A bajok már a könyv címével elkezdődnek. Az eredetié: Parallels and Paradoxes, magyarán: párhuzamok és paradoxonok (lám, magyarul is alliterál). Szép cím ez a Kánon és ellenpont, szó se róla, kifejezetten dallamosan hangzik, s tán Pachelbel Kánon és gigue-je is ott motoszkált az ötletgazda - fordító vagy kiadó - fejében, megvan hát a klasszikus előzmény, kitűnő. Mégis, jó lett volna, ha a magyar cím szerzője döntését megelőzően hosszan, kitartóan az eredeti címre koncentrál, és megpróbálja megérteni, mit is mond tulajdonképpen. Ekkor lett volna talán esély arra, hogy ne olyan magyar cím szülessen, amely csupán két szempontból nem megfelelő, nevezetesen: a) az eredetihez képest, b) önmagában. Az eredeti cím ugyanis kifejezetten jól sikerült; precízen és tömören utal arra a körülményre, hogy két olyan ember találkozásairól, beszélgetéseiről van szó a könyvben, akiknek élete, törekvései, nézetei sok rokonságot, hasonlóságot mutatnak, jóllehet kulturális-politikai hátterük miatt "papírforma szerint" nem feltétlenül ezt várnánk - esetleg éppen az ellenkezőjét. Az angol címben szereplő két főnév tehát ellentétet fejez ki, mégpedig, finom megoldással, nem diagonális ellentétet: bonyolultabb, mégis szembenállásnak érzékelt viszonyuk így gazdagabb asszociációs kört generál.

A magyar címben a "kánon" elem sem a "párbeszédnek", sem a "párhuzamnak" nem feleltethető meg, így eleve nem nagyon érthető, miről is beszélünk, minek a kedvéért vetettük el az eredeti "párhuzam" szót. További baj, hogy "kánon" és "ellenpont" nem tekinthetők ellentétes fogalmaknak, tehát a tartalom után a cím struktúrája sem "jött át". Ráadásul még csak nem is alliterálnak. S végül: az eredetitől függetlenül önmagában sem elégít ki a cím azért, mert a két fogalom konkrétan oly módon nem ellentétes, hogy egyik a másiknak speciális esete: "Kánon és ellenpont" tehát valahogy úgy hangzik, mint "Zene és művészet" vagy "Nők és emberek".

Kár.

Sajnos maga a könyv is csalódást okoz, s ez nem a magyar kiadás hibája. A két "főszereplő" (hagyományos értelemben vett szerzőnek nehéz őket tekinteni - ki is tulajdonképpen egy interjú szerzője?) jelentékeny és izgalmas egyéniség, viszonyuk, ismeretségük nem kevésbé izgalmas, beszélgetéseik szellemi csemegének ígérkeznek. A 2003 őszén elhunyt, palesztin származású Edward W. Saidot Magyarországon is sokan ismerik, többek között magyarul is kiadott legnagyobb hatású műve, az Orientalizmus révén. Said 1935-ben Palesztinában született, és részben ott, részben Kairóban nőtt fel; tanulmányait mindvégig angol iskolákban végezte. 1963-ban az Egyesült Államokba ment, s ott Princetonban és a Harvardon tanult. Később angol és összehasonlító irodalmat tanított több amerikai egyetemen, utoljára a Columbián. Számos könyvet és cikket publikált irodalomról, irodalomkritikáról és politikáról, különösen a Közel-Kelet témakörében. Az 1978-ban megjelent Orientalizmus arról az orientalista szemléletről szól, amely végső soron nem a gyarmatosított természetét, hanem a gyarmatosító tudat alatti elvárásait fejezi ki. A Nation című magazinnál rendszeres zenekritikusi tevékenységet is folytatott. Nos, az Argentínába emigrált orosz zsidó családban felnőtt, élete legnagyobb részét Európában, sőt Németországban töltő, de magát régóta izraelinek tekintő Barenboimnak, úgy sejtjük, volt miről elbeszélgetnie Saiddal.

