- Valóban: tizennyolc éve nem jártam itt, amit személyes okokból is nagyon sajnálok, mivel korábban gyakran léptem fel önöknél, és kellemes élményeket őrzök Magyarországról. Sok barátom van itt, sőt a pályám egyik legelső állomása is Budapesthez köt, részt vettem a budapesti énekversenyen. Úgyhogy rengetegszer mondtam Schiff Andrásnak: ha egy kívánságomat akarná teljesíteni, az egy pesti dalest lenne vele. Most már ez is teljesült.

- A budapesti János-passióban nagy élményt szerzett, ahogy ön énekelt és vezényelt egyszerre. Mindkét minőségében összefogta a produkciót, karmesterként és evangélistaként, mintegy kidomborítva, hogy Jézus Krisztus kereszthalálát az evangélista szemszögéből látjuk, az ő kezében összpontosul a történet, ráadásul ő az, aki vezényel.

- Ezt akkoriban próbáltam ki, egyebek mellett Budapesten, azóta ez afféle védjegy. Pest volt az egyik főpróba. Nagyon jó emlék marad, a Rádió zenekara és énekkara működött közre - ragyogóan.

- Öt évvel ezelőtt, azt a londoni Máté passiót hallgatva, amelyben ön énekelte az evangélistát, azon gondolkodtam, vajon milyen idősnek kell lennie az evangélistának. Lemezen gyakran hallani csodaszép fiatal hangokat, magam azonban egyre inkább úgy hiszem, az evangélistának idősnek kell lennie. Óriási érési folyamattal a háta mögött...

- Az ember ilyen hosszú idő alatt hihetetlen érési folyamaton esik át. Az évek során rájön: nem az a legfontosabb, hogy éneke tiszta legyen, hanem hogy szóljon az emberekhez, elmondjon valamit, eljuttasson valamit a pódiumon túlra, érdekeltté tegye hallgatót. Ez az én hivatásom lényege. Mármost mi történik a stúdióban? A mikrofonnak a legszebb oldaláról próbál mutatkozni az énekes. A mikrofon igényeit próbálja kielégíteni. Hiányzik a produkciójából a spontaneitás. Az ugyanis kizárólag közönség előtt lehetséges. Ezért az utóbbi években készítettem néhány olyan lemezt, amely élőben, koncerten készült. Ez mindig meggyőzőbb. Kifogásolható dolgok akadhatnak, de a lényeg nem ez. A kor pedig abban segít, hogy az ember rájöjjön, mi fontos, és mi nem az.

- Ön most tölti be hetvenedik életévét. Bejelentette, visszavonul az énekléstől. Karrierje szokatlanul hosszú volt, hiszen gyermekként egy nem is akármilyen templomi kórusban kezdte, majd operaénekesként kis híján fél évszázadot töltött operaszínpadon. Egy nagy korszaka volt a zenei előadóművészetnek. Bár bizonyára minden korszak fontos, azt hiszem, ebben az utolsó fél évszázadban döntő változások történtek. Szinte minden átértékelődött, hatalmas stilisztikai átalakulásnak lehettünk tanúi. És az énekesi pálya is teljességgel megváltozott: lerövidült. Nagyon sok "eldobható", "egyszer használatos" énekest ismertünk meg, hallottunk és felejtettünk el. Felgyorsult az élet.

- Igen, ez tipikus jegye a mai kornak. Az emberek gyors karriereket futnak be, aztán pillanatok alatt eltűnnek. Kiégnek. Ennek az az oka, hogy legtöbben a képességeiket és lehetőségeiket meghaladó feladatokat vállalnak. Olyan szólamokat énekelnek, amelyek nem fekszenek nekik, nem bírja a hangjuk, s ez nagyon ártalmas tud lenni, hiszen idő előtt tönkreteszi őket. Elhasználódnak. Ezek persze mindig nagyon vonzó szerepek, de ártanak a hangszalagoknak. Annak, hogy még így, hetvenévesen is tudok valamelyest énekelni, valószínűleg az is az oka, hogy mindig megmaradtam a hangkarakteremnek megfelelő szerepeknél és szólamoknál. Nem csábultam el nagy kirándulásokra. Egyszer-egyszer persze kiruccantam, de alapjában véve világéletemben a lírai tenor fach keretei között maradtam. Lemezen - de csak lemezen - Carlos Kleiber személyes kívánságára énekeltem A bűvös vadász Maxát, énekeltem A nürnbergi mesterdalnokok Dávidját, A Rajna kincse Logéját, de sokkal többet nem.A suszter maradjon a kaptafánál. A mai fiatal énekes-generáció rendre olyan kihívásokkal szembesül, amelyek nem zenei jellegűek: a produkciókhoz nem hangot keresnek, hanem típust, a külső megjelenés ma sokkal inkább számít, mint korábban. A lényeg, hogy az énekes külső megjelenése megfeleljen a szerep által megköveteltnek. A hang másodrendű, nem olyan fontos. Egy ilyen világban az énekes könnyen elromolhat, elkophat, elhasználódhat. Ez a nagy veszély leselkedik szinte mindenkire.

