. Miért nem lehetett azokból válogatni? Miért kellett éppen Schubert három utolsó szonátája? Az eredmény, mint látjuk, nem maradt el. A művészet szép, de kegyetlen: ha megütik, visszaüt. (November 12. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Ktf., Strém Koncert Kft.)

Csengery Kristóf

Újabb magyarországi hangversenyén a kiváló brit énekegyüttes, a SIXTEEN CHOIR két angol zeneszerző, az ötszáz éve született Thomas Tallis és a nála kerek négyszáz esztendővel később élt Michael Tippett művészete előtt tisztelgett. A program gerincét Tallis angol nyelvű zsoltárfeldolgozásai és latin szövegű motettái alkották, ezekhez csatlakozott Tippett két műve az 1940-es évekből.

Az 1505 körül született Tallis nem kevésbé viharos időket élt meg, mint 20. századi kollégája. Hosszú pályafutása, a Chapel Royalban eltöltött mintegy négy évtized során négy uralkodó alatt szolgált. Jelen volt, amikor 1534-ben VIII. Henrik megalapította az anglikán egyházat, nem sokkal később, VI. Edward idejében pedig az elsők között komponált az új, angol nyelvű liturgia számára. A század közepén, I. Mária uralkodása alatt rövid időre visszaállították a régi, latin rítust, majd I. Erzsébet 1558-as trónra lépése után immár véglegesen megszilárdult a szigetországban az anglikán szertartásrend.

A Sixteen Choir koncertjének műsorán főként Erzsébet-kori Tallis-kompozíciók szerepeltek. A nyolc zsoltárfeldolgozást, valamint doxológiát tartalmazó Tunes for Archbishop Parker's Psalter szövege Parker 1567-es Zsoltárkönyv-fordításából származik. A kilenc tétel mindegyike rövid, Tallis a zsoltárokból rendszerint csak két verset zenésített meg, egyszerű, négyszólamú, homofon letétben. Nem liturgikus zenéről van tehát szó; a tételekhez tartozó címek is egyértelműen mutatják, hogy Tallis elsősorban a kiválogatott zsoltárversek hangulati értéke alapján állította össze a ciklust. A Sixteen Choir előadása - azzal, hogy az együttes két fél kórusra osztva énekelte a művet - egyszerre utalt a liturgikus zsoltározás gyakorlatára, ugyanakkor dramatizálta a hangzást. A nyolc zsoltártétel két négyes csoportban, a szünet előtt és után szólalt meg; a kerettételek (mintegy antifónaszerűen) egy szólamban hangzottak el, a közbülső kétszer három darab közül az elsőt a szentélyben álló, a másodikat az oltár előtt elhelyezkedő fél kórus, a harmadikat pedig a teljes énekkar adta elő.

Az alapítása óta HARRY CHRISTOPHERS által vezetett együttes legfőbb erényei már a hangverseny elején, Tallis Salvator mundijában megmutatkoztak: egyenes, tisztán intonált, magvas hangok, tökéletesen pontos együttindulások és együttlélegzés. A másik két rövidebb motettában (O nata lux; O sacrum convivium) elsősorban a klasszikus szépségeszmény jegyében fogant, homogén kórushangzás és a dallamívek természetes, hajlékony rajzolata tetszett, míg a hat-hétszólamú, terjedelmesebb és technikailag is magas követelményeket támasztó Tallis-művek (Suscipe quaeso; Loquebantur variis linguis; Gaude gloriosa) előadásában a kiemelkedő szólistateljesítmények és a nagy ívű, drámai megformálás ragadott meg. Az est egyetlen angol nyelvű Tallis-kompozíciója, a János evangéliumának szavait megzenésítő, híres If ye love me nemes egyszerűséggel szólalt meg a Sixteen tagjaiból alakult kisegyüttes tolmácsolásában.

Tallis remekműveivel szemben Michael Tippett - különben jól megírt - két darabja inkább csak a tisztes középszert képviselte. A Plebs angelicánál eredetibbnek és élvezetesebbnek találtam a Child of Our Time című oratóriumból származó öt spirituálét, melyeket fantasztikus könnyedséggel és virtuozitással énekelt a brit kórus. (November 12. - Mátyás-templom. Rendező: British Council)

Kerékfy Márton

Az ORFEO ZENEKAR és a PURCELL KÓRUS Mozart-koncertjén egy 18. század végi, több órás akadémián érezhettük magunkat, amelyen zongoraverseny, több szimfónia, operaáriák, zongoraszonáták, improvizáció, és még ki tudja, mi minden hangzott el. A műsor azonban nem monumentalitásával, "csupán" színességével emlékeztetett ezekre a híradásokból, egy-egy fennmaradt plakát alapján ismert eseményekre. A három blokk - négy "fiatalkori" motetta, az Esz-dúr zongoraverseny (K. 271), valamint A kairói lúd című, töredékben maradt vígopera (K. 422) első felvonásának rekonstrukciója - jól megfért egymás mellett, és a közelgő Mozart-év küszöbén nem öltött afféle "Mozart-mix"-jelleget. Ezt részben azért is érezhettük így, mert az előadást a zeneszerző iránti tisztelet és őszinte szeretet atmoszférája lengte be. Oly jól esett ez a tematikus, hangnemi és egyéb kapcsolatok nélkül szerkesztett műsor! A művek azért szólaltak meg, mert az előadók el akarták őket játszani, és mert mindet személyes ügyüknek tartották, bár VASHEGYI GYÖRGY elég tanult muzsikus ahhoz, hogy a darabválasztásban ne csak a szíve diktáljon. A hangverseny első része így az 1777-es év jegyében telt, de a motetták és a Jeunehomme kisasszonynak komponált Esz-dúr zongoraverseny társítása azért nem hatott mégsem didaktikusan, mert azt a benyomást keltették, mintha nem is ugyanaz a zeneszerző írta volna őket. Míg az előbbiek ártatlan muzsikák, az utóbbiról ez már kevésbé mondható el. A Regina coeli (K. 276), az Alma Dei creatoris (K. 277), a Sancta Maria (K. 273), valamint a néhány évvel korábban keletkezett Sub tuum praesidium (K. 198) előadására sajnos rányomta a bélyegét a szopránszólam elsöprő túlereje. Lehet, hogy én nem haladok a korral, de még ennyi év elteltével is modorosnak tűnik számomra a Vashegyi György által megkövetelt olaszos latin kiejtés, és a művek lezárásainál hallott lassítások sem voltak meggyőzőek. A karmester viszont érzékenyen kiemelte a néhány megdöbbentően kromatikus és sötét ütemet az utolsó motetta halált emlegető sorában.