Hogy mégis miért kelt csalódást az eredmény? Mert a közölt - 1995 és 2000 között lezajlott - hat pódiumbeszélgetés, valamint a két főszereplő egy-egy rövid írása nem áll össze egységes, áttekinthető szöveggé, mert kevés a valóban emlékezetes, eredeti gondolat, viszont sok az átfedés és a laposság, sőt a - hát hogy is nevezzem - csacskaság. Azt is meg kell mondanom, hogy a laposságok és csacskaságok elsősorban Barenboimtól, míg az eredeti gondolatok inkább Saidtól származnak. Karmesterünk nagy magabiztossággal, futószalagon szállítja kategorikus ítéleteit, ami akkor is irritáló volna, ha kisebb hibaszázalékkal ítélkezne. Figyelemre méltó, hogy Barenboim "szólóban", azazA németek, a zsidók és a zene című írásában a legmeggyőzőbb: ebben érezhető őszinteséggel és komolysággal néz szembe saját identitásának kérdéseivel, és fogalmazza meg azokat az értékeket, amelyeknek követését kívánatossá teszi a hazafiság, a nacionalizmus és kulturális többnyelvűség problematikája.

Élő beszélgetésben azonban már nem ugyanez a színvonal. Egy példa: "Az Oslói Egyezmény, például, ... leginkább azért vallott kudarcot, mert az időbelisége ... nem volt szinkronban a tartalommal. ... Számomra ... tökéletes párhuzamot mutat a zenéléssel, ahol a tartalom egy adott tempót tesz szükségessé, és ha nem abban - tehát lassabban, vagy gyorsabban - játszol, akkor az egész szétesik. Ez történt az Oslói Egyezménnyel is." (70-71. o.) Hát, nem tudom. Said sem igazán helyesel. Barenboim néha egyszerűen nagyképű és kizárólagos. Az általa kezdeményezett - és csak elismerést érdemlő - weimari "Kelet-Nyugati Diván Szemináriumról" azt írja (186. o.), hogy ott "Izraelből és az arab országokból jött muzsikusok dolgoztak együtt, és megmutatták, hogy a zene addig elképzelhetetlennek tartott közeledést és barátkozást indíthat el". Tehát elképzelhetetlen volna, hogy valahol, valakiket a szembenálló nemzetek tagjai közül a tudomány, az emberi jogok ügye, a szerelem vagy egyszerűen az emberi szolidaritás már korábban közeledésre és barátkozásra késztetett volna? Kötve hiszem.

Kifejezetten zavar, ahogy Barenboim újra meg újra hallgatói értésére adja, milyen nagyszerű és kivételes képessége őneki, hogy szabadon kezeli a tempót. Én ezzel szemben azt tanultam és azt tapasztalom, hogy ez a képesség a művészi szintű zenélés egyik alapkövetelménye.

Barenboim sajnos a historikus zenélésről is kifejti a véleményét. Ezúttal nem is annyira magával a véleménnyel, mint inkább a - nem épp eredeti, ám annál elhibázottabb - módszerrel van baj. Igazi előítéletes technikával él: a historizmus művelőit, tökéletesen önkényesen, agyalágyultaknak megfelelő nézetekkel és tulajdonságokkal ruházza fel, majd fejcsóválva megállapítja róluk, hogy agyalágyultak. Itt most nem mennék bele a részletes cáfolatba, arra külön cikk kellene - csak a mulatság kedvéért hadd idézzem legalább a vonatkozó rész záróakkordját, ahol a két beszélgetőpartner és a moderátor versenyt szörnyülködik egymással. "AG: ... volt idő, amikor szóba se jöhetett, hogy Bachot játsszál a Chicagói Szimfonikusokkal [vagyis a hangos és erőszakos kisebbség elnyomta a békés és jámbor többséget - hol is hallottam ilyet utoljára? - M. J.]. EWS: Így van. A puristák szerint ezt csak a specialistáknak szabad. DB: Azt hiszem, ez a legkárosabb hatása ennek az őskonzervatív múltba fordulásnak. EWS: Ez fundamentalizmus." (141. o.) No comment - de hadd írjak ide egy ritkán idézett mondatot Verdi egyik leveléből: "Ritorniamo all'antico e sarà un progresso".

Még egy-két Barenboim-gyöngyszem: "[Beethovent] mindig vonzották az ellentétek, ellentétpárokban gondolkodott. Másnál is van erre példa? DB: Nem hiszem. Ez egyedül Beethovenre jellemző." (174. o.) Hm.