- Ugyanakkor viszont jól emlékszem arra, hogy édesanyám elvitt az operába, ahol én bizony elég illetlenül szórakoztam, amikor a kis kövér bácsi és a nagy kövér néni szerelemről énekelt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ez azért nem kizárólag negatív fejlemény.

- Persze, ebben teljesen igaza van. A színpadi megvalósítás ma sokkal hihetőbb, mint korábban volt. Sokkal modernebb, korszerűbb, ami nagyon fontos a nagyközönség megnyeréséhez. De valami sokszor elvész: a zenei értelmezés. Egy rendező ma mindent megtehet, feje tetejére állíthatja a darabot, hogy "érdekes" legyen, a közönség meg örül ennek. A karmester lehetőségei sokkal korlátozottabbak - őt köti a partitúra, a kottakép. Neki azt kell megvalósítania, ami a kottában írva áll. A pozitív fejlemény hátulütője, hogy a rendezőnek muszáj "érdekesnek" lennie, hiszen csak akkor lesz sikere, ha valami szokatlant csinál - többnyire valami őrült dolgot. Az embernek az az érzése, hogy ma már nincs igazi kereslet a műhöz hű megszólaltatásra. A lényeg a szenzáció. És ez olyan dilemma elé állítja az operaházak művészeit, ami gyakran rosszul sül el: a hatás érdekében túlzásokba hajszolják magukat, és tönkreteszik a művet.

- Fölvetődik a "bűnrészesség" kérdése. Ha ezt sokan ilyen pontosan látják, miért nem tesznek ellene? Énekesek olyan előadásokban vesznek részt, amelyekkel nem tudnak azonosulni. Persze kérdés, mit tehet az énekes...

- A "bűnrészesség" ragyogó kifejezés, annak ellenére, hogy a legkevésbé sem érzem magam bűnrészesnek, hiszen magam inkább konzervatív volnék. Én nem szoktam hozzá, hogy a szerep megkívánta érzelmi kitöréseket erőteljes színpadi gesztusokkal jelezzem, nem vágom magam a földhöz, nem viselkedem őrült módjára. Én a hangommal és a zenével fejezem ki magam. Ez korántsem könnyű, amikor minden a látványra van fixálva. A mai ember a tévéhez szokott, a televíziós látvány világa alapvetően befolyásolja az ízlését. Be kell látnom, hogy csökken a kereslet azokra, akik úgy gondolkodnak, mint én. De ez engem már nem nagyon érdekel, hiszen hetvenéves vagyok, nekem ezzel már nincs gondom.

- Az ön karrierje is roppant gyorsan ívelt fel...

- Nem volt az olyan gyors, persze nem volt lassú sem. Huszonhárom évesen diplomáztam, Drezdába szerződtem, de az igazi sikereimet harmincas éveimben értem el. Ez mai mércével minden, csak nem gyors karrier. A maiak sokkal gyorsabban befutnak - igaz, sokkal gyorsabban el is tűnnek.

- Egyetemistaként vettem meg a Karl Böhm-féle híres prágai Don Giovanni felvételt, amelyen ön énekli Ottavio szólamát. 1967-68 körül készült, azt hiszem, ez volt az ön első komoly munkája Böhmmel. Amennyire tudom, ez afféle áttörés volt. Onnantól kezdve indult az ön nemzetközi pályája. Lehet, hogy a kérdés egy kicsit tapintatlan, de az NDK-ról mégiscsak tudjuk, milyen volt, Önt mi tartotta ott? Miért maradt?

- Ön miért maradt Magyarországon?

- Ennek számos oka volt. Az egyik: nem volt igény a művészetemre a világ operaszínpadain. Vagy egy kicsit anyagiasabban fogalmazva: nem volt rám fizetőképes kereslet.