És akkor még nem szóltunk az est szólistájáról, MALCOLM BILSON-ról. Mozart nagy, az ember kicsi - ezt sugallta pózmentes magatartása, ahogyan kijött a színpadra és leült ehhez a csodálatosan áttetsző hangú hangszerhez, a fortepianóhoz. Bilson annyira ismeri ezt a zenét, ezt a stílust, annyira tudja a darabot, hogy megengedheti magának a természetességet, és ő valóban képes is egyszerűen, sallangmentesen játszani. Játéka valóban játék: örömét lelte a billentyűkön való le-föl szaladgálásban, a belépés előtti türelmetlenkedő trillában, a számtalan zenei figurában, dallamban. A hangszer lehetőségeihez képest meglepően kevés színnel élt: a mindhárom tételben megjelenő visszhangot például nem mutatta meg, azonban a hallgatók közül valószínűleg nincs olyan, aki ne emlékezne az első tétel cadenzájának álzárlatára, ahol Bilson hirtelen schubertesen álomszerű hangzásra váltott. Az utolsó tétel kezdetének pergő nyolcadmozgását izgatottság helyett némi idegesség jellemezte, de ebben a tempóban kitűnően érvényesült az a zenei tréfa, ahogyan a szólóhangszer szinte egy levegőre mondja végig első mondatát, és még valamit hozzátesz, még valamit megismétel, még valamit hangsúlyoz a már elmondottakból.

A zenekar részéről viszont kevésbé érvényesültek a játékos elemek: hiányoltam a frazeálás változatosságát, a kiszámíthatatlan mozarti periódusok meglepetéseit, valamint az együttes és a szólista közötti párbeszéd szellemes fordulatainak felvillantását. A kezdőtéma legtöbbször nem szólt elég jelentősen, a tizenhatod-tremolók töltelékszólamként hangzottak, jóllehet Mozartnál karakterük és gesztusértékük is van. A trombitaszignálszerű rövid vonós motívumok artikulációja sem hatott kielégítőn - Vashegyiék beleestek a mozarti csapdába: a kíséret alá hajló vagy ugró dallam hangjai eltűntek. A második tétel szokatlanul mély hegedűállásánál a dallam és azonos regiszterben felhangzó visszhangja között nem tettek különbséget, ezért a két szólam zavaróan összeolvadt. Mindezek az észrevételek nem változtatnak azon, hogy olyan remek hangulatú koncertnek lehettünk részesei, amilyen ritkán adódik egy évadban. Ráadásként - a játék-jelleget hangsúlyozva - Bilson Mozart 1789-ben komponált, Eine kleine Gigue (K. 574) című virtuóz miniatűrjével hálálta meg lelkes tapsunkat.

Gyöngyösi Levente is játszott, amikor a fennmaradt basszusszólam, egy-egy zenekari ütem és a zeneszerző által megkomponált énekszólamok alapján kiegészítette Mozart torzóban maradt vígoperájának első felvonását. Igazi szenzációt ígért ez a magyarországi bemutató, és a szólisták - HAMVASI SZILVIA, CSEREKLYEI ANDREA, HALMAI KATALIN, TIMOTHY BENTCH, MEGYESI ZOLTÁN, HÁMORI SZABOLCS, CSIZMÁR DÁVID, a narrátor szerepében fellépő CSILLAG BÉNI - a Linzi szimfónia nyitányként elhangzott zárótétele után nem is okoztak csalódást. Izgalmas és érdekes tapasztalattal gazdagított ez a kísérlet: ismét megvilágította a "zseni" fogalmát. Mert talán kevesen foglalkoztak olyan mélyrehatón a Mozart-operák hangszerelésével, mint Gyöngyösi Levente, az eredmény azonban - és ennek bizonyára ő maga is tudatában volt - nem annyira Mozarthoz, inkább egy korabeli kismester alkotásához hasonlítható. Persze már ez is ritka tehetségre és kivételes stílusismeretre vall, melynél nagyobb elismerést az ifjú zeneszerző aligha kaphat. (November 13. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Várkonyi Tamás

A Zeneakadémia alapításának 130. évfordulója alkalmából tartott jótékonysági koncertet A Zeneakadémia Baráti Köre, amely ezzel saját fennállásának 8. évfordulóját is ünnepelte. A fellépő művészek - mindannyian a Zeneakadémia neveltjei - az intézmény hallgatóinak javára ajánlották fel tiszteletdíjukat. Sokszor bajban van a kritikus, ha jótékony célú hangversenyről kell írnia, hiszen - kezében az ingyenjeggyel - joggal érezheti úgy: nem volna elegáns ledorongolnia a honoráriumáról lemondó művészt. E koncerten szerencsére nem kellett megküzdeni a dilemmával, a hat muzsikus játéka ugyanis mérhetetlenül többet adott minden tiszteletdíjnál. És ez volt az, ami - a születésnapi alkalmon túl - valóban ünnepivé avatta a koncertet.