"A szonátaforma drámaisága a francia forradalom velejárója." (175. o.) Na tessék, most dobhatjuk el az 1789 előtt írt Haydn- és Mozart-tételek százait, amelyeket eddig drámaiaknak tartottunk.

" ... ebből a szempontból Mozarttal kapcsolatban az a legfontosabb, hogy ő volt az első igazi européer. Nyelveket beszélt: a német mellett franciául és olaszul." (176. o.) Szegény Dufay, Lassus, Händel és a többiek - most már látjuk róluk, valójában milyen szánalmasan provinciális életet éltek...

És végül, nehogy elfogultnak tűnjek, egy Said-idézet: "[Barenboim] a konvenciók és a korlátok lebontása révén lett nemzetközileg ismert és elismert művész. Aki az adott társadalmi és politikai élet keretein belül él, ritkán mutat fel számottevő művészi vagy tudományos teljesítményt." (190. o.) Szóval Goethe, Newton, Lully, Gauss, Monteverdi, Bernini, Neuman volna a ritka kivétel, és Diogenész, Villon, Caravaggio, Galilei volna a szabály? Kétlem.

Nem zárhatom le ezt a beszámolót anélkül, hogy ne utalnék a magyar fordítás alapvető problémáira. A három fő hibaforrás: az angol szerkezet, szó, helyesírás szolgai, ezért hibára vezető átvétele; a magyar nyelv helytelen használata, és ami a legzavaróbb, a zeneileg szakszerűtlen, hibás fordítás. Igen sajnálatos, hogy mindhárom szempontból elmaradt a szöveg lektorálása. Általános probléma az olasz zenei műszavak (piano, pizzicato stb.) következetes kurziválása, ami angolul természetesen kötelező érvényű szokás, magyarul természetesen szokatlan és zavaró. Befejezésül egy-két további példa a legkirívóbb hibákból.

Az 58. oldalon "nagyon elmés enharmonikus cseré"-ről olvasunk, "melynek során a b és az asz ugyanaz a hang lesz". Az ilyen enharmonikus csere valóban rendkívül elmés. Annyira az, hogy közönséges elme fel sem foghatja. Legfeljebb hisz benne, "Credo, quia absurdum est" alapon.

Az "Italian Concerto" magyar neve nem "Olasz concerto", hanem "Olasz koncert" (29. o.), Beethoven c-moll zongoraversenyéé nem "3. zongoraverseny", (167. o.), az Esz-dúr zongoraversenyé nem "5. zongoraverseny" (135. o.).

Magyarul nincs "kromatizmus", csak "kromatika" (52. o.). "Torlódás" az utakon van, a zenében csak "torlasztás", az azonban nem illik a kontextusba az 52. oldalon. Remélem, a helyes megfejtést a kiadó a könyv vásárlói számára egy befűzhető pótlapon díjmentesen hozzáférhetővé teszi majd.

"Én, például, annyira tekintélyellenes vagyok, hogy mindig dacoltam." (79. o.) Ilyen magyar mondat nincs.

"Gianbattista" Vico valóban alig ismert filozófus, ellentétben Giambattista Vicóval, a 18. század meghatározó olasz filozófusával. (84. o.) A fura értékelés persze Saidtól származik, ám az már Szilágyi lelkét terheli, hogy Vico főművének címét The New Science-ként "fordította". Olyan ez, mintha magyar szövegben Dante The Divineí Comedyjét emlegetnénk, csak azért, mert a könyv angolból van fordítva.

Ami az 51. oldalon "h-moll mise", az a 89.-en "H-moll mise" - természetesen az előbbia jó.

A "törékeny" Klemperer említése a 89. oldalon hibás tükörfordítás. "Fragile" angolul egészségi állapotot, "törékeny" magyarul testalkatot jelöl. A kettő egybe is eshet, el is térhet; testalkatra történetesen az idős, beteg Klemperer sem volt éppen törékeny.

"Plátói" és "platóni" nem ugyanaz; Szilágyi az előbbit alkalmazza az utóbbi értelmében a 126. oldalon. "Literary critic" magyarul "irodalomkritikus", nem pedig "irodalmi kritikus"; lásd még Kálmán László "A pincei bogár" című írását az ÉS-ben (2005. május 13.).

Ésatöbbi, ésatöbbi.