- Persze, igaza van, teljesen jogos a kérdés. Tudja, alaptermészetemnél fogva nagyon kötődöm a hazámhoz. Ha elmentem volna, valószínűleg boldogtalan lettem volna.

- Mit jelent a haza?

- A hazát számomra nem az NDK jelentette, hanem a szűkebb pátriám, Szászország, Drezda, az Érchegység. Ott jártam iskolába, énekeltem a Kreuzchorban, Drezdában tanultam, fiatal énekesként Drezdába szerződtem. Minden, ami történt velem, olyan természetszerűen, olyan egyszerűen, szinte magától történt. Sosem láttam okát, hogy elmenjek. Amikor Drezdából Berlinbe szerződtem, kikötöttem a szerződésemben, hogy nem kell Berlinbe költöznöm, hogy maradhatok Drezdában. Pendliztem, illetve később vettem egy kis lakást is, ahol a próbaidőszakokban laktam. De életfontosságúnak éreztem, hogy ne adjam fel az otthonomat, el sem tudtam volna képzelni, hogy máshol éljek. Természetesen sok ajánlatot kaptam: például Bécsből, Hamburgból és máshonnan. Azt mondták, családostul "kihoznak". De hozzátartozik a dologhoz, hogy ez kockázatos is lett volna, és - mint mondtam - okát sem láttam. Engem senki sem korlátozott a munkámban, azt csinálhattam, amit szerettem, sőt én voltam a cég reklámja, én voltam a cégér, ami persze okot adhat bizonyos kételyekre, de engem ez nem nagyon zavart. Végezhettem a munkámat, ahogy akartam. És a drezdai zenei lehetőségek ideálisak voltak, ott volt nekem a Staatskapelle, a Philharmonie, a Kreuzchor. Ez maga volt a világszínvonal. És a nemzetközi pályámat sem akadályozták. Hagytak utazni, nem voltak nehézségeim. Útlevelet kaptam - később a feleségem is kapott. Igaz, kezdetben nem volt könnyű. Amikor a Metropolitanben debütáltam, őt nem engedték ki velem. De hangsúlyozom: művészi munkámban nem gátoltak, sőt...

- Ahogy visszaemlékszem arra az NDK-ra, ahol én gyakran megfordultam, a rezsim számára legitimációt, az emberek számára pedig életpótlékot jelentett a művészet. Mindennek nagy volt a jelentősége. Sokkal nagyobb, mint most. Mit gondol a mai eszével a művészet - és önmaga - akkori szerepéről?

- Egyértelműen pozitívnak tartom. Gondoljon azokra az emberekre, akik ott éltek, és nem volt választásuk. Ha elhagyom az NDK-t, soha többé nem térhettem volna vissza. Rengeteg hívem volt, rajongók, akik levelet írtak, hogy elmondják, milyen elementárisan fontos számukra a zene, amely segít elmenekülniük a politika elől. Én már akkor is úgy gondoltam, nekem feladatom, hogy egy kis színt vigyek ebbe a szürkeségbe. És azt hiszem, ez nagyon pozitív szerep. Seregnyi foglalkozási ág képviselői nem tudtak boldogulni az NDK-ban. A tanároknak gyakran olyasmit kellett prédikálniuk, amivel nem értettek egyet. Nekik borzasztó lehetett. Én viszont Bachot, Mozartot és Schubertet prédikáltam. Tiszta a lelkiismeretem.

- Azt hiszem, nagyon fontos az az évszázadokra visszanyúló, folyamatos zenei hagyomány, amelynek ön is az egyik terméke. Ezt a hagyományt nemigen zavarták meg forradalmár újítók. Mit gondol erről a tradícióról?

- Szokták mondani, hogy "Tradition ist Schlamperei" - és valóban: a tradíciónak megvan az a hátránya, hogy senki sem gondolkodik el a helyességéről, hanem kétkedés nélkül teszi, amit megszokott. Ebben az értelemben nem szívesen veszem magamra a tradicionalista jelzőt, hiszen van egy kis negatív mellékíze. Engem mindig érdekeltek az új dolgok, próbáltam nyitottan, elfogulatlanul közeledni az új interpretációs formákhoz, stílusokhoz. Mindazonáltal az úgynevezett autentikus előadásokkal szemben nem szűnő kétellyel viseltetek. Azt azonban el kell ismerni, hogy a historikus hangszerek bizonyos fogódzót kínálnak, segítenek következtetések levonásában. És ez egy olyan Bachhoz vezetett el bennünket, aki élőbb a korábbinál; segít eltávolodnunk a hagyományos motorikus játéktól. Annyiszor hallottam barátoktól-ismerősöktől, hogy szürkének, hosszúnak és unalmasnak tartják például a h-moll misét, hogy fölvetődött bennem: valami itt nagyon nincs rendben. És nem is volt. Át kellett ugrani a hagyomány korlátait ahhoz, hogy egy olyan h-moll mise-képünk legyen, amely az elsőtől az utolsó hangig izgalmas.