Az est "házigazdái" néhány éve még zeneakadémisták voltak, ma pedig már mindhárman nemzetközi hírű művészek: KELEMEN BARNABÁS, KOKAS KATALIN és ROHMANN DITTA. Előadásukban először Haydn két hegedűre és gordonkára komponált E-dúr triója hangzott el (Hob. V:12). Kelemen - aki a szólisztikus igénnyel megírt első hegedű szólamát játszotta - mindig lebilincsel technikai perfekciójával és muzikalitásával, ugyanakkor nem először fordult elő, hogy zavarónak éreztem "túlmozgásos" előadásmódját. Tisztában vagyok vele, hogy ez a testbeszéd a hegedűművész számára "belülről" (és a zenéből) fakad, mégis attól tartok: a néző-hallgató számára könnyen válhat elidegenítővé a jelenség. Ez a túlzó gesztika a nyitó Adagio tételre nyomta rá leginkább a bélyegét, ebben ugyanis a zenei megformálás is - minden erénye ellenére - valamiképp túlcizelláltnak, kissé modorosnak tűnt. A további két tétel viszont már teljesen mentes volt ettől az attitűdtől: ezek is részletgazdag, aprólékosan kidolgozott, mégis jólesően nagyvonalú interpretációban keltek életre. Az Allegrót ellenállhatatlan virtuozitás, a záró menüettet táncos lejtés és humor jellemezte. Mindkettőből sugárzott a felszabadult játék öröme: ez nyilvánult meg a prímhegedűs variált ismétléseiben, kreatív-rögtönzésszerű előadásmódjában, de kamarapartnereinek aktivitásában is. Már e Haydn-trió előadásából világossá vált, hogy amit a Kelemen- Kokas-Rohmann-trió tagjai egymásra figyelés és együttjáték terén tudnak, az a kamarazenélés legfelső régióit képviseli.

Mozart g-moll zongoranégyesében (K. 478) a három ifjú muzsikushoz a még mindig csodálatosan fiatalos RÉV LÍVIA csatlakozott. Játékát hallgatva talán csak abból lehetett a művésznő életkorára következtetni, hogy zongorahangja legtöbbször rendkívül könnyű és halk volt. Azonban ezt sem hiányként, inkább egy tudatosan felépített és igen érzékeny előadói koncepció részeként éltük meg. Látszólagos törékenysége ellenére a hangzást árnyaltság és arányosság jellemezte, a kantiléna mindig nemesen csengő tónusban, tökéletes megformáltsággal szólalt meg. Egyetlen kritikai észrevételem a nyitótételhez kapcsolódik, melynek Rév Lívia alapvetően lírai, míg a három vonósjátékos erősen drámai, tragikus olvasatát nyújtotta, s ez helyenként felborította a tétel érzelmi és hangzásegyensúlyát. Az Andantét és a záró rondót viszont már teljes összhangban játszotta a négy muzsikus; a fináléban nemcsak a téma játékossága érvényesült remekül, hanem - az e-moll epizódban - végre a tragikum is megjelent.

Míg a mozarti tragédia a mű végén feloldást nyert, a szünet után a lét alapélményét adó, végtelen fájdalom muzsikája, Schubert C-dúr vonósötöse következett. Ebben PERÉNYI MIKLÓS és BUJTOR BALÁZS játszotta az első gordonka, illetve a második hegedű szólamát. Az előadás kapcsán írhatnék pontos intonációról, az agogika finomságairól, világos formálásról, tökéletes együttjátékról és hasonlókról, ám mindezek csak a felszínt érintenék. Ezen az estén ez az öt művész nem egyszerűen eljátszotta a C-dúr vonósötöst, hanem - csodálatos módon - maga a Mű szólalt meg a közvetítésükkel. Azt a ritka élményt tapasztalhattuk meg, hogy minden frázisnak, minden egyes hangnak, sőt levegővételnek pontosan olyannak kell lennie, mint ahogy itt és most megszületik - és ezt a benyomást a legkevésbé sem befolyásolja, hogy tudjuk, másképp is lehet játszani, sőt még az sem, hogy egyes részletek nem teljesen makulátlanul szólaltak meg. Aki eljött és volt füle a hallásra, feledhetetlen élményben részesült. (November 14. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Kerékfy Márton

Mendelssohn és Schumann barátsága, a két zeneszerző közti szellemi összhang és emberi szolidaritás a zenetörténet legszebb fejezeteinek egyike. Ezt lapozta fel két mű megszólaltatása idejére a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR - a hangverseny vonzerejét növelte, hogy a második részben Mendelssohn egy ritkán hallható kompozíciója, a könyvnyomtatás feltalálásának 400. évfordulója alkalmából komponált 2. (B-dúr) szimfónia, a Dicsőítő ének (Lobgesang, op. 52) szólalt meg, a húsz éves fennállását jubileumi bérlettel ünneplő NEMZETI ÉNEKKAR előadásában (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS).

A körültekintő műsorszerkesztést dicséri, hogy a koncert első részében elhangzott Schumann-kompozíció, az a-moll zongoraverseny (op. 54) megközelítőleg ugyanazt az időszakot képviseli, mint a szimfónia: a Lobgesang keletkezési dátuma 1840, a versenymű nyitótétele 1841-ből származik, az Intermezzo és a finálé 1845-ben készült el. RÁNKI DEZSŐ játékával mindig megújuló öröm Schumann műveiben találkozni: pályája kezdetének egyik meghatározó sikere volt a zeneszerzőről elnevezett zwickaui nemzetközi versenyen aratott győzelem, s azóta is hű maradt a repertoárnak ehhez a nagyigényű fejezetéhez. Játékénak minőségét aligha szükséges a másokéval való öszszehasonlítás módszerével méltatni, mégsem állhatom meg, hogy le ne írjam: a koncert előtti hetekben két alkalommal is hallhattam az a-moll koncertet, mindkétszer ünnepelt világhíresség - előbb Hélène Grimaud, majd Radu Lupu - tolmácsolásában, ám kiegyensúlyozottságában, ihletettségében, átgondoltságában egyik előadás sem közelítette meg Ránki teljesítményét.A magyar muzsikus mindvégig karakteres billentéssel, csengő hangon játszotta szólamát; a közzene Andantino graziosójához lírai egyszerűséggel közeledett, a saroktételekben viszont feszes ritmussal és lendülettel, hangsúlygazdagon és markánsan formálta meg dallamait, gyakran élve a telt, nemegyszer szimfonikussá táguló dimenziójú zongorahangzás eszközével.

LUKÁCS ERVIN manapság ritkábban lép dobogóra, a 77 éves karmesterrel való találkozások alkalmával azonban mindig meggyőződhetünk tudásáról és tapasztalatáról, arányérzékéről és zenei ítéleteinek biztonságáról. A Lobgesang partitúráját tisztán, stílusosan és hatásosan állította elénk. Vezényletével a MÁV Szimfonikus Zenekara, amely a versenymű kíséretében nem játszott makulátlanul, figyelemreméltóan csiszolt teljesítményt nyújtott. A három bevezető tétel a maga csekélyebb fajsúlyának képviseletében szólalt meg: Lukács érvényesítette a nyitó Allegro lapidáris dallamosságát, kellemesen mozgékony és élénk kidolgozású ritmikáját. A scherzo hármas tagolású, lágy vonós dallamai a hajlékonyan közbeszőtt fúvós indákkal diszkréten a keringő jelenlétét is megsejtették - valóban diszkréten, tekintettel a koráldallam közelségére. Telt vonós homofóniájával vonzotta a hallgatót az Adagio religioso. A finálé, a beethoveni minták nyomán kórust és szólistákat alkalmazó, önálló kantátává növekvő Lobgesang pedig a tételhez illő pompával és emelkedettséggel hangzott fel Lukács Ervin betanításában.A szólisták közül KORONDI ANNA szárnyalva fénylő szopránja a világszínvonalat hozta a budapesti koncertterembe, HALMAI KATALIN tiszta, kulturált kidolgozású mezzója a hazai vokális kultúra legjavát képviselte, s a tenor MUKK JÓZSEF is megállta a helyét. Antal Mátyás vezetésével a jubiláló Nemzeti Énekkar kitűnően felkészült a ritkán hallható mű előadására: a kórus homogén, telt hangzással énekelt, a különböző faktúrájú - homofon és polifon szerkesztésű - részletekben egyszerre figyelmeztetve a bachi és händeli hagyomány ösztönző jelenlétére, de azt is jelezve, hogy a Lobgesangban Mendelssohn kóruskezelése nemcsak a múltból merít, de a jövő, Brahms felé is előremutat. (November 15. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Csengery Kristóf

Schoenberg Egy varsói menekült című kantátáját és Beethoven 9. szimfóniáját egy hangversenyen előadni - hitvallás. Hit az összetartozásban, a humánumban, Istenben. FISCHER ÁDÁMNAK - mint nyilatkozta - régi vágya volt, hogy a magyar közönségnek egy estén vezényelje el a két művet: "A két kompozíciót világok választják el egymástól, és mégis sok szál köti őket össze. A Varsói menekült arról szól, hogy a hit az élet legborzalmasabb pillanatában is menedéket jelent. A gázkamra előtt várakozók szimbolizálják az elképzelhető legnagyobb emberi szenvedést és reménytelenséget. És még ők is vigaszt és megváltást találnak az ősi közös imában. Ez a megrendítő katarzis összecseng az Örömóda ujjongó boldogságával" - vallja a Rádiózenekar első vendégkarmestere.

Olyan szívesen egyetértenék Fischerrel! Műsorválasztását dicsérve leírnám, menynyire közös a két mű szellemisége, hogy a Varsói menekült férfikari záró szakasza a 9. szimfóniára utal, sőt még azt is megkockáztatnám, hogy Schoenberg alkotása nélkül ma már talán nem is tarthatnánk érvényesnek a Kilencedik testvériség-eszméjét. - Szívesen tenném, mégsem írok ilyeneket. Van ugyanis egy lényeges különbség a két zenemű között: az egyik képes meggyőzni az igazáról, a másik nem. A Varsói menekültet nem tudom szeretni: a melodramatikus narráció, a zenekari anyag csúnyasága, a vad és szögletes imadallam bennem nem kelt katarzist, sokkal inkább elidegenít. Számomra a mű témája a megrendítő - nem a darab. Fischer Ádám jelentős erőket mozgósított a Schoenberg-opusz előadására; a MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA és férfikara egyaránt derekasan helytállt, bár az utóbbi esetében imponálóbb lett volna, ha a kórustagok kevesbé bújják a kottát - végül is csupán 18 taktusnyi szólamot kellett megtanulniuk. A narrátor, KÉZDY GYÖRGY érzésem szerint nem mindig követte a Schoenberg által pontosan lejegyzett ritmust és a hozzávetőlegesen notált hangmagasságokat, előadásmódja inkább a szokásos színpadi szövegmondáshoz állt közel, azonban művészi teljesítménye így is (vagy épp ezért) abszolút hitelesnek hatott.

Persze a Kilencedik sem nyújt feltétlenül katartikus élményt; éppenséggel e kultikussá vált művel kapcsolatban is volna mitől idegenkedni. A zárótétel induló-variáció-ja például nem feltétlenül ébreszt örömteli érzéseket azokban, akik átélték a múlt század diktatúráit. A Seid umschlungen Millionen férfikari unisonóját hallgatva pedig bennem sajnos mindig egy borgőzös hangú kocsmai danolás képe ötlik fel. És különben is: ki hiheti ma komolyan, hogy alle Menschen werden Brüder - ki az, aki a hangversenyről távoztában fellelkesülten karol bele a Zeneakadémia előtt kéregető koldusba?