- Hogyan lett önből dirigens? Mi késztette rá, hogy énekesi pályája zenitjén - legalábbis fél lábbal - új pályára lépjen? Belső szükséglet? Kalandvágy?

- Dirigálni a főiskolán tanultam - már amennyire az ilyesmi egyáltalán megtanulható. Ennek fő oka az volt, hogy énekesként nem követeltek tőlem eleget. Az énekes-képzés nevetséges volt. Az énekesektől zenei téren szinte semmit sem vártak el. Legyen hangjuk, az éppen elég. Nem baj, ha nem tud rendesen lapról olvasni, lapról énekelni. Az énekeseket nem képezték eléggé. Minden hangszeres alaposabb képzésben részesült. Nekem rengeteg időm volt, tanulnom már nem kellett, hiszen a Kreuzchorban már mindent megtanultam, amit a főiskolán kértek. Úgy döntöttem, megpróbálom hasznosan tölteni az időmet. Eszembe sem jutott, hogy egyszer majd valóban vezényelni fogok. Aztán egyszer a berlini Staatskapelle - többé-kevésbé tréfából - felajánlotta, dirigáljak egyik koncertjükön. Kikerestünk néhány olyan darabot, amit jól ismertem: Schubert5. szimfóniáját és a 4. brandenburgi versenyt. A hangverseny fölbátorított. Az idők során egyre közelebb kerültem a karmesteri pályához, később korlátoztam magam Bach és Mozart műveire, amelyeket énekesként már úgyis ismertem. Az utóbbi években pedig szinte kizárólag a nagy Bach-oratóriumokat, a nagy Mozart-miséket és -operákat vezényeltem. Mindig megmaradtam a magam repertoárjánál.

- Nem jutott eszébe, hogy valami mást is dirigáljon?

- Ami azt illeti, Csajkovszkij Patetikus szimfóniája e szempontból sosem vonzott igazán. Szívesen meghallgatom, de nem nekem való. Schubert és Schumann zenéjét igazán énekesként érzem csak. Én karmesterként is énekes vagyok. Rengeteg visszajelzést kapok a zenekari művészektől, ha például valamit elénekelek nekik. A zenekar rögtön érti, mit akarok.

- Ön óriási diszkográfiát mondhat magáénak, és készült egy sereg videófelvétele is. Kivételesen jól dokumentált pálya az öné. Az élet úgy hozta, hogy ezekben a napokban láttam két régi produkcióját DVD-n: A varázsfuvolát Salzburgból, Levine vezényletével, Ponnelle rendezésében, és a Mozart-rekviemet, amelynek Böhm a karmestere, aki nagyon fontos szereplője az ön életének. Mindkét felvétel jó huszonegynéhány éves. Ön milyen érzéssel hallgatja és látja viszont régi felvételeit?

- Büszkeséggel. Böhm nagyon pontos, nagyon autoriter karmester volt, óriási karmester. A salzburgi varázsfuvola pedig számomra példaszerű előadás. Ponnelle még az a fajta rendező volt, aki soha semmit nem próbált kifordítani, fejre állítani, a Mozart által használt eszközöket alkalmazta, ráadásul gyönyörű környezetben, a Felsenreitschule hatalmas színpadán. Levine pedig a lehető legjobbat tette: hagyta játszani a Bécsi Filharmonikusokat, akik viszont pontosan ismerik az ő Mozartjukat.

- Ez az egyik legmulatságosabb és legkönnyedebb Varázsfuvola-előadás, amit valaha is láttam.

- Azt hiszem, a legadekvátabb felfogása a darabnak. A varázsfuvola szerintem Papageno jegyében íródott...

- ... és ezt az az ember mondja, aki sokunk számára valósággal összeforrott Tamino figurájával...

- Persze. A többiek is fontosak, de ebben a műben a humor abszolút elsőbbséget élvez. Visszatérve a kérdésére: nagyon boldoggá tesz, hogy ezek az előadások, amelyeknek részese lehettem, megmaradnak az örökkévalóságnak.