Fischer Ádám komolyan vette a beethoveni üzenetet, felvállalta a 9. szimfónia eszmei- ideológiai súlyát: küzdött és győzött. A két első tételben igen keveset vezényelt, alig taktírozott, mozdulatai jóformán csak egyes zenei gesztusok jelzésére szorítkoztak. Dirigálása mindenfajta külsőséget és hamis pátoszt nélkülözött; hagyta, hogy a Rádiózenekar tagjai szabadon muzsikáljanak és Beethoven zenéje mintegy "magától" szülessen meg. A karmesteri mozgás visszafogása azonban olykor pontatlan együttjátékot eredményezett, ráadásul - érzésem szerint - nem motiválta kellőképpen a zenekart. A lassú tételtől viszont Fischer egyre inkább átvette az irányítást; itt már végre igazán meleg tónusban szólalt meg a vonóskar, bár a fúvós állásokat még itt is egyfajta nyerseség jellemezte. A harmadik tétel végeztével attacca robbant be a finálét bevezető recitativo, és ettől a ponttól kezdve a szimfónia záró hangjáig eltelt 25 perc egyetlen, töretlen ívbe rendeződött. A remekül megformált hangszeres recitativo nem nehezült el, folyamatos és lendületes volt, ami után KOVÁCS ISTVÁN kiváló recitativo-megszólalása a szükségszerűség erejével hatott. A három további szólista, BÁTORI ÉVA, MELÁTH ANDREA és BÁNDI JÁNOS is jól teljesített, az este legnagyobb élményével mégis a kimagasló formában éneklő RÁDIÓKÓRUS (karigazgató: STRAUSZ KÁLMÁN) pontos és erőteljes produkciója szolgált. A közönség mintegy tízperces tapsa pedig egyértelműen jelezte: valami nagy és fontos dolog részesei voltunk. Igen, megszületett a katarzis élménye. (November 17. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Kerékfy Márton

A hatvan esztendeje alapított angol PHIL- HARMONIA ZENEKAR, amely hírnevét és kezdeti sikereit mindenekelőtt az idős Klempererrel való együttműködésének köszönheti, máig megőrizte előkelő helyét a nemzetközi zeneéletben. Az együttes nem egészen két esztendeje, 2004 áprilisában koncertezett a Budapest Kongresszusi Központban - joggal hihettük tehát, hogy a következő látogatásra évekig kell majd várni. De nem: 2005 novemberében ismét hallhattuk őket, ezúttal már az új hangversenyteremben, ráadásul - figyelmesen kigondolt ajándék - egy, a másfél évvel ezelőttitől alapvetően eltérő műsor megszólaltatóiként, s tegyük hozzá, olyan karmesterrel, aki szintén minden részletében más magatartásformát és esztétikát képvisel, mint az előző fellépés alkalmával látott-hallott kollégája.

2004 tavaszán a Philharmonia Zenekar Pärt-Prokofjev-Mahler-műsorát (Fratres; Klasszikus Szimfónia; 1. szimfónia) a nagy tudású, bölcsen visszafogott, a jelenségeket felülnézetből szemlélő, 75 éves Christoph von Dohnányi vezényelte. A most feltálalt Muszorgszkij-Bartók-Stravinsky-menüt (vagy inkább lakomát!) viszont egy jóval fiatalabb, 47 esztendős muzsikus, a finn ESA-PEKKA SALONEN munkája fémjelezte. Az imént igyekeztem megragadni Christoph von Dohnányi zenei személyiségét. Nos, Dohnányi és Salonen alkata között ég és föld a különbség - vagy talán érzékletesebb volna azt írnom: ha előbbi a víz, utóbbi a tűz. De félre a hasonlatokkal! A lényeg: Dohnányi analitikus, távolságtartó eleganciájával ellentétben Salonen nemcsak hogy nem tart távolságot, de valósággal belefúrja magát a tételekbe, témákba, motívumokba. Mindez megjelenik karmesteri mozdulatvilágában is, amely első pillantásra riasztóan szögletes, heves, túlmozgásos - olyan személyiséget sejtet, akiben tombol az indulat és a levezetésre váró energia.

De hát nem azért ismerkedünk egy muzsikussal, hogy ragaszkodjunk az első benyomáshoz. S főként nem azért hallgatunk zenét, hogy a látvány alapján alkossunk véleményt az eredményről! Az már az első pillanatokban nyilvánvaló volt, hogy Salonen impulzív stílusa nem vehető egy kalap alá Pavel Kogan unmuzikális koordinálatlanságával. Itt pontos, kimunkált, virtuóz vezénylés tanúi lehettünk. Némelyeket nyilvánvalóan éppen az zavart, hogy Salonen mindent vezényel, szinte torkon ragadja a tételeket, nem hagy szabad helyet a zenei folyamatokban. Tudván, hogy komponista-karmesterről van szó, magam mindezt inkább úgyértékeltem, ezúttal a dirigens rendkívüli mértékben rajta van a történéseken, együttlélegzik velük, kézben tartja őket. Mert bizony az is kiderült, hogy fölényesen tudja a partitúrákat.

Ami pedig a műsort illeti: ugyan ki vezényelt volna higgadtan, rezerváltan e három zenei energiabomba esetében? Éj a kopár hegyen; Mandarin-szvit; Tűzmadár - a műsort keretező két alkotás egyértelműen varázszene, a pogány mítosz- és mesevilág közvetítője. De hasonló régiókból üzen a Mandarin is, arról szólván, amiről Thomas Mann novellája, A boldogság akarása: egy emberről, aki nem tud meghalni, míg el nem jutott a beteljesülésig. Salonen kétségkívül lázban vezényelt, de mindig kontrolláltan, differenciáltan - és instrukcióit mindvégig csodálatos hajlékonysággal és intelligenciával közvetítették a Philharmonia Zenekar lelkes muzsikusai. Muszorgszkij tablójában tömör hangzásokat kevertek ki és groteszk-harsány színekkel illusztrálták a Sátán torz ünnepét, Bartók pantomimjában a kamarazenei mozzanatok iránt fogékonyan, a partitúra rétegezettségét felmutatva, lüktető ritmussal játszottak, Stravinsky balettzenéjében pedig az érzéki pasztelltónusokkal és a mindig képszerű, láttató muzsikálással a zenetörténet hármas csomópontjára: romantika, impresszionizmus és modernség találkozására mutattak. Hihetetlenül tisztán és plasztikusan játszó vonóskar, művészi individuumokként és kollektívaként egyaránt kiváló fúvósok, villámló ütők - mit írhat még a kritikus? Talán azt: a koncert hallgatása közben újra és újra eszembe ötlött a Berlini Filharmonikusok tavaszi koncertje, és úgy éreztem, a mostani alkalom legfeljebb annyiban marad el az akkori mögött, hogy május 1-jén Simon Rattle személyében valóban a Géniusz állt a karmesteri dobogón.

Ami engem illet, megismétlem: az érzékeny és elfogulatlan hallgató Esa-Pekka Salonen erényeit is észrevehette. A Ravel-ráadásban, a Lúdanyó meséi Tündérkert-tételében (ismét egy varázszene!) a lágyság és visszafogottság, Stravinsky Galoppjában pedig a humor iránti érzékét villantotta fel. (November 17. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Bizonyára sokan emlékeznek rá: a hetvenéves Szvjatoszlav Richter 1985 januárjában, rajtaütésszerű hangversenyinek egyikén úgy termett Budapesten, hogy vele jött JURIJ BASMET, akivel két közös koncertet adtak. Operaházi estjükről magam is beszámoltam a Muzsika hangversenyrovatában, lelkesen dicsérve az ifjú brácsást (akit persze korábban hallott már a magyar közönség), magamban azonban, bevallom, azt gondoltam: fene vigye el ezt a Basmetet - mennyivel inkább örülnék Richternek szólóban! Nos, úgy hozta az élet, hogy Basmet az azóta eltelt huszonegy esztendő során valóban nem vált Budapest gyakori vendégévé - helyette a néhanap idelátogató Rivka Golani vagy Kim Kashkashian képviselte nálunk az elmúlt években a brácsajáték nemzetközi magasiskoláját.

A május és november között megrendezett Orosz Kulturális Évad záróeseményeként most mégis eljött a magyar fővárosba az ötvenkét éves Basmet, 1992-ben újjáalakított együttese, a MOSZKVAI SZÓLISTÁK társaságában. Furcsa műsort játszottak, melyben csupán a nyitó és a záró szám volt eredeti kompozíció: Sosztakovics trombitaszólós 1. (c-moll) zongoraversenye, illetve Csajkovszkij Vonósszerenádja. Ami e kettő között szólalt meg, az így vagy úgy, mind átirat. Az Brahmstól az "Adagio brácsára és vonós zenekarra" (az op. 115-ös h-moll klarinétötös lassú tétele), az Sosztakovics op. 11-es Prelúdium és scherzo című műve, amelyet a szerző eredetileg kettős vonósnégyesre komponált, most pedig karmesterrel, kamarazenekaron hallottuk, s végül az Paganinitól az "a-moll concertino brácsára és kamarazenekarra" (az op. 15-ös vonósnégyes átirata).

XENIA BASMET az Allegro moderato nyitótételben nem éppen egyénien és kissé kemény hangon (bár Boris Blochhal mégsem versenyezve), a Lentóban azonban egyre személyesebb megszólalásmódokra találva, a3. tételben és a finálé humoros Beethoven-persziflázsában pedig kifejezetten szellemesen - összegezve tehát: folyamatosan javuló interpretációs mérleggel - játszotta Sosztakovics 1. zongoraversenyét, melynek trombitaszólója egészséges hangon, markáns ritmikával csendült fel VLADISLAV LAVRIK hangszerén. Ami Basmet karmesteri teljesítményét illeti, mostani produkciója alapján ő azon ritka hangszeres muzsikusok egyike, akiknek esetében nem érzem önleleplező pótcselekvésnek a vezénylést. Úgy találtam, gesztusrendszere tárgyszerű, ösztönző és segítő, tehát a zene szelleméből fakad és gyakorlatára mutat. Ilyesmit vár az ember egy igazi muzsikustól. Ennek megfelelően a végeredmény érzékeny és hiteles, legyen szó Sosztakovics szögletes formáiról, vadságáról és fanyar ízeiről, Brahms lemondó, mélybarna tónusairól - vagy épp Csajkovszkij Vonósszerenádjáról, amelyet Basmet fiatalmuzsikusai különlegesen szép előadásban tolmácsoltak: klasszikus tisztasággal, könnyedén és lágyan, túlzásoktól mentes érzelmekkel. Egyáltalán: a Moszkvai Szólisták elsőrangú zenészek érzékeny társulata - kimunkált játékukon hallatszik, hogy alapítójuk vezetésével aligha formálisak a próbák.

Basmet dirigálását részben saját jogon érzem koncertképesnek, részben azért, mert az est során a művész a brácsát is kézbe vette. Láthattuk tehát, hogy a karmesteri időtöltés nem alibi, nem azért kell, mert a művész úrnak meg tetszett unni a gyakorlást. Ellenkezőleg: Basmet, úgy látszik, egyáltalán nem unja. A műsorfüzet címlapján megjelent, erőteljes árnyékú, kissé doppelgängeres ízű fotója nem véletlenül játszik rá "a brácsa Paganinije" imázsra - a nagy olasz vonós előd darabját Basmet a műnek kijáró könnyed eleganciával, természetes virtuozitással és leheletnyi távolságtartással játszotta. Annál kevésbé nevezhető távolságtartónak Brahms-tolmácsolása: a kései, rezignált h-moll klarinétötös Adagiója a brácsahangzás minden érzéki szépségét pár percbe sűrítve, egyszerre melankolikusan és szenvedéllyel, személyes vallomástételként szólalt meg Jurij Basmet hangszerén. (November 18. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Hungarofest Kht.)

Beethoven összes zongoraszonátáját bemutató, több éves sorozatának kronológiai rendjéhez igazodva SCHIFF ANDRÁS novemberben ismét eljutott a szonátatermés egy olyan fejezetéhez, amelyben háromtagú opusz előz meg egy magányos szonátát - ahol tehát a szimmetrikus "kétszer két mű" hangversenymodellje helyett újból a rendhagyó és erőt próbáló "három plusz egy mű" tagolódása kínálkozik. Talán külsőleges szempont, ám azon túl, hogy egy összetartozó egységet megbontatlanul tár elénk, magam a koncertek sablonos rendjétől való eltérés miatt is mindig üdítőnek érzem az effajta különleges arányú műsorokat. A matiné programján a középső periódus négy alkotása szerepelt: az op. 31-es három szonáta (G-dúr, d-moll, Esz-dúr), majd a szünet után az op. 53-as C-dúr (Waldstein) szonáta. Magam ez alkalommal először hallottam zenekari kíséret nélküli zongorát a Nemzeti Hangversenyterem nézőterén, és - bizonyára sokakkal együtt - örömmel állapíthattam meg: a jelek szerint az új helyszín a legnépszerűbb koncertfajta, a zongoraest befogadására is tökéletesen alkalmasnak ígérkezik.

Schiff a kísérőfüzetben Martin Meyerrel beszélgetvén egy triptichon három eltérő alkatú, három eltérő magatartásformát képviselő tagjaiként írja le az op. 31 három darabját. Ezen a triászon belül a G-dúr szonáta kapja a játékos-tréfás fivér szerepét. És valóban: Schiff az op. 31/1-et a hangversenyen sok-sok kacsintó, szemhunyorító gesztussal tolmácsolta. Ilyen volt a kezdet naiv rácsodálkozása, ilyen a nyitótételbeli melléktéma szinkópáiban a ritmus középső tagjának kissé ironikus hangsúlyozása, s persze ilyen a tétel ellenállhatatlanul vicces befejezése, a dinamikai ellentétek eltúlzásával. Tegyük hozzá gyorsan: ugyanezt az ugratást - "haydnosan" úgy teszek, mintha befejezném a tételt, majd amikor lépre mentél, kajánul megmutatom, hogy csak most következik az igazi befejezés - Beethoven különböző intenzitással és módokon megismétli az Adagio grazioso, majd a finálé végén is, Schiff pedig mindannyiszor rendkívüli bájjal és eleganciával aknázta ki a hatáselemekben rejlő interpretációs lehetőségeket.

A d-moll szonáta drámai jellegét számomra Schiff már azzal nyomatékosította, ahogyan a nyitótétel Largo bevezető ütemének arpeggióját egyértelmű függöny-effektusként értelmezte. Ezt követően a témabemutatást nyomatékosan recitativikusnak éreztem, éles hangsúlyokkal, erős gesztusokkal, emfatikus előadásmóddal. A tétel szenvedélytartalmának fontos közvetítőivé váltak a pörölycsapás-basszusok és a diszkant szenvedélyes kitörései. Az Adagio drámai erőterének megteremtéséhez rendkívül szuggesztívan járultak hozzá a háttérben morajló üstdobtremolók, a fináléban pedig meghatározónak éreztem, ahogyan Schiff tudatosan mérsékelte a tempót, tartással játszotta a tételt, lényeges dramaturgiai szerepet bízva a sok érzékenyen kiaknázott pianóra - mint a fájdalom feltörő fortéinak dinamikai előfeltételére. És akadt még valami, amire interpretáció eddig nem figyelmeztetett: egy romantikus vonás - a felcsapó, majd lehajló, önmagába visszakanyarodó dallam verklizene-jellegének diszkrét érzékeltetése, s annak a fájdalomnak a megjelenítése, amely ebből a végtelennek tűnő körforgásból sugárzik.

Schiff zongorázása az Esz-dúr szonáta sokféle tulajdonságából az én hallásom számára ezúttal leginkább a G-dúr szonátára visszautaló játékos mozzanatokat állította előtérbe (nyitó Allegro) - de persze ugyanitt felfigyeltem a tétel finom belső tagolására is, majd a Scherzo pompás lüktetésére, izgalmas subito-effektusaira, a lágyan megmintázott Menuetto szelíd nyugalmára, triószakaszának hangsúly-játékaira, s végül a finálé vadászgaloppjának tüzet és szellemességet egyesítő, remek iramára, drámai hangerőkontrasztjaira. És a Waldstein-szonáta? Schifftől nem egyszer hallottuk már a művet az elmúlt években, s a különböző alkalmakat közös nevezőre hozta, hogy a kompozíciót a zongoraművész mindig a korszakos, különleges jelentőségű mű súlyával állította elénk. Így történt ez most is: a nyitótételben a motorizmus lendítőereje és a tagoltság feszült egymásnak, a ritmus plaszticitása vitázott a mélyről felsejlő indulatokkal. A lassú tétel helyén álló Introduzione a várakozás izgalomteli hangulatát teremtette meg. Az igen lassan, szinte álomból ocsúdva elindított fináléban pedig valami hasonló történt, mint korábban a d-moll szonáta zárótételében: Schiff András a dinamika mérséklésének és a tempó visszafogásnak dramaturgiai eszközével fokozta szinte a tétel legvégéig, a kódabeli robbanásig a lélektani feszültséget. A revelatív előadást követő ráadás a szonáta eredetileg tervezett, ám Beethoven által később a műből eltávolított középső tétele, az Andante favori hangjaival csendesítette le a finálé által felzaklatott kedélyeket. (November 20. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem: Rendező: Strém Koncert Kft.)

Costa Ricában született, a New York-i Juilliard Zeneiskolában képezte magát, Indianapolis és St. Louis után pedig hét év óta Franciaországban, az Ensemble Orchestral de Paris zeneigazgatójaként tevékenykedik a BUDAPESTI FESZTIVÁLENEKAR november végi Beethoven-Chopin-Schumann-műsorának vendégkarmestere, JOHN NELSON. 2002 áprilisában egyszer már állt az együttes élén, mostani vendégszereplése tehát a sikeres bemutatkozást követő visszahívás eredménye. Magam a három és fél évvel ezelőtti koncertet nem hallottam - ez alkalommal ismerkedtem az amerikai muzsikus egyéniségével.

Ha valaki pálca nélkül vezényel, az csupán technikai döntés, amelynek azonban zenei következményei is vannak. A varázslat és a fenyítés évezredes eszköze, a pálca kétségtelenül feszültebbé és hivatalosabbá teszi karmester és zenekar kapcsolatát - a pálca nélküli kéz legömbölyített mozdulatai viszont humánusabbak, közvetlenebb, természetesebb kommunikáció lehetőségét rejtik magukban. John Nelson is a fesztelenség és a magától értődő muzikalitás jegyében értelmezte Beethoven 2. Leonóra-nyitányát és Schumann 2. szimfóniáját. A kritikus ezúttal azt is megteheti, hogy a két produkciót egyszerre jellemzi, hiszen tulajdonságaik a klasszika és a romantika közti különbség, valamint a két mű keletkezése között eltelt négy évtized ellenére jórészt azonosak voltak.

A középkorú, energikus John Nelson mindkét darabot részletező dinamikai kidolgozással, intenzív hangsúlyokkal és e két tulajdonság eredményeképpen markánsan drámai felfogásban vezényelte. Utasításai a Fesztiválzenekart tömör, de erőteljes hangzású játékra ösztönözték: olyan előadásmódra, amely minden lehetséges ponton kamatoztatja a kompozíciók belső kontrasztjait és temperamentumát. A szó jó értelmében színpadiasra sikerült a Leonóra-nyitány: izgalom járta át a vonósok dallamait és hatásosan érvényesült a karzatról felzendülő trombitafanfár. A rézfúvók persze kiváltképp a Schumann-szimfóniában jeleskedtek, és a vonóskar magvas zengése is mindenekelőtt itt keltett figyelmet. Ugyanakkor, ha már a bevezetőben a pálca nélküli dirigálásról esett szó, meg kell jegyeznem, hogy ez nem feltétlenül és nem mindenki esetében szolgálja a pontosságot. Úgy vettem észre, az együttes számára nem volt mindig könnyű John Nelson mozdulatait követni, s a hangzó végeredmény szerint maga a karmester sem olyan maximalista az együttlélegző, kimunkált játék dolgában, mint a Fesztiválzenekar zeneigazgatója, Fischer Iván. Fischer karmesteri pálcája alatt a zenekar többnyire perfekt teljesítményt nyújt - John Nelson, úgy tetszett, megelégszik a lelkesedéssel, és nem ragaszkodik az olyan hangzó felületek aprólékos megmunkálásához, amilyen például a szimfónia scherzo-tételének feszes-fürge vonós zakatolása. Nem szeretném azonban lekicsinyelni teljesítményét: összefoglalóan elmondhatom, hogy szuggesztív vezénylést hallottunk a nemzetközi karmester-társadalom középmezőnyének jó ízléssel megáldott képviselőjétől.

Jó ízlés: mindenképpen ez az egyik lehetséges fogalom, amely átvezethet a szólista, BORISZ BEREZOVSZKIJ Chopin-produkciójának értékeléséhez. A harminchat esztendős orosz művész egyensúlyt teremtve, minden túlzástól mentesen játszotta a szünet előtt az e-moll zongoraversenyt. Felfogása a középső tétel, a Románc előadásában állt legközelebb a konvencióhoz: a tételt magányos éjszakai monológként értelmezte, szólamát kristályosan csengő hangon, plasztikusan tolmácsolva. A két saroktételben azonban újat, eredetit is tudott mondani: a nyitó Allegróban mérsékelte a lírai megnyilvánulások érzelmességét, s inkább a szimfonikus hangzásigényre, a férfias erőre és a ritmikai tartásra helyezte a súlyt. A fináléban pedig több alkalommal is meglepetést szerzett elegáns visszafogottsága. Szintén elismerés illeti a rubatókkal jótékonyan fellazított, lélegző dallamformálást, amely a teljes művet végigkísérte. Aki korábbi budapesti fellépései alkalmával is hallotta már Berezovszkijt, annak talán mondanom sem kell, hogy a zenei teljesítmény hangszeres alapjául most is makulátlan technikai kidolgozású, fölényesen virtuóz zongorajáték szolgált. Az élményből ezúttal mégis hiányzott valami, amit nehéz körvonalazni. Berezovszkij muzsikálása nem sugározta azt a közlésvágyat, a kompozíció iránti elkötelezettségnek azt a fajtáját, amely a produkciót átforrósíthatta és személyessé avathatta volna. Amit hallottunk, bravúros volt, maga a tökéletesség - de hiányzott mögüle valaki, akinek számára mindez szívügy, égetően fontos. Ugyanezt az érdekeltséget sokkal inkább jelenlévőnek éreztem a ráadás - egy Leopold Godowsky által bal kézre átdolgozott Chopin-etűd - valószínűtlenül tökéletes megszólaltatásában.

Csengery Kristóf